Alan Hollinghurst: Más apától

Az első világháborút megelőző „utolsó boldog békeévben” 1913-ban egy fiatal arisztokrata költő, a nagyobb ambícióval, semmint tehetséggel megáldott Cecil Valance látogatást tesz barátja és oxfordi évfolyamtársa, George Sawle családjának birtokán – e röpke őszi kirándulás során születik - George húgának, Daphne-nak ajánlva - a „Két Hold” című költemény, mely önmagán jócskán túlmutatva aztán az elkövetkező évszázadra összegabalyítja a Valance- és a Sawle-család történetét. Eme versnek köszönhetően válik a húszas évei elején a Nagy Háborúban eleső Cecil - tulajdonképpen egy félreértés folytán - háborús költővé, majd kisebbfajta nemzeti ikonná. E versnek köszönhetően kerül be az irodalomtankönyvekbe, s ezáltal nemzedékek tudatába. E versnek köszönhetően írnak róla évtizedekkel a halála után is könyveket, monográfiákat, adják ki levelezéseit, ifjúkori zsengéit. S e vers - és a körülötte fel-felderengő elhallgatásháló - okán kutakodnak még egy évszázad múltán is irodalomkutatók a Valance- és a Sawle-család szennyesében. Mert tán a vers keletkezése némiképp különbözik attól, ahogy az irodalomtankönyvek hirdetik.

Alan Hollinghurst nagyszabású családregénye ezt a különbözőséget veszi górcső alá és járja körül több szinten is. Egyfelől a hétköznapi értelemben vett másság felől – így a regény olvasható a homoszexualitás elfogadás-történetét a huszadik század (angol) társadalmi, politikai, ideológiai változásainak tükrében leíró műként; másfelől a tágabb értelemben vett társadalmi változások, az emancipáció, az osztályhatárok elmosódása felől – így olvasható afféle nemzetdiagnosztikai regényként is. Azonban mindkét értelmezésnél hangsúlyosabb számomra a művészetelmélet, az irodalmi mítoszteremtés vizsgálata, az a - tulajdonképpeni családtörténettel itt-ott találkozó, majd attól elkanyarodó - folyamat, ahogy a vers és a költő személye újra meg újra átértékelődik és átértelmeződik a napvilágra került tények függvényében.

Lelkes olvasók, önjelölt kritikusok, hivatásos irodalmárok és Cecilt egykoron ismerők veszik elő és táplálják a „Két Hold” legendáját időről időre – mintha valami láthatatlan erő mozgatná őket, hogy ne hagyják nyugodni a művet és íróját. Mintha az utókor számára csak az hozhatna kielégülést, ha mindent kiderít egy hajdan volt alkotási folyamatról, ami csak kideríthető – épp ez a mánia nem hajlandó tudomásul venni, hogy van, ami nem deríthető ki. Mert vannak levelek, melyek elvesztek, vannak miket szántszándékkal megsemmisítettek; vannak szereplők, akik elmentek, vannak, akik itt vannak, de felejtenek, vannak, akik itt vannak, de hallgatnak. Félreértelmezett lojalitásból, valamiféle rég szemétdombra dobott etiketthez való ragaszkodásból, vagy mert egyszerűen arra hajlanak, a művet hagyni kéne békében hatni (vagy épp nem hatni), és nem bolygatni?

Laza ecsetvonásokkal felrajzolt jellemek, szétágazó motivációs háló, derékba tört életutak és kudarcra ítélt szerelmek sokaságán át vezet minket Hollinghurst a vers nyomában – mert bár a regény olvasható akár rendhagyó családregényként is, percig sem kérdéses, hogy a főszereplő itt: a mű. És talán Daphne… Daphne Sawle, az egyetlen szereplő, aki szinte végig velünk van eme évszázados kaland során, aki tán a legtöbbet tudja, ami tudható – és aki dühítő makacssággal nem fedi fel a vers keletkezésének titkát. Daphne, aki - szintén egy kvázi-félreértés folytán (vagy mégsem?) - Cecil Valance menyasszonyaként marad meg az irodalmi köztudatban, majd hozzámegy a költő bátyjához, hogy aztán őt elhagyva egy meleg festőművész hitvese legyen. Daphne, aki végigéli kultúrák, társadalmak, világok összeomlását, de a végsőkig tartja magát a késő-viktoriánus elvekhez, melyekbe belenevelkedett. Mintegy ellenpontja a banktisztviselőből lett kritikus, később életrajzíró Paul Bryant, aki tán a hatvanas évek lázas szabadságeszményétől, tán saját - elnyomott identitása által is fokozott - mániájától hajtva mindent elkövet, hogy lerántsa a leplet a Cecil Valance-mítoszról.

Ahogy az elhallgatás és a mindenáron való kibeszélés feszül egymásnak a regényben, úgy feszülnek egymásnak szereplők, szerelmesek, hagyományok, korok. Erős jelképiséggel - nem mellesleg egy újabb nagyon angol zsáner, a kúriaregény megidézésével - követhetjük végig a huszadik század nagyívű változásait a történet központjának, szívének, a vers mellett tán a legfajsúlyosabb „főszereplőnek”, Corley Court-nak színeváltozásain. A Valance család kúriája, ez a békebeli angol udvarház, titkok és őrületek őrzője, regények ihletője (Daphne és férje, Dudley regénybeli regényének címe egyaránt az udvarházra utal – „A rövid folyosó” illetve „A hosszú folyosó”…), Cecil síremlékének otthona a húszas évek modernizációs hulláma közepette válik „felújított” torzszülötté; a második világháborút követően bentlakásos iskolává; majd lesz jószerivel az enyészeté. Ahogy a hatvanas évek Corley-jában az emeletről leömlő víz szakítja be a „modern” álmennyezetet és tárja fel a - kissé már elkorhadt, itt-ott rothadó, ám mégis gyönyörű - eredeti viktoriánus mennyezetet, úgy szakítják fel a szereplők újra meg újra a „Két Hold” keletkezése körüli sebeket. Feltárva valamit, ami gyönyörű is lehetett, igazi is lehetett – ugyanakkor sérüléseket, fájdalmat, mocskot (is) hagyva maguk után.

Alan Hollinghurst a kortárs angol irodalom megkerülhetetlen képviselője, regénye a szó szoros értelmében szép – szövegét, jelképiségét, áthallásait tekintve egyaránt. Hangja egyszerre idézi (és fricskázza) Henry James-t, a Bloomsbury hagyományait (nem kevés rejtett és nem is olyan rejtett utalással a „kör” tagjaira és életvitelére), de mindenekelőtt Virginia Woolf érzékenységét és líraiságát. Ugyanakkor az irodalmi művek átértelmezése és a mítoszteremtés vizsgálata kapcsán óhatatlanul felidéződik az olvasóban A. S. Byatt klasszikusa, a Mindenem is – a Más apától kiköveteli magának a helyet szorosan mellette. Mert Hollinghurst regénye nem csupán szép, de nagyon okos is: számtalan utalásával, összetettségével, regény a regényben – vers a regényben trükkjeivel messze túlmutat a saját maga szabta kereteken. Jó eséllyel hamarosan éppúgy alapműként tekinthetünk rá, mint a szerzőnek Booker-díjat és világhírt hozó A szépség vonalára – megérdemelné.

Kiadó: Scolar

Fordító: Csordás Gábor

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos – erre a két hívószóra igen sokan kaptuk fel a fejünket tavaly ősszel, amikor híre jött, hogy a minden hibájával együtt is lenyűgözően eredeti, friss, kíméletlen Moxyland és Zoo City után Lauren Beukes harmadik regényét is olvashatjuk. Hogy a Tündöklő lányok tán nem feltétlenül az, aminek az elhíresült szlogen alapján elképzeltük, csak annak okozhat igazán meglepetést, aki nem ismerte az írónő előző két könyvét. Mert noha valóban egy időutazó sorozatgyilkos áll a középpontban, ez a regény egyszerre több is és kevesebb is mint egy sorozatgyilkosos sci-fi-thriller.

Kevesebb, mert az időutazás jóformán csak díszlet, annak is meglehetősen vázlatos. Nem hogy megmagyarázva nincs, jóformán semmit nem tudunk meg róla – ott van és kész. Egy ház, melynek ajtaja a huszadik századi Chicago tetszőleges évére nyílik, slussz-passz. Miért, hogyan, követ-e bármilyen szabályt, irányítható-e vagy saját akarata van, honnan indult az egész – lényegtelen. És több, mert mindez tényleg nem számít – ez egy vérbeli pszichothriller, egy saját tettei spiráljába csavarodott pszichopatával és az ő áldozataival, akiknek így-is úgy-is meg kell halniuk. Nincs mindent megváltoztató túra a múltba és könnyes megmenekülés. Az időutazás nem segít semmin. Nincs menekvés sem. Csak a mocskos gyilkos van és egy halom halálra ítélt lány, újra meg újra, ismétlődő körökben, ki tudja, tán az idők végezetéig…

Mert igazából nincs idő sem. A harmincas évek Chicagojában veszi kezdetét a történet, tombol a világválság, lecsúszott hajléktalanok gyilkolják egymást halomra kocsmai verekedésekben, az utcákon hömpölyög a reményvesztettek tömege, miközben a bárokban pult alatt ömlik a tiltott szesz, és rádiumfestékkel bevont táncosnők táncolják magukat halálba a színpadon. Őrült egy világ, sötét, kilátástalan, nyomasztó. Tökéletes táptalaj embertelen mocskok kitermelésére – mint Harper. Harper, a divatos sorozatgyilkosok antitézise, akinek nincsenek elnyomott traumái, nincs mögötte gyerekkori bántalmazás, nem megmentenivaló szexi rosszfiú, aki csak arra vár, hogy egy karjaiba omló szépség a jó útra terelje – nem. Ő a meztelen gonoszság, a perverz rosszakarat, akit nem hajt semmi más, mint hogy szenvedést okozzon másoknak. Nincs célja, amiért gyilkol, még csak kielégülése sincs, egyszerűen szenvedést akar okozni. Harper az, aki egyszer csak rátalál a házra, melynek ajtaja más-más időre nyílik, és a „térképre”, mely a lányokhoz vonzza – hogy megölje őket.

A lányokhoz, akik tündökölnek, ahogy a cím mondja – hogy ki mit „ért ki” eme tündöklésből, már az olvasóra van bízva. Nem hősök, nem világmegváltó tudósok, nem egetrengető tehetségű művészek – igazából hétköznapi nők, akik küzdenek, szeretnek, boldogulnak, így-úgy-amúgy, de fáradhatatlanul. Tán ez a fáradhatatlanság az, ami kivívja ellenük a sorsot – hogy nem törnek meg, nem szürkülnek el, nem adják meg magukat a hétköznapok nyomorának? Hogy bíznak, hogy mennek előre? Ez lenne, amit ez a minden szempontból megrekedt, lecsúszott őrült nem visel el? Épp e lányok „hétköznapi tündöklése” az, ami közel hozza hozzánk a könyvet – kellemetlenül közel – mert nehéz azzal takarózni, hogy ’áh, velem úgysem történhet ilyesmi. Frászt nem. Bárkivel megtörténhet, és Beukes ezt pontosan tudja: hogy a gyilkosság igazából ebben az elcseszett világban pont olyan mindennapos dolog, mint a bárányhimlő. Nem ment meg minket sem az átlagosságunk, sem az ellenkezője, ha egy őrült pszichopata feni ránk a kését. És nem, nem mi leszünk azok, akik majd lebeszélik a rosszfiút, hogy ’lécci-lécci ne ölj meg…

Zavarba ejtő és zseniális egyszerre a realizmus, ahogy a gyilkost és magát a gyilkosságokat tálalja a szerző – nyíltan vállalva, hogy célja szembemenni a popkultúrában oly divatos „szexi-gyilkos” ábrázolással. Mert a gyilkosság az nem halálában is vonzó pózba rendezett, makulátlanra sikált női holttest, mellette komor rendőrökkel és kisírt szemű, de gondosan sminkelt gyászolókkal a tévékamerák előtt – a gyilkosság az többnyire kiomló belek, vér és összehugyozott nadrág, fásult rendőrök, akik keménységgel védekeznek a józan ésszel felfoghatatlan borzalmak ellen és gyásztól megtört hozzátartozók. Beukes úgy naturális, hogy nem folyat patakvért, egyszerűen (egyszerűen?) minden szépelgéstől és angolkisasszonyos távolságtartástól mentesen leírja, hogy mi történik, ha valakinek felhasítják a hasát és kidekorálják a környéket a beleivel. Nem lesz utána szexi hulla, az biztos. Kellemetlen szembenézni vele? Igen. Lesznek tőle rémálmaink? Attól függ, mennyire ringattuk eddig illúziókba magunkat. Kell olvasni ilyesmiről? Kell! Mert hiába jófej Dexter, azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy a sorozatgyilkosok jó része nem Dexter. Hanem Harper.

S ha mindez még nem lenne elég, Beukes van olyan gonosz, hogy a gyilkosságokat az áldozatok szemszögéből ábrázolja – akik jönnek-mennek a regény lapjain, igazából csak felvillanásokat kapunk belőlük, időnk sincs megismerni őket alaposan, hál’istennek, mert így legalább nem kell megsiratnunk a vesztüket. Bőven elég, hogy a saját gyomrunkban érezzük a kést miközben ők véreznek el a lapokon. Mégis, sajnáljuk a lehetőséget, ami elvész velük – mert hiába vázlatosak, rajtuk keresztül ismerjük meg a női szerepek változását és a különböző életút-lehetőségeket a huszadik század második felének Amerikájában, és Beukes van annyira fifikás szerző, hogy érdekeljen a sorsuk. Nem lesznek belőlük valódi karakterek, de nem is válnak random áldozat-dekorációvá.

És persze ott van Kirby. Az egyetlen tündöklő lány, aki túlélte Harper támadását, és aki, képtelen lévén feldolgozni a traumát, a gyilkos nyomába ered. Újságírótanoncként egy kiégett oknyomozó riporter gyakornokának szegődik, és nyomozni kezd. Naná, hogy maga sem hiszi, mit talál, amikor a különböző korokból az áldozatok mellé dobált totemtárgyakból és a kortalan gyilkosból összeállni látszik egy groteszk kép. De nem áll meg és nem tojik be. Bizonyos szempontból Harper őrületének mása az övé: éppúgy nem állítja meg semmi, nem törődik semmivel, nem számít tér, idő, fizikai korlátok, nem érdekli, hogy egy fantomot üldöz-e vagy egy élő embert, csak megy a mániája után. Drukkolunk neki, mert megérdemelné az elégtételét és sajnáljuk, mert szenved, de ettől még látnunk kell, hogy hasonló őrület hajtja őt is. És vajon hoz-e bármiféle elégtételt, ha elkapja? Megold bármit? Nyugodtabban tud aludni akár ő, akár az áldozatok hozzátartozói? Megállítható-e egy sorozatgyilkos, aki oda-vissza ugrál az időben? Vagy csak egy epizód ez is, aztán kezdődik minden újra?

Bár ez messze nem egy „poénra” kihegyezett könyv, még így is vár minket pofon a legvégén. Mert Beukes itt sem szépít: nem, rohadtul nem old meg semmit ha kinyírod a gyilkost. Attól még ugyanúgy fáj. A szenvedés örök – egy önmagába záródó időhurokban pláne. Nincs olyan, hogy vége.

Kiadó: Gabo

Fordító: Körmendi Ágnes

Elif Shafak: A bolhapalota

„Isztambulban, a Cabal utcában áll a valaha jobb időket látott Bonbonpalota.” 

Valahogy ahányszor a Bonbonpalotára gondolok, Joanne Harris novellái jutnak eszembe – és nem is csak a Bársony és keserű mandula felszínes asszociációra késztető borítója miatt, hanem mert az édesbús „hétköznapi mesék” angol-francia nagyasszonya és az elsőszámú török női szerzőként ismert Elif Shafak stílusa nem is áll annyira távol egymástól. Sőt – ez a tulajdonképpen „semmikülönös” emberi történeteket szolid misztikummal, az itt-ott már-már vásári szórakoztatást mély mondanivalóval keverő attitűd nagyon is egy tőről fakad. Valahonnan a mágikus realizmustól még innen, de a puszta szórakoztató irodalmon túl…

Shafak Bonbonpalotája történetünk idején már Bolhapalota – a valaha egy korszak és egy balul sikerült házasság mementójaként építtetett szecessziós palota immáron csótányok és egyéb élősködők terepe, melynek falai mellett csak gyűlik, gyűlik a szemét, maga alá temetve mindent. Lakókat, történeteket, szerelmeket, gyűlölségeket, mániákat. Hogy aztán egy ponton kiderüljön, a szemét nem is feltétlenül onnan támad, ahonnan elsőre gondolnánk, s hogy mi szemét és mi nem, az csupán viszonyítás kérdése. (Azért nem kell megijedni, ez nem a Trash, itt a szemét pusztán allegória, annak pedig igazából elsőrangú. Ha az ember meg tudja szokni a csótányokat.) 

A lakók legtöbbje már nagyjából hozzászokott – éli a mindennapi kis életét a szeméthalmok és bogárinvázió közepette. Mint Celal és Cemal, akik még egy török szappanoperába illő hangulatú szépségszalont is üzemeltetnek a Bonbonpalota földszintjén – kuncsaftjaik rajongásától körülvéve a meleg fodrász ikerpár igazi kiskakasként uralkodik eme kis szemétdomb felett és fűzi össze a szemünk láttára a szétágazó szálakat. Bár a felszínen nem ők azok, akik összetartják a kaleidoszkóp darabkáit, olvasva a regényt óhatatlanul elfog az érzés, hogy a középpont a fodrászat. Ami önmagában a ház leképezése, kicsiben – ahogy egy ponton a fodrászkellékek is átváltoznak lakókká, egy mesterien szórakoztató „történet a történetben” jelenetet adva.

Persze valójában más fűzi össze a szálakat – az író. Lehetne a nagybetűs Író, aki nem feledi el közölni velünk már az első mondatban, hogy neki bizony „élénk a fantáziája” – hogy mennyire, csak a végén derül ki, amikor már megismertük, összerakosgattuk, szétziláltuk, megráztuk és újrarendeztük a kaleidoszkóp darabkáit. Mert ez a regény minden kinyitásra valami más képet ad. Miként a város – állandóságában is változékony, lüktető, szeszélyes entitás. A Bonbonpalota valójában város a városban – A bolhapalota pedig, bár hősei jóformán ki sem mozdulnak a házból, egy város regénye.

És az emlékeké… Nem is tudom, olvastam-e mostanában szebb, kifejezőbb, ugyanakkor bosszantóbb allegóriát Shafakénál. A regény lapjain minden a szemét körül forog – a fal mellé hányt szemét, a lakások ajtaja elől ellopott szemét, az összeguberált szemét, a megmentett szemét, a felgyűlni-nem-hagyott szemét körül. Ám a sorok között, a szemétrétegek alatt ott lapulnak az emlékek. Az emlékek, melyeket hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül szemétre dobni, eltagadni, magunkba temetni – vagy épp ellenkezőleg, mániásan gyűjteni, körülvenni magunkat velük, általuk élni, átadni magunkat nekik. Belefeledkezni a kincsekbe, az „egyszer még jó lehet valamire” tárgyakba éppúgy, mint a valaha volt boldogságba. És nem vesszük észre, hogy a körülöttünk felgyűlt tárgyak éppúgy képesek megfojtani minket, mint az, ha emlékekbe kapaszkodunk és nem hagyjuk magunkat továbblépni. Ahogy azt sem, hogy a „csak ne húzzon vissza semmi” elve mentén kihajított használati tárgyak éppúgy a kötődésre való képtelenségünk fémjelzői, mint az, hogy egyetlen barátunk egy bernáthegyi.

A Bonbonpalota mintha vonzaná az emlékekkel sajátságos viszonyt ápoló furabogarakat – a kidobott tárgyak megmentőjét, kinek kilétét nem árulhatom el; a válását feldolgozni képtelen, képzelgésekbe menekülő egyetemi tanárt; a mindent maga mögött hagyó, Svájctól Törökországig futó diákot, kinek lakásában szigorúan egy könyv, egy CD, egy bögre, egy tányér található, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek maradni; a babonás Meryemet, aki képtelen megszabadulni bármitől, ezért két ülőgarnitúra közt kell átkúszni nappalija egyik végéből a másikba. És persze a fodrászokat, kiknek gyermekkori szétválasztása tán a legfájdalmasabb eltemetett emlék, aminek felszínre kell kerülnie. No meg az unokáit dzsinnekről szőtt ősi mesékkel traktáló nagyapát, kinek történetei által a közösségi emlékezet egy – egyfelől elnyomott, másfelől fanatikusan védett, de semmiképpen sem helyén kezelt – szelete is bedugja orrát a Bonbonpalota kapuján.

