„Nincs még olyan kitartó és megfoghatatlan félelem, mint a kémé idegen
országban.”
Ha azt hittük, hogy John le Carré
minden arcát ismerjük már, tévedtünk: ezzel a - friss regények és nagy
klasszikusok újrakiadásai közé becsempészett - ötven évvel ezelőtt íródott,
magyarul eleddig ismeretlen regénnyel mutat egy újabbat. Ami nem is különbözhetne
jobban a Karla-trilógia vagy az Egy tökéletes kém írójától. Ha nem lenne
véresen komoly, azt mondanám, már-már szatíra, amit olvasunk – egy kémszatíra,
a titkosszolgálatok legnevetségesebb, legesetlenebb oldalát kidomborítva.
Mert itt már nemhogy hősök, de
épkézláb kémek sem akadnak. Csupán egy kiszuperált Részleg, amely a világháború
alatti dicsőséges tevékenykedése romjain vegetálva próbálja elhitetni a
világgal - s a „menőbb” kollégákkal, lásd: Körönd - hogy van még
létjogosultságuk. Kevés sikerrel. Kapva kapnak hát a meglehetősen kétes
információn, mely szerint valahol a két Németország határának közelében az
oroszok épp atomrakétát telepítenek – hogy az indok, a hely, a megvalósítás
módja erősen hihetetlen, az szinte mindegy, ha el lehet adni a gyanút úgy, mint
egy kitörőben lévő újabb „kubai válságot”.
A valaha katonai ügyekben utazó
Részleg megmaradt kemény magja persze saját hatáskörben intézné a dolgot – még szép,
nem ám átadják a nagy fogást a Köröndnek… Hogy sem felszerelésük, sem
költségvetésük, sem bevethető ügynökük nincs, látszólag senkit nem izgat
különösebben. Összerittyentenek egy paródiába illő csapatot, felhajtanak egy
régi ügynököt, aki egyszer már ugyan megjárta, és azóta békén éldegél
autószerelőként, de nyilván minden vágya ismét átmenni a hidegre; beadnak a „nagytestvérnek”
egy mesét holmi gyakorlatról, amelyhez az készségesen „kölcsönad” néhány
eszközt, és indulhat a világmegmentés.
Szokatlan megoldás a szerzőtől,
nemde? Az. De hát le Carré nem is lenne le Carré, ha nem csavarna kettőt-hármat
a sztorin, és nem dörgölné az orrunk alá (már megint) gúnyos félmosollyal, hogy
„csak nem gondoltátok, hogy a titkosszolgálatok világában bármi szent?”. Nem,
nem gondoltuk, de ez azért mégiscsak meglep… Mert ebben a világban nincs
szükség hidegháborúra, ellenségre, atomrakétára, összeesküvésre – elég a
szomszéd hivatalba átslattyogni némi - már elnézést, de - szarkavarásért. A Tükrök háborúja kémeinek kalandjait
olvasva könnyen az lehet az ember elképzelése, hogy bizony a különböző „szolgálatok”
sem különböznek annyira bármely más munkahelytől – az egyes részlegek itt is
éppúgy tesznek keresztbe a másiknak, a különböző osztályok illetékesei éppúgy
ölik egymást piszlicsáré apróságokon, mint bármely más munkahelyen. Csak ami
máshol egy doboz gémkapocs, itt emberéletekben mérhető…
S mindezt miért? Mert néhány
kiszuperált világháborús kém nem tudta méltósággal fogadni, hogy eljárt
felettük az idő. Egyfelől valóban rém komikus, másfelől nagyon is tragikus,
ahogy a szerző ezeket a valaha jobb napokat látott „hősöket” ábrázolja –
leginkább vidéken nyugalomba vonult nagypapákhoz hasonlítanak, akik nem képesek
mit kezdeni magukkal a nagy semmittevésben, ezért rendre ósdi történeteikkel és
megmaradt relikviáikkal fárasztanak minden kertjükbe tévedőt, miközben útjukat tönkrement
kapcsolatok, szétesett családok, elveszített bajtársak szegélyezik. Tán
egyetlen általam olvasott regényében sem találkoztam ennyire emberi le Carré-hősökkel – lefoszlott róluk
a misztikus „kém-máz” maradéka is: csak egy halom szerencsétlent látunk, aki beáldozta
az életét egy homályosan megfogalmazott cél érdekében, melyről kiderült, hogy
nem több mint holmi hivatali perpatvar. Lehetne szatíra is, írtam fentebb, ha
nem lenne véresen komoly. De persze komoly – épp ettől válik valójában
siralmassá a felvázolt kép.
Kiadó: Agave
Fordító: Falvay Dóra
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése