Peter Gabriel: Back To Front - Papp László Budapest Sportaréna

az a bizonyos lemez...

Valaha régen. Kezdhetném így is… valaha régen egy kamasz lemaradt élete koncertjéről. Mert épp akkor volt sorkatona. És mert – valójában nem tudta, hogy ez lehetne élete koncertje. Nehéz ma elképzelni azt az időszakot, a nehezen beszerezhető bakelitlemezek és ronggyá másolt kazetták világát. Ma sokkal könnyebb zenéhez jutni. Nehéz elképzelni, milyen lelkesedéssel maradtunk fenn a laktanyában péntekenként, amikor (késő éjjel) albumról albumra leadták az elmúlt korszakok legizgalmasabb progresszív rock lemezeit – duma és megszakítás nélkül, amit az egyetlen jól működő Videoton rádiós magnóval vettünk fel, és egy rommá gyötört kétkazettással sokszorosította (a laktanya „stúdiójában”) egy társunk. Ott hallottam életemben először Genesist – még az eredeti felállással, Peter Gabriellel. Ott fogott el magának egyszer és mindenkorra, a Tresspass, a Foxtrot, a Lamb lies down to Broadway dalaival. Akkor csak annyit tudtam, ettől a faszitól bármi jöhet. Azt már Tomi barátomnak köszönhetem, hogy hiánytalanná lett a gyűjtemény, már leszerelés után – neki megvoltak, (jugoszláv közvetítéssel) az eredeti lemezek… Valaha régen volt egy korszak, amikor a Hungaroton kiadványain túl nem nagyon jutott az ember lemezboltból semmihez – legfeljebb pult alól kiimádkozva az „egyéb úton” csempészett kincseket. Azóta se Hungaroton, se Jugoszlávia – a bakelitek világa kuriózum, gyűjtői kincsek… félreértés ne essék, nem siratom a fiatalságom, beteg időszak volt; ezért zavar, ha a ma ízeiben visszaköszön.

Valaha régen lemaradtam életem koncertjéről. 1987-ben ugyanis fellépett itthon a bálvány, megtöltötte az MTK-stadiont, s az album, amivel akkor a világot járta, a So megjelent és hivatalosan kapható volt Magyarországon – de például Dunaújvárosba nem jutott belőle (vagy nem jutott elég…). Tamástól kaptam a fülest, hogy Pesten, a Vörösmarty téri Hungarotonban még kapható. Felrongyoltam érte, berobogtam a boltba, szinte körül se nézve vettem le az első állványról a LEMEZT. Ott feszelgett rajta Peter – mit tudtam én akkor még, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy borítón úgymond vállalta az arcát; az énekes, aki egész pályafutása alatt addig maszkok és sminkek alá bújva, elmaszatoltan vagy fényektől cafrangos maradékokban volt csak látható színpadon és borítókon! Még nem olvastam Göbölyös remek Genesis-kötetét. Nem tudtam, mitől fél a borítón, nem is érdekelt. Vittem a lemezjátszóhoz, feltettem, rá a tűt, fejemre fel a fülest (szép, régi bakelitrítusok, a vétel előtti ellenőrzés: nem ugrik-e az elején… akkurátus vevők precízen végighallgatták az egészet…) – és ahogy megszólalt a Red Rain, elöntött valami. Meg nem merném fogalmazni, mi. Úgy vittem volna a lemezt a pénztárhoz, szinte transzban – ha a lejátszókat felügyelő eladó kedvesen nem figyelmeztet: hallgassam meg legalább a másik oldal elejét is, ne egy hibás kincset vigyek haza…

a koncert Blue Ray kiadása

Nekem meghatározó volt. Friss és időtlen. Poposabb, mint előtte bármelyik Gabriel, mégis, rafinált zenei poénokkal, afrikai ritmusokkal, szokatlan, bátor hangzásokkal teli. A mai napig azt mondom, a rocktörténet egyik telitalálata. Alig akad rajta dal, amely ne járt volna listákon, ne készült volna hozzá video (a Sledgehammer ma is hivatkozási alap, mindmáig az egyik leginnovatívabb klipként tartják számon…). Már az sokat elárul, hogy a hihetetlen népszerűségük ellenére nemigen dolgozták fel ezeket a dalokat – az emberek fejében ezek a dalok Gabrielhez kötődnek. El nem tudom mondani, hányszor hallgattam végig, lefordíttattam a szövegeit, tomboltam és üvöltöttem rá otthon – a szomszédaim keservére teljes hangerőn. Akkor már tudtam, életem koncertjéről maradtam le, amikor nem jutottam el az MTK stadionjába, aznap este. 