Mely palota alatt akár szentek is nyugodhatnak – ki tudja. Hisz ahogy a lakóknak, úgy az épületnek, az építtetőnek, a telken feldúlt ősi temetőnek is meglehetnek a maga titkai. Föld mélyére száműzött, szemétre dobott, eltemetett emlékek, történetek, legendák, melyek csak arra várnak, hogy valaki kiássa őket. Elif Shafak könyvének is megvannak a maga titkai – a felszínen hétköznapi sorsokkal operáló, ironikus, kedves, olykor bolondos szórakoztató regénye nagyon is okos kérdéseket rejteget. Csak ki kell ásni őket – hogy megkeressük-e a választ is, rajtunk áll.

Kiadó: Európa

Fordító: Nagy Marietta, Sipos Kata

John le Carré: Tükrök háborúja

„Nincs még olyan kitartó és megfoghatatlan félelem, mint a kémé idegen országban.” 

Ha azt hittük, hogy John le Carré minden arcát ismerjük már, tévedtünk: ezzel a - friss regények és nagy klasszikusok újrakiadásai közé becsempészett - ötven évvel ezelőtt íródott, magyarul eleddig ismeretlen regénnyel mutat egy újabbat. Ami nem is különbözhetne jobban a Karla-trilógia vagy az Egy tökéletes kém írójától. Ha nem lenne véresen komoly, azt mondanám, már-már szatíra, amit olvasunk – egy kémszatíra, a titkosszolgálatok legnevetségesebb, legesetlenebb oldalát kidomborítva.

Mert itt már nemhogy hősök, de épkézláb kémek sem akadnak. Csupán egy kiszuperált Részleg, amely a világháború alatti dicsőséges tevékenykedése romjain vegetálva próbálja elhitetni a világgal - s a „menőbb” kollégákkal, lásd: Körönd - hogy van még létjogosultságuk. Kevés sikerrel. Kapva kapnak hát a meglehetősen kétes információn, mely szerint valahol a két Németország határának közelében az oroszok épp atomrakétát telepítenek – hogy az indok, a hely, a megvalósítás módja erősen hihetetlen, az szinte mindegy, ha el lehet adni a gyanút úgy, mint egy kitörőben lévő újabb „kubai válságot”.

A valaha katonai ügyekben utazó Részleg megmaradt kemény magja persze saját hatáskörben intézné a dolgot – még szép, nem ám átadják a nagy fogást a Köröndnek… Hogy sem felszerelésük, sem költségvetésük, sem bevethető ügynökük nincs, látszólag senkit nem izgat különösebben. Összerittyentenek egy paródiába illő csapatot, felhajtanak egy régi ügynököt, aki egyszer már ugyan megjárta, és azóta békén éldegél autószerelőként, de nyilván minden vágya ismét átmenni a hidegre; beadnak a „nagytestvérnek” egy mesét holmi gyakorlatról, amelyhez az készségesen „kölcsönad” néhány eszközt, és indulhat a világmegmentés.

Szokatlan megoldás a szerzőtől, nemde? Az. De hát le Carré nem is lenne le Carré, ha nem csavarna kettőt-hármat a sztorin, és nem dörgölné az orrunk alá (már megint) gúnyos félmosollyal, hogy „csak nem gondoltátok, hogy a titkosszolgálatok világában bármi szent?”. Nem, nem gondoltuk, de ez azért mégiscsak meglep… Mert ebben a világban nincs szükség hidegháborúra, ellenségre, atomrakétára, összeesküvésre – elég a szomszéd hivatalba átslattyogni némi - már elnézést, de - szarkavarásért. A Tükrök háborúja kémeinek kalandjait olvasva könnyen az lehet az ember elképzelése, hogy bizony a különböző „szolgálatok” sem különböznek annyira bármely más munkahelytől – az egyes részlegek itt is éppúgy tesznek keresztbe a másiknak, a különböző osztályok illetékesei éppúgy ölik egymást piszlicsáré apróságokon, mint bármely más munkahelyen. Csak ami máshol egy doboz gémkapocs, itt emberéletekben mérhető…

S mindezt miért? Mert néhány kiszuperált világháborús kém nem tudta méltósággal fogadni, hogy eljárt felettük az idő. Egyfelől valóban rém komikus, másfelől nagyon is tragikus, ahogy a szerző ezeket a valaha jobb napokat látott „hősöket” ábrázolja – leginkább vidéken nyugalomba vonult nagypapákhoz hasonlítanak, akik nem képesek mit kezdeni magukkal a nagy semmittevésben, ezért rendre ósdi történeteikkel és megmaradt relikviáikkal fárasztanak minden kertjükbe tévedőt, miközben útjukat tönkrement kapcsolatok, szétesett családok, elveszített bajtársak szegélyezik. Tán egyetlen általam olvasott regényében sem találkoztam ennyire emberi le Carré-hősökkel – lefoszlott róluk a misztikus „kém-máz” maradéka is: csak egy halom szerencsétlent látunk, aki beáldozta az életét egy homályosan megfogalmazott cél érdekében, melyről kiderült, hogy nem több mint holmi hivatali perpatvar. Lehetne szatíra is, írtam fentebb, ha nem lenne véresen komoly. De persze komoly – épp ettől válik valójában siralmassá a felvázolt kép.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Sárkányok, nyavalygás, Martin

Vigyázat! Spoilerektől hemzsegő szöveg következik!

Jó pár hónapja már a közepén csücsülök. Ülök a sárkányok tánca közepén. És tőlem pireghetnek-foroghatnak – mint ha ott se lennének. Mintha ott se lenne a Sárkányok Tánca az elolvasandó kupac tetején, félbehagyva. Olyannyira félbe, hogy azt hiszem, újra át kell majd lapozzam az elejét, hogy legyen értelme folytatni; azon az előreláthatólag meglehetősen távoli napon, amikor újra el akarom vitetni magam ebbe a világba. Dühít ez – sokáig szerettem ezt a Folyamot, tovább, mint szerintem a legtöbben – de mostanra úgy érzem, teljesen eliszaposodott; az egyre lassuló sodrásban egyre több cselekményágra szakadó, lassuló víz nemhogy nem mos partot, de lassan lerak engem is. Megpróbálom körüljárni ezt az elakadást a zátonyon – magamért főleg, mivel nem szoktam ilyet csinálni. Volt, hogy abbahagytam valamit, becsuktam, kész, pont. Volt, hogy végigszökelltem rajta, átlapozva az unalmas részeket – lelkiismeret-furdalás nélkül. Volt, hogy hónapokig kínoztam magam egy könyvvel, amit egyébként (közben) nagyon szerettem… De ez a zátonyon veszteglés új. Úgyhogy most ezen fogok morfondírozni itt kicsit, hogy aztán hajtás után elszálljon az agyam –fantáziáljak tovább, a még (Martin úr által) meg nem írt okokhoz.

Szóval egyre inkább úgy látom: ez egy bő lére eresztett fricska. Amelynek elsődleges célpontjai a különböző (túlságosan is jól mérhető) olvasói várakozások, a szerkesztői rutin és olykor pontosan lefektetett elvárások: „szabályok” gerjesztette nyesések, mondjuk ki: a tabuk, amikkel egy életen keresztül nyaggatták a rendezők, szerkesztők, producerek és egyéb nyalánkságok Martint, a sorozatírót. Egyre inkább úgy látom, hogy ez egy igen hideg fejjel kitervelt bosszú – meg kell mondjam, pont ennek kapcsán aggódom kevésbé az író egészségéért, azt hiszem a teremtőnek van annyi humorérzéke, hogy ezt végigvárja. (Meg persze azért, mert a sorozat miatt el kellett árulja a béríróknak az utolsó slusszpoént is…) Az jobban zavar e gondolatmenetben, hogy e szerint mi olvasók is csak egy gyengén köszörült mezei nyílvessző lehetünk a Vendettát író vénember kezében – a dolog nem nekünk készül, mi ebben a meccsben nem vagyunk senkik.

Merthogy ha előhűtött fejjel végiggondolom a halálokat, szép egymásutánban, egészen a Sárkányok Tánca leggetvább húzásáig, amivel tényleg kihalt a maradék hősi fantasy is a meséből – hát azt kell mondjam: ezek valamennyien egy-egy tipikus fantasy-tabu szépséges megtörései. Stark lefejezésétől (baszki, milyen bátor) az édes kicsi fia véres nászáig (szó bennszakad…); Brienne fellógatásától (az annya!) Tywin utolsó kielégüléséig (beszarok ba*meg!). Az eddigi irodalom, film kliséit szedi itt hideg fejjel darabokra a mester – aki kiszámítottan váltott formátumot (szabadabb felületre cserélve a csapatmunkát), türelmesen felépítette a könyvek által a brandet és mostanra gründolt magának egy sorozatot, ahol azt csinál, amit csak akar.

Ugyanezzel a gondolatmenettel vizsgálható a cselekmény is. A legtöbb klisét Martin előbb szépen megvalósítja, élvezetes jelenetek egész sorát alkotva – hogy aztán megismételje őket egy másik szereplővel ügyesen kiforgatva. Például több teljes könyvön át építi a legköpnivalóbbra Joffrey-t; aztán kicsinálja úgy, ahogy addigra a Föld Martin-olvasó részének egésze várta el (patkányhalállal, naná) – s miután szinte pontról-pontra ennek ellentett-rendszerét építi fel Robbal, kicsinálja úgy, hogy megrendíti a saját táborát. Megteheti – egy földrengés nem a világ, és ez a cucc tényleg addiktív. És ez még csak a szoktatás eleje szerintem. Nézd meg, ahogyan a jogosan elvárt bosszú sárm-királyfijával Oberynnel elbánt – még többször megkapod ugyanezt a cselekményi bohócbukfencet. Amíg egytől egyig el nem fogynak a hősök…

Mondom - hideg fejjel elkövetett bűncselekmények ezek a könyvek, nem ellenünk ugyan, de nem vagyunk ebben a meccsben tényezők se. Na, szerintem ezt az érzést szokom nehezen, az általában íróilag kinyalt seggű olvasó énem fogadja be nehezen a végbélkúpot. Annyira meg még nem vagyunk, hogy pusztán ezt a nem nekem szóló gesztust élvezzem – szerettem ezt a könyvsorozatot, érzelmi viszonyom volt vele, kell egy kis idő, míg pusztán klinikai érdeklődésből végigolvasom a további szórakoztató tabutörés-ismeretet…

Hajtás után a jövőről fantáziálok – csak saját felelősségre!

Lakatos István: Óraverzum - Tisztítótűz

A Dobozvárosért oda voltam, meg vissza, úgyhogy hatalmas – talán túlzott – várakozással vettem a kezembe az Óraverzumot. Kicsi híján a torkomon is akadt, mint egy nem nyelésre méretezett fogaskerék. Úgyhogy fokozott kíváncsisággal várom a szülői reakciókat, s hogy mit szól mindehhez maga a célközönség. Mert még a Dobozvárosnál is pontosabban belőhető az olvasni épp tudó, könyvnek nekigyürkőző korosztály, aki szerintem ezt a történetet imádni fogja. Aki nem várja el, de jól esik neki, ha apu, vagy anyu néha átvállalja a betűböngészés feladatát, és felolvas. És aki nagyon jól fog mulatni apu vagy anyu megrökönyödésén, ahogy majd nekik is torkukon akadnak bizonyos mondatok.

Úgyhogy ez az ajánló megint (akár a Dobozváros esetében) a szülőknek szól. Kedves szülő! Ne rökönyödj meg olyan könnyen! Jusson eszedbe, milyen élvezettel (s tabukról se tudva) boncoltad élve magad körül a világot, álmodoztál fűszál élére hangyabirodalmat, hógömbbe, hokedli fiókjába királyságot, mennyire nem riasztott (vagy még akár provokált is) a pfúj, a blöe, a „teszed le!” és főleg mennyire bosszantott a „tiszta olaj (kutyanyál, csirketoll, bármi) vagy, azonnal mossál kezet”! Lakatos István megint hallatlan élvezettel pancsol a tocsban meg a locsban, most alkalomadtán a vérben is, és nem megy a szomszédba minden szeretnivalóságuk ellenére morbid és olykor szinte taszító hősökért.

Az Óraverzum bonyolult, mechanikus világegyetemében, az egykor virágzó, ám mára kráterek tarkította felszínével, elvándorló lakosság híján kopár Seon bolygókirálysága hatalmas vendégsereget kényszerül fogadni, mert a bolygó közvetlen közelében vonulnak el a légfellérek, ezek a hatalmas, felhőszerű, lebegő lények. Sereglik is a nép, érkeznek a léghajók Petar lovagjaival, Sigimer kis növésű manóival rakva, jönnek Bor Harbor kikötőjéből, amely az egykori, mélybe taszított Arbor csonka tengelyén terjeszkedik, mint egy magától burjánzó, ipari fémdaganat. Más se kell Mirkónak, Seon ifjú, unatkozó trónörökösének – legalább valami élet költözik (végre, talán) a hatalmas, elhanyagolt palotába, ahol apja, Pongrác király az uralkodásra teljesen alkalmatlanul téblábol, még mindig Mirkó anyját, egykori szerelmét siratva – s a kormányzást (közte a vendégsereg fogadásának minden gondját) húgára, Szaffira és Jeromos úrra, a komornyikra hagyva; annyi minden közt a fia gondjával együtt. Pedig Szaffinak, a gépek és kütyük olajos karú királylányának nagyobb gondja is akad, mint a hülye viccekkel szórakozó Mirkó, vagy az ostoba vendégsereg – többek közt a ki-kihagyó bolygómű, egy friss rejtély és egy szörnyeteg titok, a múltból.

Ez egy igazi, maradéktalan gyerekfantázia. Annak fényével és árnyaival. Fénylik benne a minden igazi mesét jellemző, kegyetlen mesélői önkény. Ez a mese nem akar megfelelni. Tényleg olyan, mint a gyerekfantázia, ami egy kiállított asztali planetáriumba világot képzel, belefejesel a saját képzeletébe - amiről kiderül, óceánnyi mélységei vannak. A parányi világ befelé egész-univerzum, számos lakója lehet, Kökényessy Úr Szenzációs Színészkebelzetének tagjaitól kezdve a légfelléreken és más szörnyeteg nagypapákon át egészen egy epilepsziás kisfiúig. De árnyékot is vet benne az önkény – mint a gyerekfantáziák: mindent beépít, ami eszébe jut, kőzabáló kecskék és osztódással szaporodó nyulak mellett megint s kakit, a pukit (belefingani a telefonba – ez tényleg egyetemes kisfiúvágy lehet…), sőt, a felnőttvilágból beszűrődő képernyőfényt és zajokat; a horrort akár, leszakadó és dédelgetett, mumifikált karokkal, hólyagosra perzselt hősökkel és menthetetlen világpusztulással. Amin alig enyhít, hogy ha elfogy a kolbászjogar, hát parancsol magának az új király másikat…

És egy sorozat első kötete az Óraverzum. Az alcíme Tisztítótűz – jelentem, szerintem inkább bekoszol-kormoz, de sebaj. Bármilyen orrfelhúzó felnőtt kritikám is legyen ezzel a kihívóan, szemtelenül bátor szöveggel szemben, kíváncsivá tett a folytatásra – esetemben a célját elérte. De nagyon kíváncsi leszek, vajon eléri-e ugyanezt a célcsoportnál, akihez szól – a gyerekeknél, akik így mernek és szeretnek fejest ugrani a mesébe, ahogyan Lakatos István. Nagyon kíváncsi leszek, apu és anyu lesz-e elég rugalmas és bátor, hogy hagyja a kíváncsi kezekben ezt a nem kicsit formabontó, a mesélést szabadon, könnyű, fényárnyékos kézzel kezelő kötetet – emlékszik-e a megfelelő helyeken az egykori gyermek magunk fantáziájának felszabadító szabadságára. Mert e kötet sikere szerintem ezen múlik, még inkább, mint a Dobozváros esetében: apun és anyun. Szurkolok nekik, hogy árnyékot ugorhassanak.

