2015. január 23., péntek

Alan Hollinghurst: Más apától



Az első világháborút megelőző „utolsó boldog békeévben” 1913-ban egy fiatal arisztokrata költő, a nagyobb ambícióval, semmint tehetséggel megáldott Cecil Valance látogatást tesz barátja és oxfordi évfolyamtársa, George Sawle családjának birtokán – e röpke őszi kirándulás során születik - George húgának, Daphne-nak ajánlva - a „Két Hold” című költemény, mely önmagán jócskán túlmutatva aztán az elkövetkező évszázadra összegabalyítja a Valance- és a Sawle-család történetét. Eme versnek köszönhetően válik a húszas évei elején a Nagy Háborúban eleső Cecil - tulajdonképpen egy félreértés folytán - háborús költővé, majd kisebbfajta nemzeti ikonná. E versnek köszönhetően kerül be az irodalomtankönyvekbe, s ezáltal nemzedékek tudatába. E versnek köszönhetően írnak róla évtizedekkel a halála után is könyveket, monográfiákat, adják ki levelezéseit, ifjúkori zsengéit. S e vers - és a körülötte fel-felderengő elhallgatásháló - okán kutakodnak még egy évszázad múltán is irodalomkutatók a Valance- és a Sawle-család szennyesében. Mert tán a vers keletkezése némiképp különbözik attól, ahogy az irodalomtankönyvek hirdetik.

Alan Hollinghurst nagyszabású családregénye ezt a különbözőséget veszi górcső alá és járja körül több szinten is. Egyfelől a hétköznapi értelemben vett másság felől – így a regény olvasható a homoszexualitás elfogadás-történetét a huszadik század (angol) társadalmi, politikai, ideológiai változásainak tükrében leíró műként; másfelől a tágabb értelemben vett társadalmi változások, az emancipáció, az osztályhatárok elmosódása felől – így olvasható afféle nemzetdiagnosztikai regényként is. Azonban mindkét értelmezésnél hangsúlyosabb számomra a művészetelmélet, az irodalmi mítoszteremtés vizsgálata, az a - tulajdonképpeni családtörténettel itt-ott találkozó, majd attól elkanyarodó - folyamat, ahogy a vers és a költő személye újra meg újra átértékelődik és átértelmeződik a napvilágra került tények függvényében.

Lelkes olvasók, önjelölt kritikusok, hivatásos irodalmárok és Cecilt egykoron ismerők veszik elő és táplálják a „Két Hold” legendáját időről időre – mintha valami láthatatlan erő mozgatná őket, hogy ne hagyják nyugodni a művet és íróját. Mintha az utókor számára csak az hozhatna kielégülést, ha mindent kiderít egy hajdan volt alkotási folyamatról, ami csak kideríthető – épp ez a mánia nem hajlandó tudomásul venni, hogy van, ami nem deríthető ki. Mert vannak levelek, melyek elvesztek, vannak miket szántszándékkal megsemmisítettek; vannak szereplők, akik elmentek, vannak, akik itt vannak, de felejtenek, vannak, akik itt vannak, de hallgatnak. Félreértelmezett lojalitásból, valamiféle rég szemétdombra dobott etiketthez való ragaszkodásból, vagy mert egyszerűen arra hajlanak, a művet hagyni kéne békében hatni (vagy épp nem hatni), és nem bolygatni?

Laza ecsetvonásokkal felrajzolt jellemek, szétágazó motivációs háló, derékba tört életutak és kudarcra ítélt szerelmek sokaságán át vezet minket Hollinghurst a vers nyomában – mert bár a regény olvasható akár rendhagyó családregényként is, percig sem kérdéses, hogy a főszereplő itt: a mű. És talán Daphne… Daphne Sawle, az egyetlen szereplő, aki szinte végig velünk van eme évszázados kaland során, aki tán a legtöbbet tudja, ami tudható – és aki dühítő makacssággal nem fedi fel a vers keletkezésének titkát. Daphne, aki - szintén egy kvázi-félreértés folytán (vagy mégsem?) - Cecil Valance menyasszonyaként marad meg az irodalmi köztudatban, majd hozzámegy a költő bátyjához, hogy aztán őt elhagyva egy meleg festőművész hitvese legyen. Daphne, aki végigéli kultúrák, társadalmak, világok összeomlását, de a végsőkig tartja magát a késő-viktoriánus elvekhez, melyekbe belenevelkedett. Mintegy ellenpontja a banktisztviselőből lett kritikus, később életrajzíró Paul Bryant, aki tán a hatvanas évek lázas szabadságeszményétől, tán saját - elnyomott identitása által is fokozott - mániájától hajtva mindent elkövet, hogy lerántsa a leplet a Cecil Valance-mítoszról.

Ahogy az elhallgatás és a mindenáron való kibeszélés feszül egymásnak a regényben, úgy feszülnek egymásnak szereplők, szerelmesek, hagyományok, korok. Erős jelképiséggel - nem mellesleg egy újabb nagyon angol zsáner, a kúriaregény megidézésével - követhetjük végig a huszadik század nagyívű változásait a történet központjának, szívének, a vers mellett tán a legfajsúlyosabb „főszereplőnek”, Corley Court-nak színeváltozásain. A Valance család kúriája, ez a békebeli angol udvarház, titkok és őrületek őrzője, regények ihletője (Daphne és férje, Dudley regénybeli regényének címe egyaránt az udvarházra utal – „A rövid folyosó” illetve „A hosszú folyosó”…), Cecil síremlékének otthona a húszas évek modernizációs hulláma közepette válik „felújított” torzszülötté; a második világháborút követően bentlakásos iskolává; majd lesz jószerivel az enyészeté. Ahogy a hatvanas évek Corley-jában az emeletről leömlő víz szakítja be a „modern” álmennyezetet és tárja fel a - kissé már elkorhadt, itt-ott rothadó, ám mégis gyönyörű - eredeti viktoriánus mennyezetet, úgy szakítják fel a szereplők újra meg újra a „Két Hold” keletkezése körüli sebeket. Feltárva valamit, ami gyönyörű is lehetett, igazi is lehetett – ugyanakkor sérüléseket, fájdalmat, mocskot (is) hagyva maguk után.

Alan Hollinghurst a kortárs angol irodalom megkerülhetetlen képviselője, regénye a szó szoros értelmében szép – szövegét, jelképiségét, áthallásait tekintve egyaránt. Hangja egyszerre idézi (és fricskázza) Henry James-t, a Bloomsbury hagyományait (nem kevés rejtett és nem is olyan rejtett utalással a „kör” tagjaira és életvitelére), de mindenekelőtt Virginia Woolf érzékenységét és líraiságát. Ugyanakkor az irodalmi művek átértelmezése és a mítoszteremtés vizsgálata kapcsán óhatatlanul felidéződik az olvasóban A. S. Byatt klasszikusa, a Mindenem is – a Más apától kiköveteli magának a helyet szorosan mellette. Mert Hollinghurst regénye nem csupán szép, de nagyon okos is: számtalan utalásával, összetettségével, regény a regényben – vers a regényben trükkjeivel messze túlmutat a saját maga szabta kereteken. Jó eséllyel hamarosan éppúgy alapműként tekinthetünk rá, mint a szerzőnek Booker-díjat és világhírt hozó A szépség vonalára – megérdemelné.


Kiadó: Scolar
Fordító: Csordás Gábor

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...