Hogy mit is jelent egy ilyen koncert… 1991-ben ugyanitt, az MTK stadionban táncoltam végig Paul Simon Graceland-koncertjét. Eszelős élmény volt – nélküle és Gabriel nélkül nem áramlott volna ilyen ütemben az afrikai ritmus a popba; horribile dictu az egész világzenei mozgolódás kapott indító löketet általuk. Mert ők voltak az elsők az első vonalból - az addig csak klubokban és jazzban forrongó új ízek velük kerültek a nagyszínpadokra. Annyira vevők voltunk Simonra, annyira vitt a zenéje, hogy érezhette a pali, ennek így, a tervezett ráadás két dala után még nincs vége. Nem szűnt a taps. És egyszer csak megjelent a színen Paul, egy szál gitárral, és fél órán át Simon & Garfunkelt játszott nekünk. Elmondhatatlan, milyen volt! Amit nem hallhattunk idején, azt odaadta nekünk ráadásképp, ajándékba. Olyan elektromosság vibrált a stadion fölött, amit csak igen ritkán érez az ember… soha nem felejtem, ahogy a végén elnézést kért, úgymond: most már abbahagyja, mert nagyon fáradt. Nagyon megünnepeltük, mert igazi ünnepet csinált. Na, ilyesmit jelent…

színpadon...

 

Soha nem gondoltam volna, hogy megajándékoz ezzel a sorsom. Hogy egyszer csak mégis hallom élőben ezt az őrült, nem vénülő koboldot, ahogy ezeket a dalokat énekli. Pontosítok: Timi ajándékozott meg vele. Úgy, hogy szerintem tudta, mit ad ezzel. Egy kis szelet kamaszkort és a nosztalgiáját – vagy inkább egy élményt a pillanatban, aminek majd harmincévnyi árnyékai vannak. Tavaly Mark Knopflernek köszöntem meg, hogy olyan szépen öregszik, ahogy - most Gabrielnek, hogy nem hajlandó. Hogy akár csal ennek a kedvéért. Aprót és kegyeset – avagy nem is annyira aprót, meg kegyeset; nézőpont kérdése… de inkább kezdeném elölről, hogy értsétek, miről is beszélek.

Rávettem Timit, hogy hatoljunk előre. Hagyta magát – pedig meglehetősen nehezen viseli a sok embert, meg a nyomást. Így tényleg testközelből bámulhattuk a készülődést, s visszapillantva az egyre sűrűbb tömeget az Arénában. Elvitatkoztunk rajta, hogy pár méterre tényleg Andrew J. álldogál-e (tényleg ő volt…), meg vártuk a kezdést. Egyszer csak bebattyogott az arkangyalom, és tündérien esetlenül, de magyarul felkonferálta az előzenekarát… Jennie Abrahamson és Linnea Olson aztán tényleg bemelegített bennünket – valami egészen éteri volt a minimális, de annál rafináltabb hangszeres kíséret, a precízen visszhangosított cselló és az elektromos marimba mellé az énekük. Azt megfogadtuk rögtön, hogy utánuk keresünk… ezt bírom nagyon Peterben, ahogy maga köré válogat, ahogyan szárnyakat ad alkotóknak - gondoljunk csak például Tracy Chapman-re…

Erre a koncertre ráadásul összeverbuválta az egykor a So-ra felkért zenészeket. Öregfiúk csapata: David Rhodes a gitárral, a basszussal Tony Levin, David Sancous a billentyűk, és (nekem a legkedvesebb) Manu Katché a dobok mögött. És persze Peter, zongoránál, billentyűkkel, fények alatt, mikrofonnal a kezében, ugrálva, táncolva, közel! Lemondtunk a látványról, amikor a közelséget választottuk, a valóban A-ligás show egésze nem bomolhatott ki előttünk, de nekem fontosabb volt, hogy pár lépésre tőlem ott vibrál az ember a színpadon, aki évtizedekre meghatározta, mi tessék - aki miatt érzékenyebb zenéket kezdtem hallgatni, mint ami rám ömlött a rádióból. Nem bírtam egy helyben, ugráltam, mint egy idióta, végig – pedig engem se ma csomagoltak. (Mindenkitől elnézést kérek, aki körülöttem állt…)

Peter három élesen elkülönülő részre bontotta az előszavában a koncertet, amit már (úgymond: nem gyalázom tovább a nyelveteket) angolul, magyar szövegvetítéssel mondott el. Az első, fényeket nem használó, világosban előadott, intimebb próbatermi rész után másodszor egy dinamikusabb válogatást kaptunk a legsikeresebb dalokból - s a harmadik etapban magát az egykori lemezt, a So-t, teljes egészében. Az a játék ott az elején, az egyenként intimebbre hangszerelt, s ez által izgalmas dalokkal… Come talk to me, a lányokkal és Levinnel, Shock The Monkey akusztikusan is pörgősen – nem sorolom, van egy remek cikk a Genesis magyar rajongói oldalán (ahol akár visszanézhető szinte az egész koncert), ott szépen számonként végigolvashattok egy korrekt elemzést. Nem tudnám fejből elsorolni, mi micsoda után következett – félig a föld felett lebegtem.

Rock and Roll Hall of Fame

A második etap elsötétülő nézőterén, fényekkel bevilágított színpadával együtt lélegezve vettem észre aztán – talán a No Self Control alatt, ahogy Gabriel – mintha hangszerként – időnként a fiatalkori hangját használja… egy pillanatra tört a varázs – aztán úgy éreztem: ez nem érdekes. Értsétek meg: ez nem playback volt. Egyszerűen ott, ahol a hangjából már nem telt volna a teljes játékra, egy-egy falzett-közeli pillanatban végtelenül profin bevágta a fiatalkori önmagát. Nem akar öregedni. Nem az erőlködést, az ennyi maradt keserűen édes valóságát akarta nekünk adni – hanem az élményt. Ami neki is nagyon fontos lehet – hiszen nem idézte volna meg ennyi gesztussal, ennyi játszóhelyen, évek óta turnézva (és telt házak előtt) az egykorit. Így érkeztünk aztán a bevörösödő színpad fényeivel a Red Rain-ig – vannak pillanatok, amikor azt érzed, volt miért megszületni: nekem ez ilyen pillanat volt. Hallgatóként szerintem ez a legtöbb, ami kapható: amikor a tömegben te, pici ember azt érzed, neked énekel. És tényleg. Neked, neked, meg neked – és nekem énekelt…

És amit azzal az egykori albummal elmondott aznap este a színpadon, az ma talán még lényegesebb, mint amikor először mondta el. Galamb barátom elmélkedik egy jóízűt az egykori vállalások mai aktualitásán – a mondható mondásának értelmén, mindent elmondva, amit én is elmondhatnék itt ezzel kapcsolatban. Nekem ott igazult meg az ember, a végén, amikor ráadásképp (minden apró csalás nélkül, a valóság öreg hangján) kitépte magából nekünk a Biko-t. Lehet, hogy ő sem hisz már a dal változtató erejében, de teszi, amihez ért - amit lehet.

Ez volt életem koncertje. Egy tavaszban, amikor annyi jó zenét hallhattam élőben, hogy fel se bírom sorolni – és egy bálvány őszében, aminél szebbet még nem rozsdásodtak nekem a fák. Nem tudom, el tudtam-e mondani itt, mennyire sokat jelent. De én csak egy rajongó vagyok. Ne higgyetek nekem…

Random Trip Müpa Special - Művészetek Palotája, 2014. június 21.

Ideje volt, hogy halljuk… öt éve létezik magyar színpadokon a Random Trip, és néhány rögzített pillanatán túl egyszer sem merültünk meg ebben a remek zenei pancsoldában. Mentségemre legyen szólva: egyre nehezebben bírom a sűrű klublégkört, Timi még kevésbé – a koncerttermek biztonságos, távolibb „közelsége”, inkább a MÜPA meg a BMC székei vonzanak mostanában. Belevonódunk úgy is (így is). Főleg, ha olyan sűrű a mágnesség, mint a minap azon a születésnapi játszótéren.

Persze ide is az elfogultságaim vittek – mint talán észrevettétek: Harcsa Veronika rég elfogott magának. Annyiszor nyűgözött már le, hogy tényleg szinte óhajtom, hogy ne tessék valamiben – mert rég nincs meg (koncertteremben sem) a méricskéléséhez szükséges távolságom, csak a rajongáshoz... Hírlett még, hogy az est vendége Tátrai Tibor lesz – külön kíváncsi voltam, hogy a „nagy öreg” mit művel az ifjú titánokkal. Végül egy szomorú baleset, Tibusz kéztörése halasztotta ezt a kóstolót – viszont így vendégként Nikola Parov érkezhetett a Tripbe; akit teljesen más okból szintén imádok. Mintha a kétségtelen Ász helyett egy Jokert kevertek volna a pakliba a szervezők… Nos, ennyit az elfogultságaimról.

Mert hamar kiderült, az egészre figyelek majd. A folyamatosan tovább bomló, dinamikáiban folyvást a legmesszebbre jutó egészre. Az egymásra-hatásokra, nem az elrugaszkodásokra. Ez a játék ott a legizgalmasabb, ahol beszélgetnek egymással a hangszerek. És a legjobb beszélgetőtársaknak ezen az estén azok a játszótársak bizonyultak, akiknek jó esetben a nevét ha tudtam. Kegyetlen műfaj ez valójában – szerintem nincs zenész, akinek egy ilyen esten ne maradna a kezében-hangszerében hatvanhat párbeszédre ingerlő remek futam – olyan hozzáfűzések, amelyeknek az adott (számukra adott egyetlen) pillanatban nem maradt tere, mert épp egy másik hangszer ült rajta. Nagyon sokszor láttam például, ahogyan Zahár Fanni visszaengedi a fuvoláját, ahogy eltétovázza az adott pillanatot Farkas Izsák a hegedűvel – olykor mind a ketten túl udvariasan véve tudomásul Premecz Matyi gátlás nélküli (egyébként eszetlenül jó) térfoglalásait a billentyűvel, vagy éppen DJ Q-CEE vargabetűit (amelyek a maguk nemében szintén úgy voltak jók, ahogy). De (nekem) a legtöbbször akkor szállt el angyal a színpad fölött, amikor szóhoz jutott a fuvola, és/vagy a hegedű.

Na meg akkor, amikor Nikola Parov a maga képére formálta volna a többieket. Nem sikerült – az addig felépült hangulatot sutba hajító, erős tárogatószólam, a szájjal felvezetett ritmus nem csalogatta magához a többi hangszert. Nekem mégis minden idegszálam ráfeszült – valami zsigeri húrt penget bennem a balkáni, a harmóniák hiányába toporgó más élű dallamok, az önmagába kanyarodó ritmus. Remélem, lesz még alkalmam hallani ilyen kötetlen, improvizatív esten Nikola Parov játékát – aznap fűszerként vegyült a többiek játékába; holott talán jobb lett volna, ha az ifjú kedvencek hagyják Nikolát kicsit tovább főszakácskodni…

Az est első felében Závada Péter felolvasott verseire építettek hangulatokat a hangszerek – meg kell mondjam, egészen elképesztően szöveg-közeli hangulatokat. Valami elementáris a ritmusszekciója ennek a játszódásnak, az ötletgazda-dobos Delov Jávor és Bata István a basszusgitárral szinte felzaklató alázattal találtak tempókat a szövegekhez. És azt hiszem, a régi bálványok mellé új kedvencet avattam: Andy Hefler hihetetlen szövegérzékkel improvizált az elhangzó versekhez magyarázó blues-kommentárokat… Ezt konkrétan látni kell megint, még szerencse, hogy van a MÜPART sorozat, ezt biztosan megnézem, mert szeretem a verseket, és szeretném maradéktalanul érteni Andy hozzá-kalandozásait, hogy azokat is legalább annyira szerethessem.

Veronika nekem az elején haloványabb volt a vártnál – persze mondhatnám így is: tisztelettel és alázattal vokalizált a többi alá, meg használta hangszernek, és effekt gyanánt a hangját. Amikor viszont kipenderült a színpadra szívem magyar Tina Turnere, az utánozhatatlan Fábián Juli, mintha új életre ébredt volna ő is… a duettjük frenetikus volt; és a végén Juli ironikus „We don’t need no education”-ja konkrétan az egyik legbizarrabb színpadi megidézés volt, amit eddig életemben hallottam. A kisétálós-besétálós „beszáll, aki akar” jellegű második fele az estnek meggyőzött, hogy hallanom kell még, nagyon sokszor hallgatnom kell, ahogy improvizál az ifjú magyar zenei krém. Arról nem is beszélve, hogy még nagyon sokakat oda tudnék képzelni erre a színpadra.

Úgyhogy azt hiszem, nem várom meg a következő jubileumot, hogy Random Tripre menjek. Még ha le is kell küzdenem érte a fokozódó tömegiszonyom. Ez jó ugyanis. Ezt hallani kell. Ezt is hallani kell. Valójában elképesztően gazdagok vagyunk – csak nyitott füllel kell járni hozzá.

Fotók: Posztós János – MÜPA (forrás)

John le Carré: A panamai szabó

„Teljesen jelentéktelen, szokásos péntek délután volt a trópusi Panamavárosban egészen addig, míg Andrew Osnard be nem robbant Harry Pendel üzletébe, hogy mértéket vetessen egy öltönyre. Mielőtt berobbant, Pendel volt valaki. Miután Osnard kirobogott, Pendel már egészen másvalaki volt. A két időpont között pedig összesen hetvenhét perc telt el, az ecclesi Samuel Collier által készített mahagóniburkolatú óra szerint, mely egyike volt a számos antikvár berendezési tárgynak a Pendel & Braithwaite Co.-nál, Limitada, Királyi Úriszabóság, egykor a londoni Savile Row-n, jelenleg a Vía Espanán, Panamavárosban.

Vagyis majdnem ott. Annyira közel az Espanához, hogy az már egyre megy. P&B, a jó hangzás végett.” 

Hetvenhét perc – néha ennyin múlik. Egy ember jövője, egy város jövője, egy képlékeny társadalmi-politikai berendezkedésű állam jövője. Hetvenhét perc, két kisember, egy „királyi úriszabóság”, mely tán sosem létezett, egymásba gabalyodott hazugsághálók és egy nagy adag becsvágy – John le Carré szatirikus kémthrillerében ennyi kell a robbanásveszélyes elegyhez. Mindez az ezredforduló előtti Panamában, mely a Csatorna helyi kézbe kerülésének lázában ég – politikai pártok jönnek és mennek, helyi és nemzetközi erők jelentik be igényüket a Csatornára, hangzatos szónoklatokat visszhangoznak a rádiók, üzletek köttetnek és tüntetések veretnek le, miközben a világ számos titkosszolgálata ugrásra készen figyeli, mikor foglalhatja el a kivonuló amerikai csapatok helyét.

