2015. január 13., kedd

Lakatos István: Óraverzum - Tisztítótűz

A Dobozvárosért oda voltam, meg vissza, úgyhogy hatalmas – talán túlzott – várakozással vettem a kezembe az Óraverzumot. Kicsi híján a torkomon is akadt, mint egy nem nyelésre méretezett fogaskerék. Úgyhogy fokozott kíváncsisággal várom a szülői reakciókat, s hogy mit szól mindehhez maga a célközönség. Mert még a Dobozvárosnál is pontosabban belőhető az olvasni épp tudó, könyvnek nekigyürkőző korosztály, aki szerintem ezt a történetet imádni fogja. Aki nem várja el, de jól esik neki, ha apu, vagy anyu néha átvállalja a betűböngészés feladatát, és felolvas. És aki nagyon jól fog mulatni apu vagy anyu megrökönyödésén, ahogy majd nekik is torkukon akadnak bizonyos mondatok.

Úgyhogy ez az ajánló megint (akár a Dobozváros esetében) a szülőknek szól. Kedves szülő! Ne rökönyödj meg olyan könnyen! Jusson eszedbe, milyen élvezettel (s tabukról se tudva) boncoltad élve magad körül a világot, álmodoztál fűszál élére hangyabirodalmat, hógömbbe, hokedli fiókjába királyságot, mennyire nem riasztott (vagy még akár provokált is) a pfúj, a blöe, a „teszed le!” és főleg mennyire bosszantott a „tiszta olaj (kutyanyál, csirketoll, bármi) vagy, azonnal mossál kezet”! Lakatos István megint hallatlan élvezettel pancsol a tocsban meg a locsban, most alkalomadtán a vérben is, és nem megy a szomszédba minden szeretnivalóságuk ellenére morbid és olykor szinte taszító hősökért.

Az Óraverzum bonyolult, mechanikus világegyetemében, az egykor virágzó, ám mára kráterek tarkította felszínével, elvándorló lakosság híján kopár Seon bolygókirálysága hatalmas vendégsereget kényszerül fogadni, mert a bolygó közvetlen közelében vonulnak el a légfellérek, ezek a hatalmas, felhőszerű, lebegő lények. Sereglik is a nép, érkeznek a léghajók Petar lovagjaival, Sigimer kis növésű manóival rakva, jönnek Bor Harbor kikötőjéből, amely az egykori, mélybe taszított Arbor csonka tengelyén terjeszkedik, mint egy magától burjánzó, ipari fémdaganat. Más se kell Mirkónak, Seon ifjú, unatkozó trónörökösének – legalább valami élet költözik (végre, talán) a hatalmas, elhanyagolt palotába, ahol apja, Pongrác király az uralkodásra teljesen alkalmatlanul téblábol, még mindig Mirkó anyját, egykori szerelmét siratva – s a kormányzást (közte a vendégsereg fogadásának minden gondját) húgára, Szaffira és Jeromos úrra, a komornyikra hagyva; annyi minden közt a fia gondjával együtt. Pedig Szaffinak, a gépek és kütyük olajos karú királylányának nagyobb gondja is akad, mint a hülye viccekkel szórakozó Mirkó, vagy az ostoba vendégsereg – többek közt a ki-kihagyó bolygómű, egy friss rejtély és egy szörnyeteg titok, a múltból.

Ez egy igazi, maradéktalan gyerekfantázia. Annak fényével és árnyaival. Fénylik benne a minden igazi mesét jellemző, kegyetlen mesélői önkény. Ez a mese nem akar megfelelni. Tényleg olyan, mint a gyerekfantázia, ami egy kiállított asztali planetáriumba világot képzel, belefejesel a saját képzeletébe - amiről kiderül, óceánnyi mélységei vannak. A parányi világ befelé egész-univerzum, számos lakója lehet, Kökényessy Úr Szenzációs Színészkebelzetének tagjaitól kezdve a légfelléreken és más szörnyeteg nagypapákon át egészen egy epilepsziás kisfiúig. De árnyékot is vet benne az önkény – mint a gyerekfantáziák: mindent beépít, ami eszébe jut, kőzabáló kecskék és osztódással szaporodó nyulak mellett megint s kakit, a pukit (belefingani a telefonba – ez tényleg egyetemes kisfiúvágy lehet…), sőt, a felnőttvilágból beszűrődő képernyőfényt és zajokat; a horrort akár, leszakadó és dédelgetett, mumifikált karokkal, hólyagosra perzselt hősökkel és menthetetlen világpusztulással. Amin alig enyhít, hogy ha elfogy a kolbászjogar, hát parancsol magának az új király másikat…

És egy sorozat első kötete az Óraverzum. Az alcíme Tisztítótűz – jelentem, szerintem inkább bekoszol-kormoz, de sebaj. Bármilyen orrfelhúzó felnőtt kritikám is legyen ezzel a kihívóan, szemtelenül bátor szöveggel szemben, kíváncsivá tett a folytatásra – esetemben a célját elérte. De nagyon kíváncsi leszek, vajon eléri-e ugyanezt a célcsoportnál, akihez szól – a gyerekeknél, akik így mernek és szeretnek fejest ugrani a mesébe, ahogyan Lakatos István. Nagyon kíváncsi leszek, apu és anyu lesz-e elég rugalmas és bátor, hogy hagyja a kíváncsi kezekben ezt a nem kicsit formabontó, a mesélést szabadon, könnyű, fényárnyékos kézzel kezelő kötetet – emlékszik-e a megfelelő helyeken az egykori gyermek magunk fantáziájának felszabadító szabadságára. Mert e kötet sikere szerintem ezen múlik, még inkább, mint a Dobozváros esetében: apun és anyun. Szurkolok nekik, hogy árnyékot ugorhassanak.


Kiadó: Magvető

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...