2014. július 3., csütörtök

Random Trip Müpa Special - Művészetek Palotája, 2014. június 21.



Ideje volt, hogy halljuk… öt éve létezik magyar színpadokon a Random Trip, és néhány rögzített pillanatán túl egyszer sem merültünk meg ebben a remek zenei pancsoldában. Mentségemre legyen szólva: egyre nehezebben bírom a sűrű klublégkört, Timi még kevésbé – a koncerttermek biztonságos, távolibb „közelsége”, inkább a MÜPA meg a BMC székei vonzanak mostanában. Belevonódunk úgy is (így is). Főleg, ha olyan sűrű a mágnesség, mint a minap azon a születésnapi játszótéren.

Persze ide is az elfogultságaim vittek – mint talán észrevettétek: Harcsa Veronika rég elfogott magának. Annyiszor nyűgözött már le, hogy tényleg szinte óhajtom, hogy ne tessék valamiben – mert rég nincs meg (koncertteremben sem) a méricskéléséhez szükséges távolságom, csak a rajongáshoz... Hírlett még, hogy az est vendége Tátrai Tibor lesz – külön kíváncsi voltam, hogy a „nagy öreg” mit művel az ifjú titánokkal. Végül egy szomorú baleset, Tibusz kéztörése halasztotta ezt a kóstolót – viszont így vendégként Nikola Parov érkezhetett a Tripbe; akit teljesen más okból szintén imádok. Mintha a kétségtelen Ász helyett egy Jokert kevertek volna a pakliba a szervezők… Nos, ennyit az elfogultságaimról.

Mert hamar kiderült, az egészre figyelek majd. A folyamatosan tovább bomló, dinamikáiban folyvást a legmesszebbre jutó egészre. Az egymásra-hatásokra, nem az elrugaszkodásokra. Ez a játék ott a legizgalmasabb, ahol beszélgetnek egymással a hangszerek. És a legjobb beszélgetőtársaknak ezen az estén azok a játszótársak bizonyultak, akiknek jó esetben a nevét ha tudtam. Kegyetlen műfaj ez valójában – szerintem nincs zenész, akinek egy ilyen esten ne maradna a kezében-hangszerében hatvanhat párbeszédre ingerlő remek futam – olyan hozzáfűzések, amelyeknek az adott (számukra adott egyetlen) pillanatban nem maradt tere, mert épp egy másik hangszer ült rajta. Nagyon sokszor láttam például, ahogyan Zahár Fanni visszaengedi a fuvoláját, ahogy eltétovázza az adott pillanatot Farkas Izsák a hegedűvel – olykor mind a ketten túl udvariasan véve tudomásul Premecz Matyi gátlás nélküli (egyébként eszetlenül jó) térfoglalásait a billentyűvel, vagy éppen DJ Q-CEE vargabetűit (amelyek a maguk nemében szintén úgy voltak jók, ahogy). De (nekem) a legtöbbször akkor szállt el angyal a színpad fölött, amikor szóhoz jutott a fuvola, és/vagy a hegedű.

Na meg akkor, amikor Nikola Parov a maga képére formálta volna a többieket. Nem sikerült – az addig felépült hangulatot sutba hajító, erős tárogatószólam, a szájjal felvezetett ritmus nem csalogatta magához a többi hangszert. Nekem mégis minden idegszálam ráfeszült – valami zsigeri húrt penget bennem a balkáni, a harmóniák hiányába toporgó más élű dallamok, az önmagába kanyarodó ritmus. Remélem, lesz még alkalmam hallani ilyen kötetlen, improvizatív esten Nikola Parov játékát – aznap fűszerként vegyült a többiek játékába; holott talán jobb lett volna, ha az ifjú kedvencek hagyják Nikolát kicsit tovább főszakácskodni…

Az est első felében Závada Péter felolvasott verseire építettek hangulatokat a hangszerek – meg kell mondjam, egészen elképesztően szöveg-közeli hangulatokat. Valami elementáris a ritmusszekciója ennek a játszódásnak, az ötletgazda-dobos Delov Jávor és Bata István a basszusgitárral szinte felzaklató alázattal találtak tempókat a szövegekhez. És azt hiszem, a régi bálványok mellé új kedvencet avattam: Andy Hefler hihetetlen szövegérzékkel improvizált az elhangzó versekhez magyarázó blues-kommentárokat… Ezt konkrétan látni kell megint, még szerencse, hogy van a MÜPART sorozat, ezt biztosan megnézem, mert szeretem a verseket, és szeretném maradéktalanul érteni Andy hozzá-kalandozásait, hogy azokat is legalább annyira szerethessem.

Veronika nekem az elején haloványabb volt a vártnál – persze mondhatnám így is: tisztelettel és alázattal vokalizált a többi alá, meg használta hangszernek, és effekt gyanánt a hangját. Amikor viszont kipenderült a színpadra szívem magyar Tina Turnere, az utánozhatatlan Fábián Juli, mintha új életre ébredt volna ő is… a duettjük frenetikus volt; és a végén Juli ironikus „We don’t need no education”-ja konkrétan az egyik legbizarrabb színpadi megidézés volt, amit eddig életemben hallottam. A kisétálós-besétálós „beszáll, aki akar” jellegű második fele az estnek meggyőzött, hogy hallanom kell még, nagyon sokszor hallgatnom kell, ahogy improvizál az ifjú magyar zenei krém. Arról nem is beszélve, hogy még nagyon sokakat oda tudnék képzelni erre a színpadra.

Úgyhogy azt hiszem, nem várom meg a következő jubileumot, hogy Random Tripre menjek. Még ha le is kell küzdenem érte a fokozódó tömegiszonyom. Ez jó ugyanis. Ezt hallani kell. Ezt is hallani kell. Valójában elképesztően gazdagok vagyunk – csak nyitott füllel kell járni hozzá.

Fotók: Posztós János – MÜPA (forrás)



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...