A britek sem tétlenkednek – idejekorán odaküldik a fiatal Andrew Osnardot, hogy tartsa rajta a szemét a panamai politika eseményein. Cseppet sem mester-kémünk nem is tétlenkedik: megérkezése után rögvest nekiáll becserkészni a legígéretesebb vadat, aki a leendő panamai kémhálózata feje lehet, s egyúttal megnyithatja a pénzcsapokat a nagy víz túloldalán – Harry Pendelt. A szabót, aki mindenkinek szabott már legalább egy öltönyt Közép-Amerikában, aki számít: bukott diktátoroknak, tábornokoknak, pártvezéreknek, üzletembereknek és botrányhősöknek. Az ő ollója szabta méretre a panamai elit jó részét – akit nem, azon meg is látszik. Pendel a város szeme és füle: bejáratos minden oldal prominenseihez, szalonjában a legkülönbözőbb információforrások fordulnak meg, két igazítás között elfecsegve titkos viszonyokat, korrupt üzletek részleteit, politikai machinációk terveit. Hiszen a szabó csak hallgat – diszkréciója közismert.

Nem csoda hát, hogy ő a legtökéletesebb áldozat Osnard játékához: s hogy zsarolni is tudja mivel, csupán hab a tortán. Elkezdődik hát kettejük cirkuszi mutatványokkal felérő zsonglőrködése – információval, pénzzel, összeesküvésekkel, Csatorna iránt érdeklődő japán üzletemberekkel, korrupt politikusokkal, forrongó diáklázadással. Ja, hogy mindennek a fele sem igaz? Kit érdekel… A cél ugyebár szentesíti az eszközt. Már-már jót kacagnánk azon, ahogy fifikás úriszabónk, ez a megzsarolt kisember, aki mást sem szeretne, mint nyugodtan élni tökéletes feleségével és két szép gyerekével, hülyére veszi ezt a felfuvalkodott oxfordi zsúrpubit – ám sajnos tudjuk: egy le Carré-krimi, legyen bármily kacagtató, jó eséllyel kétségbeejtő végjátékba fordul. Nincs ez másként A panamai szabó esetében sem – élvezettel vegyes szörnyülködéssel olvassuk, ahogy Panama szabója (az eredeti cím – The Tailor of Panama – épp egy hangyányival kifejezőbb) a maga képére szabja, igazítja, tűzi, varrja a panamai belpolitikát; ugyanakkor tudjuk jól: teljesen mindegy, mit csinál, így is, úgy is a brit titkosszolgálat malmára hatja a vizet.

Mert hát a nagy büdös igazság az, hogy fikarcnyit sem számít, mi igaz és mi nem – a lényeg, hogy legyen ürügy beavatkozni és átvenni a CIA játszóterét. Hogy a kémhálózatunk nem létezik, a kémünk egy aljas csaló, a diákok nem lázadnak és a politikusok sem egytől egyig korruptak, az egy ponton túl már senkit nem érdekel – ám hogy honnan nézzük azt a pontot, az a nem mindegy. A zavaros vizeket elhagyó brit diplomaták szemszögéből: kitüntetések és szép nyugdíj, esetleg zsíros új kinevezés van a túloldalon; Pendel szemszögéből meg a keserű valóság: hogy ami ártatlan svindlinek indult, az jóvátehetetlen bűnökbe, emberéletekbe, véres megtorlásba torkollhat. Mert legyen bármily fifikás, formálja a valóságot bármily ügyesen a saját képére, a nagypolitika játszóterén akkor sincs esélye.

Végig drukkoltam ennek a Pendelnek, hogy megmutassa: legyen bár igazi, tőről metszett kisember, van esélye labdába rúgni a nagyok mellett – s mi tagadás, baromira élveztem, ahogy átverte a Céget. Sajnos-szerencsére azonban le Carré még a legszórakoztatóbb könyvében sem hazudtolja meg önmagát, és nem teszi meg nekem azt a szívességet, hogy meghagyja az illúzióimat. Ha jól belegondolok, épp ezért szeretjük.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Rómeó, Júlia és a rock ’n’ roll

Rómeó, a nőcsábász 

Shakespeare-t nézni és olvasni kell – de néha úgy gondolom, nehéz ezeket a darabokat minden rájuk rakódott értelmezéstől függetlenül, csak úgy hatni hagyni. Pont amiért aktualizálhatók és annyiféleképpen a korunkhoz értelmezhetők – hiszen minden ilyen értelmezés, korhoz simítás az eredeti hangulataiból, az eredeti formáló szándékból vesz el. Persze tesz is hozzá, nem kérdés – de alakulhat úgy, hogy már csak ezek a hozzátételek jelentik az olvasó számára az ízlelhetőt. Hiszen tanítják is ezeket a műveket, s óhatatlanul az értelmezéseikkel együtt. Épp a napokban szembesültem vele, hogy ifjú és kíváncsi ismerőseim nem akarnak Rómeó és Júliát olvasni már – azzal, hogy az „örök szerelmesek” történetében nem lelnek a maguk számára immár semmit, untig ismerik; akkor meg minek.

Pedig értelme lenne kicsit belehelyezkedni a Globe sűrű, testszagú, mosdatlan légkörébe ezzel a darabbal – a korba, amely a maga nemében leginkább a mi rendszerváltás környéki határait vesztett szabadságunkra emlékeztetett. Képzeljük el, hogy nemrég még olyan király uralta a hont, aki a házasodási (s még inkább a válási) kedve okán összeveszett a Pápával, tabukat döntve, szabályokat rúgva fel – s nem mellesleg: újraosztva a hatalmat. S akinek a lánya, Erzsébet úgy került a trónra, hogy ennyi erővel akár vérpadra is kerülhetett volna. Valami hihetetlen, halál-közeli élmény-szerűen szabad légkör jellemzi az Északi Reneszánsz sajátos környezetét, amelyben a halhatatlan angol alkotott. Úgy, hogy szinte a műfajt is maga találta ki. Úgy, hogy a komédiásságot állandó színházi keretbe helyezte egyszerre urainak és a pórnak; egy helyre engedve be közönségnek egész szórakozásra éhes világát. Ahogyan a misztériumjátékok: az egyházi ünnepeken körmenet-szerűen előadott bibliai jelenetek, az addig ismert egyetlen „demokratikus színház”. A misztériumjáték jelenti darabjainak formai ősét – csakhogy Shakespeare immár célzatos vallási tartalom nélkül költ; az előzőleg játszható vallási tartalmak Henrikkel mondjuk így: indexre kerültek. És persze nem egyedül az övé az érdem – vannak remek elődei és kortársai, akik kikövezték az utat. Ezek a darabok így egy szabad pillanat termékei, amikor a rendelkezésre álló forma viszonylag szabadon kitölthető. Ez a pillanat még a szerző életében el is múlik – Erzsébet hosszú uralkodása alatt a pálya kései darabjai újra udvari költészetté konszolidálódnak. És furán szabad, hiszen közben azért a frissen megszületett uralmat szolgálja – a királydrámák propagandisztikus csalásait szintén tanítani lehetne…

Innen nézve ez a sajnálatos és általánosan elterjedt sztereotip „cukros” máz, ami a Rómeó és Júlia történetét lepi, valóban botrányos. Zavar a tiszta szemű Rómeó, s boci-tekintetű Júliája, az eseményekbe sodródásuk bájosan hamisra húzott rajza, de nem azonosulok szívesen azzal a megközelítéssel sem, ahol Rómeó lúzer könyvmoly, akit sokkal életre valóbb Júliája talpraesettsége csavar a kapcsolatba. Zavar, ha nem értik, miért eped, s aztán „Júliára találva” miért zuhan ki egyből a fiú a Róza iránti szerelemből – miféle állhatatlanság ez, ugye, innen nézve Júlia is csak egyfajta szalmaláng, nem igaz? Hát nem. Rómeó kora a testhez a halálra ítélt nyugalmával nyúl. Egy Rómeó-korú kamasz úrfit szolgálólányok öle nevel, vívómester és tánctanár edz, el kell sajátítsa a hét szabad művészetet, ha valamire vinni akarja a csajoknál. Mert a női nem úri része is tájékozott és meglehetősen igényes. És Rómeónk e téren igen sikeres lehetett! Gyakorlott hódító, akinek a pár napja tartó mélabúját nem értik a haverok, Mercutióval az élen; nem értik, hogy egy ismeretlen szerepet kóstolgat teljes szívvel, amikor egy apácának állt, esküt tett szépségbe: Rosalindba szeret – s hogy eközben épp a kihívást kóstolgatja, a zsákmányt, a legnagyobbat: a Krisztus menyasszonyát kívánva él meg egy sokrétű, és épp nem aktuális, nem „divatos” szerepet. Ennyit a szépelgésről. Senkinek nem szúr szemet, hogy az „ellenségem lányába szerettem” rémülete a fűszer, ami a gördülékeny, egyből érintésbe, csókba forduló megismerkedés (egy vagány kölök és egy kíváncsi, éhes elsőbálozó fruska egyből-hangolódása) után nem hagy más utat: egyből az életveszélybe, át a (nyilván szigorúan őrzött) kerítésen, az ellenség kertjébe? Az ellenségem lánya? Hiszen ez még az apácánál is nagyobb falat… 

A csókba forduló ismerkedő-vers 

Valami egészen felszabadító élmény volt, amikor először vettem észre, ahogyan a drámaíró játszik… különösen, amikor megértettem, miért. Shakespeare szonettjeit ismerjük. Szerelmes szavak egy W.H. nevű ismeretlenhez –  korlenyomatok és koron túl mutató legendás kincsek. Az időszakban, amikor születtek, a szonett épp ment ki a divatból –  tán a Rómeó és Júlia báli jelenetébe igen helyénvaló módon beillesztett szerelmes szonett mutatja meg a legtisztábban, miért. Helyén valóan beillesztett, hisz nemcsak a rímes verses beszéd darabot színező játékossága, nemcsak a szövegkörnyezet, de a cselekmény is indokolja a létét. S nem csodálhatjuk, ha ment ki a divatból – az ismerkedés játékai időről időre frissülnek, ráadásul hajlamosak kopni, hiszen sokszor, sokan mondják ki őket.

Mert mi is történik itt? Az ismeretlen álarcos ifjú odalép a lányhoz, akinek az álarca alá lesett. És a kor bevett formái szerint szerelmet vall – mégpedig úri műveltségére utaló módon: verselve. Amihez a lány könnyed természetességgel csatlakozik, s a pillanat hevéből együtt szonettet költenek – avagy idéznek meg „közszájon forgót”. Nádasdy Ádám tüneményes elemzésében a Holmiban így ír erről: oda is lép a lányhoz, férfiasan, veszélyekkel dacolva, ám amikor kinyitja a száját, mégiscsak egy szonett első szakasza jön ki belőle. Az egészen más temperamentumú Júlia igazi női ösztönnel megérzi: ha ennek a fiúnak szonett kell, hát legyen szonett, s belemegy a játékba, visszaválaszol a következő négysorossal. Ettől kezdve szinte soronként kapkodják egymás szájából a szöveget, s a szonett csókkal végződik… A 109. sorban Júlia válasza ravaszul többértelmű: „You kiss by th’ book.” Nyersfordításban: „Maga (a) könyv szerint csókol.” Ezt fordíthatjuk úgy, hogy „kiválóan, mesterfokon” – de valahogy egy jó csók után nem ezzel szoktuk elismerésünket kifejezni. A mondatban az is benne van, hogy „hibátlanul, precízen, fórsriftosan, mintha könyvből olvasná”, ami azért már enyhe (vagy nem is olyan enyhe) iróniát visz a bókba… valahogy ki akartam fejezni, hogy Júlia már itt szembesül azzal, hogy a fiú kissé „elméleti” karakter… 

Minden elismerésem mellett vitáznék ezzel. Ahogy a shakespeare-i darabokban is többször megjelenik: a kor művelt ember-képéhez hozzátartozott a verselés – vagy legalábbis a versismeret. A jól sikerült költemények közkézen forogtak; épp a végén vagyunk a kornak, amikor Európában királyok és hercegek (maguk is költők), mondhatni az úri elit tagjai poétákat gyűjtöttek maguk köré, hogy a tehetségük akár „költői versenyeken” izmosítsák. A műveltséghez (az úri szerephez) ez akkoriban hozzátartozott, úgy, ahogy az Erzsébet-kor királyi udvarához az akármilyen apropóval megtartott pompás ünnepélyek. E tükörben a „könyv szerint csókol” utalhat akár arra is, hogy valaki más ismert költeményével játszik el a szemünk láttára a két fiatal – sőt, folytatnák a játékot, ha nem szakítaná meg (tipikus gardedám, „felnőtt kísérő” gesztussal) a Dajka. Csaknem úgy kell elképzelni ezt, mintha ma valaki egy ismert dalszöveg részletével üzenne… a régmúlt kis évődő rítusát látjuk, a megismerkedés egy korban bevett, irigylésre méltón ügyes formáját. Júlia félmondatában inkább a szoknyavadász felismerése lakik benne – a gyakorlottság felismerésével kérdőjelezi meg az elsőbálozó „gyakorlatlanság” (aki mindezzel addig csak „könyvben” találkozott, s végre élvezettel folyik bele) a kifejezett érzelem mélységét…

Érdemes két különböző fordításban elolvasni; Kosztolányi klasszikussá érett, és Nádasdy friss fordításában is: 

Rómeó:  Szentségtelen kézzel fogom ez áldott,
              Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót,
              De ajkam - e két piruló zarándok -
              Jóváteszi s bűnöm föloldja csók. 

Júlia:     Zarándok, a kezed mivégre bántod?
              Hisz jámbor áhítat volt az egész.
              A szent kezét is illeti zarándok
              És csókolódzik akkor kézbe kéz. 

Rómeó: Szentnek s zarándoknak hát nincs-e ajka? 

Júlia:    Van, ámde csak imádkoznak vele. 

Rómeó: Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,
              Halld meg imám, ne lökj pokolba le. 

Júlia:     A szent csak áll, bár hallja az imát. 

Rómeó: Állj s a jutalmat én veszem ím át.

(Megcsókolja) 

              Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen. 

Júlia:     De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz. 

Rómeó:  Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen. 

               Add vissza bűnöm…(Megint megcsókolja) 

Júlia:                                   Jaj, de értesz ehhez… 

                                  (ford.: Kosztolányi Dezső)


Rómeó (megfogja Júlia kezét:)

            Ha méltatlan kezemmel meggyalázok 

            egy szentélyt, szép nyugalmát háborítva,

            a két ajkam, két piruló zarándok,

            e durvaságot csókkal elsimítja.

Júlia:   Jó zarándok, ne bántsd a kezedet,
             hisz jámborság mozgatja, semmi más.
             A szentet hívő kéz érinti meg,
             s a zarándokok csókja: kézfogás. 

Rómeó: S vajon a szenteknek nincs ajka, szája? 

Júlia:    Van, zarándok; csak imára való.

Rómeó: Engedd, szép szent, hogy most ajkam csinálja,
              mit eddig kezem, üdvöt áhitó.

Júlia:     A szent nem mozdul – bár nem szívtelen. 

Rómeó: Ne mozdulj hát, s imám bevégezem.

(Megcsókolja.) 

              Ajkam bűnét elvette ez az áldás. 

Júlia:     A bűn átugrik szájról szájra könnyen. 

Rómeó:  Bűn, tőlem hozzád? Mily édes kihágás! 

              Most add vissza… (Megint megcsókolja.) 

Júlia:                           Úgy csókolsz, mint a könyvben! 

                                  (ford.: Nádasdy Ádám) 

Veronai rock 'n' roll

Ez a bálozó, mulató, párbajozó, léha ifjúság egy pillanatig se fogja vissza magát. A korban az eliten belül egy ilyen titkos kapcsolat azonos rangúak között sem elképzelhetetlen esküvő nélkül. Rómeó és Júlia viszont esküvőt akar. Milyen érdekes – a kortárs néző számára ez lehetett a valódi botrány: a titkos esküvő. A szülői akarat a korban megkérdőjelezhetetlen, s az érdekházasság a világ legtermészetesebb dolga. Szokott bosszantani, amikor az adaptációk (mint felesleges koloncot) csak mint végzetfeszítő momentumot alkalmazzák Páris herceget, meg mindazt, amit az ő lánykérése jelent. Egyrészt ez a jó házból való úrilány normális útja: férjhez megy a családja érdekében, szülői akaratból. Capuleték ezzel a legfontosabb pozícióba kerülhetnének a városban – mondjuk így az összes „közbeszerzési eljárást” elhalászva a Montague-k elől… Ehhez képest nevetséges óhaj a szív szavát követni. Júlia lázadása körülbelül a legtöbb, amennyire egy nő elmerészkedhet a korban – s így is csak úgy volt elképzelhető a darab színre kerülése e formában, hogy épp egy házasodni annyira nem is akaró, s nem egy döntésében a szíve szavát követő királynő pártfogolta. Páris halála sem felesleges cafrang, még egy szokásos párbaj a sírok közt – ez által válik a „köz” érintetté, ez által lesz több a két szerelmes históriája két gyűlölködő család ámokfutásánál. S a királynő így kapja meg a maga által valójában óhajtott többlettartalmat: a belháború akármilyen indokból gyengít, értelmetlen, veszteséges. Ezt vésse az eszébe mindenki, aki piaci verekedést kezdeményez akármilyen ideológiai okból – a katolikus szervezkedők, de a szélsőséges protestánsok is (mindkét oldallal volt Erzsébetnek baja elég…).

De a lényeg: ez a bálozó, mulatozó, párbajozó, elvérző, „csak egy nap a világ” életet élő ifjúság. Rómeó és Júlia esküvőt akar, s a békéltetésben reménykedő Lőrinc baráttól meg is kapják – mert bármi is indítsa őket eredetileg az ismerkedésre, a másik merészsége, vagánysága (majdnem mondom: coolsága) nyűgözi le mindkettejüket. A tiltott kerttől a párbajokon át az egyetlen együtt töltött éjszaka után a tetszhalálig és valódi halálokig. Mert az egyik a másikért folyamatosan az életét kockáztatja. Ez az igazi rock 'n' roll! Egyáltalán nem példa, nem követendő, józan polgári idők sokat is nyálaztak rajta – a szereposztásokkal, ha mással nem: tisztaszemű Rómeó és boci-tekintetű Julis… ugye. Lassan úgy látom, hogy pár erősebb színi kísérleten túl az egyetlen hiteles kortárs előadása a Rómeó + Júlia volt; Baz Luhrmann merész filmes aktualizálása. Vagány Rómeóval és érett Júliával. Egyetlen, de logikus helyen biccentve a hitelt. Médiakorban minden bizonnyal tudott volna Rómeó Júliáról – a megismerkedésük kifinomult épületének alapköve: az első bálozó lány meglepetésszerű feltűnése a fiú életében a film elkészülte idején sem – ma meg aztán végképp nem volna elképzelhető: Júlia is nyilván telipakolta volna selfie-vel a profilját, mint bármelyik mai tini…

Shakespeare-t látni és olvasni kell. Mivel távoli: érdemes a korba szagolni előtte, vagy utána. És szerintem a kellő tiszteletlenséggel kell kezelni. A róla terjengőt (akár a fenti sorokat) is. Hagyni kell, hogy hasson. Nem véletlenül őrzi az idő. Az egykori robbanás emlékét őrzi – érdemes figyelni, bennünk milyen visszhangot ver.