Kiadó: Magvető

Csajka Gábor Cyprian: Hard-Kier (hátrahagyott versek)

Nézek körül, könnyű a dolgom, most már az – az ablakomból távlatok nyílnak, nyílik a város. Nem egy Szentendre, ahova télen kell menni és hajnalban, hogy pendüljön – hogy ne takarja lélegzetét az idegen zaj; ahonnan el kell hozni a tárgyakat, gereblyét, kapát… Nem ennyire kifinomult látvány. Külvárosi Pest. De van távlata. A távlatban számtalan figyelhető. Annyi minden, ami elvonhatja a figyelmet. Nézek körül, hisz van ablakom - stílusos volna, ha úgy írnám, varjak röptét lesve tárult fel - de valójában egy másféle ablakon kinézve jutott eszembe először úgy a kötet. Csajka Gábor Cyprian kötete, a Hard-Kier, ahogy szerintem valójával láttat. Épp kinéztem a televízión. Műkorcsolya nézés közben jutott eszembe, elegáns férfi, nő, jégre simuló tüzes ígéret, s mégis: éteri páros – hogy annyi minden elvonhatja a figyelmet. Ha itt a szépséget nézzük. Annyi mindent nézhetünk a magunk dolga helyett időt töltve. Ahogy telik.

Neki nem vonódott el. Nem hagyta. Mert nem: telik. Pontosan tudta, érezte, látta, s amit soha nem gondoltam volna: hitellel írta, ahogy ürül. Amíg ürülhetett. A végsőkig csupaszodva. Elvesző szavakkal. Mert mintha megírta volna előre magát a folyamot. Az egyedül is pendülő, számozott versek gyönyörű rendben - a hiányokkal együtt is rendben - kiadnak egy elmesélhető történetet. Feszes, és elfogyásában is hatalmas szabadságfokkal lélegző történetet. A saját halál történetét. Ijesztő a 66-tól 156-ig tartó, két-három versre tagolt egységek pontossága, a varázslatos szerkezet. Hagyaték-pontosság: a tartalomjegyzékbe csak ez került be. Az eleje nincs kész. 12-től 40-ig vagy számozatlan, vagy hiányzik. Nézek körül, a verseken – számozottakon, számozatlanokon, és úgy látom: tényleg a tökéletest rontotta el a halál. A tervezett-várt, s mégis korán érkező saját halál. A tökéletes szerkezetben megnyíló verseskötetet, amely nyakon csípte volna.

Hogyan? Hétköznaphimnuszokkal. Egymásra fűzött lassú mondatokkal, szippantás, letüdőz, kifúj. Szünetekkel, hogy lássuk: a szavak egymásutánját a szünet hagyja képpé. Én nem tudom, mekkora lélek kellett ekkora szikársághoz! A nagy szünet előtt versbe fogadva, perelve, nem elnyelve az összes kicsit. Hogy súlya legyen a szavaknak.

Kerested a kezem, összefogództunk,

a szépsége tényleg megszokhatatlan;

a legszebb női kézfej, enyhén fölfelé

hajló, indiaias ujjak, az egész forma

valamiféle szépséges antigeometria;

beleőrültem volna, ha meghalsz, és

„meghal veled a kezed is”. Csak a mi,

az együtt hal meg, persze a

kezed melege, az érintésed; de csak

együtt érthetjük, hogy így van rendjén.

Nem lenne ilyen, szerintem nem, a Polaroidok sem, Simon Mártontól. Nélküle. Az összeborult doboznyi pillanatkép. Amit szintén áthat egyfajta rendezés kísérlete – és feltételezem: a tökéletesség-érzet mélységesen szubjektív, egyedi voltának észrevétele boríttatta aztán így össze a szerzőjével. Úgyis mindenkinek más rend a tökéletes... Érzem abban a kötetben ennek ízeit – önkéntelen tisztelgésekben Csajka Gábor Cyprian hatását. Mint mondtam: ő rendezte (volna). Egyetemes igénnyel. És látszik a majdnem tökéletes kötet. A csaknem hibátlan élet és halál rendje. Nem az ünnepé - az egyszerű. A hétköznapé. Aminek gerincgörbítő, valódi súlya van. Elveszett belőle 19, nincs sorrendben a huszadiktól a negyvenedikig – de ez úgy látszik, ilyen. Rendetlen a halál - a magadtól való fosztatás.

Aztán egyszerre elfog egy érzés. Nem tudom, igazam van-e. Észreveszem, ahogy az elejéről elfogynak a szavak is. Az eleje elvétel. Mintha két alkotói lépcsőből csak az egyiken járhatott volna a tetejéig a költő. Megvan a folyamat. A rajzolt ív. Az egymáshoz rendelt történetek íve a végig. S mintha csak akkor kezdte volna elölről elveszejteni belőle a szavakat. Lefaragni a felesleget…

veszettül ugatnak a kutyák

a gyomromba a hátamon át

valaki jön

de nem megyek elé

hallgatom a véremet a

cigarettán

fölhúzott lábakkal ülök

befordul az ajtó

légy spórol a huzaton

kifelé.

Alig ismerik. Ismerjétek! Gyönyörű pontossága nemcsak torkot szorít. Élethez teremt kedvet. Hogy mielőtt elfogy, teljék.

(A kötet egyik legszebb versének variációira rászögeltem a magamét...)