Ideje volt, hogy halljuk… öt éve
létezik magyar színpadokon a Random Trip, és néhány rögzített pillanatán túl
egyszer sem merültünk meg ebben a remek zenei pancsoldában. Mentségemre legyen
szólva: egyre nehezebben bírom a sűrű klublégkört, Timi még kevésbé – a
koncerttermek biztonságos, távolibb „közelsége”, inkább a MÜPA meg a BMC székei
vonzanak mostanában. Belevonódunk úgy is (így is). Főleg, ha olyan sűrű a
mágnesség, mint a minap azon a születésnapi játszótéren.
Persze ide is az elfogultságaim
vittek – mint talán észrevettétek: Harcsa Veronika rég elfogott magának.
Annyiszor nyűgözött már le, hogy tényleg szinte óhajtom, hogy ne tessék
valamiben – mert rég nincs meg (koncertteremben sem) a méricskéléséhez
szükséges távolságom, csak a rajongáshoz... Hírlett még, hogy az est vendége
Tátrai Tibor lesz – külön kíváncsi voltam, hogy a „nagy öreg” mit művel az ifjú
titánokkal. Végül egy szomorú baleset, Tibusz kéztörése halasztotta ezt a
kóstolót – viszont így vendégként Nikola Parov érkezhetett a Tripbe; akit
teljesen más okból szintén imádok. Mintha a kétségtelen Ász helyett egy Jokert
kevertek volna a pakliba a szervezők… Nos, ennyit az elfogultságaimról.
Mert hamar kiderült, az egészre
figyelek majd. A folyamatosan tovább bomló, dinamikáiban folyvást a legmesszebbre
jutó egészre. Az egymásra-hatásokra, nem az elrugaszkodásokra. Ez a játék ott a
legizgalmasabb, ahol beszélgetnek egymással a hangszerek. És a legjobb
beszélgetőtársaknak ezen az estén azok a játszótársak bizonyultak, akiknek jó
esetben a nevét ha tudtam. Kegyetlen műfaj ez valójában – szerintem nincs
zenész, akinek egy ilyen esten ne maradna a kezében-hangszerében hatvanhat
párbeszédre ingerlő remek futam – olyan hozzáfűzések, amelyeknek az adott
(számukra adott egyetlen) pillanatban nem maradt tere, mert épp egy másik
hangszer ült rajta. Nagyon sokszor láttam például, ahogyan Zahár Fanni
visszaengedi a fuvoláját, ahogy eltétovázza az adott pillanatot Farkas Izsák a
hegedűvel – olykor mind a ketten túl udvariasan véve tudomásul Premecz Matyi
gátlás nélküli (egyébként eszetlenül jó) térfoglalásait a billentyűvel, vagy
éppen DJ Q-CEE vargabetűit (amelyek a maguk nemében szintén úgy voltak jók,
ahogy). De (nekem) a legtöbbször akkor szállt el angyal a színpad fölött,
amikor szóhoz jutott a fuvola, és/vagy a hegedű.
Na meg akkor, amikor Nikola Parov
a maga képére formálta volna a többieket. Nem sikerült – az addig felépült
hangulatot sutba hajító, erős tárogatószólam, a szájjal felvezetett ritmus nem
csalogatta magához a többi hangszert. Nekem mégis minden idegszálam ráfeszült –
valami zsigeri húrt penget bennem a balkáni, a harmóniák hiányába toporgó más
élű dallamok, az önmagába kanyarodó ritmus. Remélem, lesz még alkalmam hallani
ilyen kötetlen, improvizatív esten Nikola Parov játékát – aznap fűszerként
vegyült a többiek játékába; holott talán jobb lett volna, ha az ifjú kedvencek
hagyják Nikolát kicsit tovább főszakácskodni…
Az est első felében Závada Péter
felolvasott verseire építettek hangulatokat a hangszerek – meg kell mondjam,
egészen elképesztően szöveg-közeli hangulatokat. Valami elementáris a
ritmusszekciója ennek a játszódásnak, az ötletgazda-dobos Delov Jávor és Bata
István a basszusgitárral szinte felzaklató alázattal találtak tempókat a szövegekhez.
És azt hiszem, a régi bálványok mellé új kedvencet avattam: Andy Hefler
hihetetlen szövegérzékkel improvizált az elhangzó versekhez magyarázó
blues-kommentárokat… Ezt konkrétan látni kell megint, még szerencse, hogy van a
MÜPART sorozat, ezt biztosan megnézem, mert szeretem a verseket, és szeretném
maradéktalanul érteni Andy hozzá-kalandozásait, hogy azokat is legalább annyira
szerethessem.
Veronika nekem az elején
haloványabb volt a vártnál – persze mondhatnám így is: tisztelettel és
alázattal vokalizált a többi alá, meg használta hangszernek, és effekt gyanánt
a hangját. Amikor viszont kipenderült a színpadra szívem magyar Tina Turnere,
az utánozhatatlan Fábián Juli, mintha új életre ébredt volna ő is… a duettjük
frenetikus volt; és a végén Juli ironikus „We don’t need no education”-ja
konkrétan az egyik legbizarrabb színpadi megidézés volt, amit eddig életemben
hallottam. A kisétálós-besétálós „beszáll, aki akar” jellegű második fele az
estnek meggyőzött, hogy hallanom kell még, nagyon sokszor hallgatnom kell,
ahogy improvizál az ifjú magyar zenei krém. Arról nem is beszélve, hogy még
nagyon sokakat oda tudnék képzelni erre a színpadra.
Úgyhogy azt hiszem, nem várom meg
a következő jubileumot, hogy Random Tripre menjek. Még ha le is kell küzdenem
érte a fokozódó tömegiszonyom. Ez jó ugyanis. Ezt hallani kell. Ezt is hallani
kell. Valójában elképesztően gazdagok vagyunk – csak nyitott füllel kell járni
hozzá.
Fotók: Posztós János – MÜPA (forrás)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése