Peter Gabriel: Back To Front - Papp László Budapest Sportaréna

az a bizonyos lemez...

Valaha régen. Kezdhetném így is… valaha régen egy kamasz lemaradt élete koncertjéről. Mert épp akkor volt sorkatona. És mert – valójában nem tudta, hogy ez lehetne élete koncertje. Nehéz ma elképzelni azt az időszakot, a nehezen beszerezhető bakelitlemezek és ronggyá másolt kazetták világát. Ma sokkal könnyebb zenéhez jutni. Nehéz elképzelni, milyen lelkesedéssel maradtunk fenn a laktanyában péntekenként, amikor (késő éjjel) albumról albumra leadták az elmúlt korszakok legizgalmasabb progresszív rock lemezeit – duma és megszakítás nélkül, amit az egyetlen jól működő Videoton rádiós magnóval vettünk fel, és egy rommá gyötört kétkazettással sokszorosította (a laktanya „stúdiójában”) egy társunk. Ott hallottam életemben először Genesist – még az eredeti felállással, Peter Gabriellel. Ott fogott el magának egyszer és mindenkorra, a Tresspass, a Foxtrot, a Lamb lies down to Broadway dalaival. Akkor csak annyit tudtam, ettől a faszitól bármi jöhet. Azt már Tomi barátomnak köszönhetem, hogy hiánytalanná lett a gyűjtemény, már leszerelés után – neki megvoltak, (jugoszláv közvetítéssel) az eredeti lemezek… Valaha régen volt egy korszak, amikor a Hungaroton kiadványain túl nem nagyon jutott az ember lemezboltból semmihez – legfeljebb pult alól kiimádkozva az „egyéb úton” csempészett kincseket. Azóta se Hungaroton, se Jugoszlávia – a bakelitek világa kuriózum, gyűjtői kincsek… félreértés ne essék, nem siratom a fiatalságom, beteg időszak volt; ezért zavar, ha a ma ízeiben visszaköszön.

Valaha régen lemaradtam életem koncertjéről. 1987-ben ugyanis fellépett itthon a bálvány, megtöltötte az MTK-stadiont, s az album, amivel akkor a világot járta, a So megjelent és hivatalosan kapható volt Magyarországon – de például Dunaújvárosba nem jutott belőle (vagy nem jutott elég…). Tamástól kaptam a fülest, hogy Pesten, a Vörösmarty téri Hungarotonban még kapható. Felrongyoltam érte, berobogtam a boltba, szinte körül se nézve vettem le az első állványról a LEMEZT. Ott feszelgett rajta Peter – mit tudtam én akkor még, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy borítón úgymond vállalta az arcát; az énekes, aki egész pályafutása alatt addig maszkok és sminkek alá bújva, elmaszatoltan vagy fényektől cafrangos maradékokban volt csak látható színpadon és borítókon! Még nem olvastam Göbölyös remek Genesis-kötetét. Nem tudtam, mitől fél a borítón, nem is érdekelt. Vittem a lemezjátszóhoz, feltettem, rá a tűt, fejemre fel a fülest (szép, régi bakelitrítusok, a vétel előtti ellenőrzés: nem ugrik-e az elején… akkurátus vevők precízen végighallgatták az egészet…) – és ahogy megszólalt a Red Rain, elöntött valami. Meg nem merném fogalmazni, mi. Úgy vittem volna a lemezt a pénztárhoz, szinte transzban – ha a lejátszókat felügyelő eladó kedvesen nem figyelmeztet: hallgassam meg legalább a másik oldal elejét is, ne egy hibás kincset vigyek haza…

a koncert Blue Ray kiadása

Nekem meghatározó volt. Friss és időtlen. Poposabb, mint előtte bármelyik Gabriel, mégis, rafinált zenei poénokkal, afrikai ritmusokkal, szokatlan, bátor hangzásokkal teli. A mai napig azt mondom, a rocktörténet egyik telitalálata. Alig akad rajta dal, amely ne járt volna listákon, ne készült volna hozzá video (a Sledgehammer ma is hivatkozási alap, mindmáig az egyik leginnovatívabb klipként tartják számon…). Már az sokat elárul, hogy a hihetetlen népszerűségük ellenére nemigen dolgozták fel ezeket a dalokat – az emberek fejében ezek a dalok Gabrielhez kötődnek. El nem tudom mondani, hányszor hallgattam végig, lefordíttattam a szövegeit, tomboltam és üvöltöttem rá otthon – a szomszédaim keservére teljes hangerőn. Akkor már tudtam, életem koncertjéről maradtam le, amikor nem jutottam el az MTK stadionjába, aznap este. 

Hogy mit is jelent egy ilyen koncert… 1991-ben ugyanitt, az MTK stadionban táncoltam végig Paul Simon Graceland-koncertjét. Eszelős élmény volt – nélküle és Gabriel nélkül nem áramlott volna ilyen ütemben az afrikai ritmus a popba; horribile dictu az egész világzenei mozgolódás kapott indító löketet általuk. Mert ők voltak az elsők az első vonalból - az addig csak klubokban és jazzban forrongó új ízek velük kerültek a nagyszínpadokra. Annyira vevők voltunk Simonra, annyira vitt a zenéje, hogy érezhette a pali, ennek így, a tervezett ráadás két dala után még nincs vége. Nem szűnt a taps. És egyszer csak megjelent a színen Paul, egy szál gitárral, és fél órán át Simon & Garfunkelt játszott nekünk. Elmondhatatlan, milyen volt! Amit nem hallhattunk idején, azt odaadta nekünk ráadásképp, ajándékba. Olyan elektromosság vibrált a stadion fölött, amit csak igen ritkán érez az ember… soha nem felejtem, ahogy a végén elnézést kért, úgymond: most már abbahagyja, mert nagyon fáradt. Nagyon megünnepeltük, mert igazi ünnepet csinált. Na, ilyesmit jelent…

színpadon...

 

Soha nem gondoltam volna, hogy megajándékoz ezzel a sorsom. Hogy egyszer csak mégis hallom élőben ezt az őrült, nem vénülő koboldot, ahogy ezeket a dalokat énekli. Pontosítok: Timi ajándékozott meg vele. Úgy, hogy szerintem tudta, mit ad ezzel. Egy kis szelet kamaszkort és a nosztalgiáját – vagy inkább egy élményt a pillanatban, aminek majd harmincévnyi árnyékai vannak. Tavaly Mark Knopflernek köszöntem meg, hogy olyan szépen öregszik, ahogy - most Gabrielnek, hogy nem hajlandó. Hogy akár csal ennek a kedvéért. Aprót és kegyeset – avagy nem is annyira aprót, meg kegyeset; nézőpont kérdése… de inkább kezdeném elölről, hogy értsétek, miről is beszélek.

Rávettem Timit, hogy hatoljunk előre. Hagyta magát – pedig meglehetősen nehezen viseli a sok embert, meg a nyomást. Így tényleg testközelből bámulhattuk a készülődést, s visszapillantva az egyre sűrűbb tömeget az Arénában. Elvitatkoztunk rajta, hogy pár méterre tényleg Andrew J. álldogál-e (tényleg ő volt…), meg vártuk a kezdést. Egyszer csak bebattyogott az arkangyalom, és tündérien esetlenül, de magyarul felkonferálta az előzenekarát… Jennie Abrahamson és Linnea Olson aztán tényleg bemelegített bennünket – valami egészen éteri volt a minimális, de annál rafináltabb hangszeres kíséret, a precízen visszhangosított cselló és az elektromos marimba mellé az énekük. Azt megfogadtuk rögtön, hogy utánuk keresünk… ezt bírom nagyon Peterben, ahogy maga köré válogat, ahogyan szárnyakat ad alkotóknak - gondoljunk csak például Tracy Chapman-re…

Erre a koncertre ráadásul összeverbuválta az egykor a So-ra felkért zenészeket. Öregfiúk csapata: David Rhodes a gitárral, a basszussal Tony Levin, David Sancous a billentyűk, és (nekem a legkedvesebb) Manu Katché a dobok mögött. És persze Peter, zongoránál, billentyűkkel, fények alatt, mikrofonnal a kezében, ugrálva, táncolva, közel! Lemondtunk a látványról, amikor a közelséget választottuk, a valóban A-ligás show egésze nem bomolhatott ki előttünk, de nekem fontosabb volt, hogy pár lépésre tőlem ott vibrál az ember a színpadon, aki évtizedekre meghatározta, mi tessék - aki miatt érzékenyebb zenéket kezdtem hallgatni, mint ami rám ömlött a rádióból. Nem bírtam egy helyben, ugráltam, mint egy idióta, végig – pedig engem se ma csomagoltak. (Mindenkitől elnézést kérek, aki körülöttem állt…)

Peter három élesen elkülönülő részre bontotta az előszavában a koncertet, amit már (úgymond: nem gyalázom tovább a nyelveteket) angolul, magyar szövegvetítéssel mondott el. Az első, fényeket nem használó, világosban előadott, intimebb próbatermi rész után másodszor egy dinamikusabb válogatást kaptunk a legsikeresebb dalokból - s a harmadik etapban magát az egykori lemezt, a So-t, teljes egészében. Az a játék ott az elején, az egyenként intimebbre hangszerelt, s ez által izgalmas dalokkal… Come talk to me, a lányokkal és Levinnel, Shock The Monkey akusztikusan is pörgősen – nem sorolom, van egy remek cikk a Genesis magyar rajongói oldalán (ahol akár visszanézhető szinte az egész koncert), ott szépen számonként végigolvashattok egy korrekt elemzést. Nem tudnám fejből elsorolni, mi micsoda után következett – félig a föld felett lebegtem.

Rock and Roll Hall of Fame

A második etap elsötétülő nézőterén, fényekkel bevilágított színpadával együtt lélegezve vettem észre aztán – talán a No Self Control alatt, ahogy Gabriel – mintha hangszerként – időnként a fiatalkori hangját használja… egy pillanatra tört a varázs – aztán úgy éreztem: ez nem érdekes. Értsétek meg: ez nem playback volt. Egyszerűen ott, ahol a hangjából már nem telt volna a teljes játékra, egy-egy falzett-közeli pillanatban végtelenül profin bevágta a fiatalkori önmagát. Nem akar öregedni. Nem az erőlködést, az ennyi maradt keserűen édes valóságát akarta nekünk adni – hanem az élményt. Ami neki is nagyon fontos lehet – hiszen nem idézte volna meg ennyi gesztussal, ennyi játszóhelyen, évek óta turnézva (és telt házak előtt) az egykorit. Így érkeztünk aztán a bevörösödő színpad fényeivel a Red Rain-ig – vannak pillanatok, amikor azt érzed, volt miért megszületni: nekem ez ilyen pillanat volt. Hallgatóként szerintem ez a legtöbb, ami kapható: amikor a tömegben te, pici ember azt érzed, neked énekel. És tényleg. Neked, neked, meg neked – és nekem énekelt…

És amit azzal az egykori albummal elmondott aznap este a színpadon, az ma talán még lényegesebb, mint amikor először mondta el. Galamb barátom elmélkedik egy jóízűt az egykori vállalások mai aktualitásán – a mondható mondásának értelmén, mindent elmondva, amit én is elmondhatnék itt ezzel kapcsolatban. Nekem ott igazult meg az ember, a végén, amikor ráadásképp (minden apró csalás nélkül, a valóság öreg hangján) kitépte magából nekünk a Biko-t. Lehet, hogy ő sem hisz már a dal változtató erejében, de teszi, amihez ért - amit lehet.

Ez volt életem koncertje. Egy tavaszban, amikor annyi jó zenét hallhattam élőben, hogy fel se bírom sorolni – és egy bálvány őszében, aminél szebbet még nem rozsdásodtak nekem a fák. Nem tudom, el tudtam-e mondani itt, mennyire sokat jelent. De én csak egy rajongó vagyok. Ne higgyetek nekem…