Rory Clements: Mártír

London, 1587. Miközben I. Erzsébet, a nagy Henrik lánya, az újkori Anglia megteremtője naponta változtatja elhatározását, hogy lecsapassa-e kuzinja, Stuart Mária fejét, a spanyol Armada pedig már készen áll, hogy lerohanja a szigetországot, Walsingham miniszter emberét, John Shakespeare-t egy gyilkossághoz hívják. Egy brutálisan megcsonkított és meggyilkolt fiatal arisztokrata nő, Lady Arabella Howard holtteste mellett felforgató irományokat és pápista szimbólumokat találnak, a titkosrendőrök gyanúja szerint a gyilkosság összefüggésben lehet a rettegett tengeri sárkány, Sir Francis Drake elleni merénylettel.

Ezzel a felütéssel indul Rory Clements Mártír című, a Steven Saylor és C. J. Sansom-féle történelmi krimik vonulatába illeszkedő regénye. Clements szándéka szerint sorozatot kanyarít Walsingham hírszerzője, John Shakespeare alakja köré, a sikerre pedig minden esélye megvan, az első rész ugyanis, annak ellenére, hogy magán hordozza a sorozatnyitó epizódok tipikus problémáit - túl sok szereplő, néha csak vázlatos bemutatás, félbehagyott cselekményszálak - szórakoztató, izgalmas krimi a javából, és emellett igazi csemege a történelemrajongóknak.

John Shakespeare Londonja nem az Erzsébet-kori udvar fényűző Londonja. Nem, ő a mocskos, bűzös, patkányoktól hemzsegő londoni alvilágban mozog otthonosan, besúgója kurvákkal, tolvajokkal, kétes üzelmeket folytató kalmárokkal áll kapcsolatban, az információ legbiztosabb forrása vagy a börtön, vagy a bordélyház, a megkínzott foglyok testén patkányok lakmároznak, a csavargók, rabok, lotyók, részeg kereskedők a saját ürülékükben fetrengenek. Ide nem ér el a pompa és a fényűzés, a hirtelen városiasodó Angliát elborítja a mocsok és a vér.

A vér, ami leginkább Erzsébet titkosrendőreinek köszönhetően ömlik patakokban. Az ő vezetőjük Shakespeare legfőbb ellenlábasa, a kíméletlen, pápistagyűlölő Richard Topcliffe, aki nem riad vissza attól, hogy bárkit – asszonyt, gyereket, félig nyomorék öreg papot – halálra kínozzon a „jó ügy” érdekében. Shakespeare és Topcliffe versenyt futnak, hogy elkapják Lady Arabella gyilkosát, ám közben egymásnak is igyekeznek keresztbe tenni, Walsingham miniszter pedig elsősorban Drake-et akarja megvédeni, aki köszöni, nem kér a védelemből, saját sérthetetlenségébe vetett hite nem ismer határokat.

Kusza cselekményű, ide-oda ugráló regénnyel van dolgunk, jó néhány szereplő és cselekményszál funkciója csak jó száz oldallal később derül ki, ami azért nem egy olvasóbarát megoldás, folyamatosan vissza kell lapoznunk, hogy megtudjuk, például ki is az a Rose Downie és mi köze van az eseményekhez. Egy idő után idegesítő, hogy fordulat fordulatot követ, újabb és újabb jelenetéktelen szereplők bukkannak fel, és ez a Shakespeare már megint csak egy hajszállal csúszik le a zsákmányról, Topcliffe meg mindenkit félholtra kínoz, mielőtt szerencsétlen hírszerzőnk kihallgathatná.

Az én ízlésemnek lehetne feszesebb a cselekmény és kicsit kevesebb az erőltetett csavar, de mindezért kárpótol a sok  történelmi csemege és a jól megrajzolt szereplők. Egyedül a humorral vigyázhatna Clements, mert a jól eltalált jelenetek mellett – Bill Shakespeare és társulatának szerepeltetése például valódi kacajt csal az ajkakra –, néha erőltetett és felesleges humorizálás is van a könyvben: Stuart Mária kivégzésének bemutatása az ostoba hóhér és még ostobább segédje szemszögéből például elég kínos epizód.

A legújabb Tudor-divathullámot meglovagoló könyvek sorában ott van a helye Clements könyvének is, aki szereti a történelmi krimit és van gyomra a brutális részletekhez, élvezni fogja. Hogy lesz-e akkora sikersorozat belőle, mint az említett Saylor vagy Sansom műveiből, az még kérdés, kíváncsian várom az angolul áprilisban megjelent folytatást.

Kiadó: Agave

Fordította: Török Krisztina

Korábbi komemntek:

 

Alice Munro: Egy jóravaló nő szerelme

A novellákkal szemben leggyakrabban felhozott olvasói panasz az, hogy rövid terjedelmükből adódóan épp amikor kezdenének érdekessé válni, véget érnek. Magam is azért nem szerettem sokáig a novellákat, mert befejezetlennek, kevésbé „teljesnek” éreztem őket, mint a regényeket. Aztán megismerkedtem Katherine Mansfield írásaival, és egy csapásra minden előítéletem semmivé foszlott. Azóta sokan és sokféleképpen bebizonyították, hogy rövid terjedelemben is lehet nagyot alkotni, legutóbb a „kanadai női Csehovként” emlegetett Alice Munro.

Munro nevét Magyarországon a 2007-es, Sarah Polley rendezte Egyre távolabb című film kapcsán ismerte meg a nagyközönség, mely az ő Oda-vissza című - a  Szeret, nem szeret… kötetben megjelent - novellájából készült. Azóta három novelláskötete és egy regénye jelent meg a Park Kiadó jóvoltából.

Alice Munrot igazi női íróként tartják számon, gyakran ráaggatják a feminista jelzőt is, ami az általam olvasott Egy jóravaló nő szerelme kötet alapján totális félreértés. Valóban női író, a szónak abban az értelmében, hogy női sorsokról, női problémákról ír, érzékenyen, érzelmektől sem mentesen. Méghozzá olyan alapvető hétköznapi problémákról, mint a házasság, szülés, gyereknevelés, munka, pénzkeresés és pénztelenség, a szülőkkel való kapcsolat. Olyan mindennapos kis apróságok ezek, melyek mindannyiunk életében jelen vannak, és jelentőségük nem elhanyagolható, mégis, ha egy írónő központi témájának választja őket, gyakran ráaggatják írásaira a „feminista nyavalygás” címkét.

Közös ezekben a novellákban, hogy mind egy-egy teljes élettörténetet mutat be egy rövid, kiragadott életszakasz eseményein keresztül. Visszaemlékezésekből, előretekintésekből, levelekből bontakozik ki a szereplők múltja vagy épp jövője, és tárul fel előttünk az olvasott események sorsfordító mivolta. Mert minden novella egy - így vagy úgy - sorsdöntő időszakot ír le. Ahogy egy kétgyermekes anya szerelmes lesz, és mindent fölad, gyermekeit, családját; ahogy egy friss házas nő minden akadályt legyűrve kijárja magának a kiszemelt könyvtárosi állást; ahogy egy várandós nő férje halála után annak családjához költözik megszülni a babát; vagy ahogy egy fiatal lány, miután örökbe adta gyermekét, hazaköltözik eltávolodott apjához, és tiltott abortuszoknál segédkezik; vagy épp ahogy egy nő, két kisgyerekkel, együtt nyaral évek óta nem látott anyjával.

Minden novella a női szerepek és szereplehetőségek elfogadását vagy épp el nem fogadását járja körül. Az anyaság, a házasság, a karrier követelményeihez való alkalmazkodást és a személyiségünkre gyakorolt hatását, úgy, hogy sokszor ezek a hatások csak évtizedek és mérföldek távolából válnak világossá. Mind az időbeli, mind a térbeli távolságnak nagy szerepe van, Munro ezzel is mintha csak szétfeszítené a novella kereteit.

Alice Munro írásainál egy percig sem érezzük azt, hogy befejezetlenek, hogy kevesek, hogy nem adnak annyit, mint egy regény, és nem elsősorban az idő- és térbeli virtuozitásnak, vagy az írói trükköknek, hanem a történeteknek köszönhetően. Úgy mesél történetet, ahogy kevesen, egy harminc-negyven oldalas novella olyan átütő erővel bír nála, mint más tollából egy egész regény, nem véletlen, hogy legtöbbször megszakításokkal kell olvasni, a novellák közé beékelve egy-egy könnyedebb olvasmányt, annyira erősek. Az egyik legjobb novellista, akit eddig olvastam, klasszikus orosz irodalom ide vagy oda, bőven megérdemli azt a Csehovos jelzőt.

Kiadó: Park

Fordította: Mesterházi Mónika

Korábbi kommentek:

 

Színes fátyol

Volt idő, amikor rengeteget jártunk moziba, szinte minden bemutatott filmet megnéztünk, aztán ez különböző okok miatt megváltozott, és az utóbbi időben elég ritkán jutunk el a nagyvászon elé, inkább csak DVD-n nézünk filmeket, kicsit megkésve. Így történt, hogy a Színes fátyol eddig kimaradt az életünkből, pedig ha tudtuk volna, hogy ez ilyen csodálatos élmény lesz, szerintem hat lóval se lehet visszatartani minket valamelyik művészmozitól.

Azt előre el kell mondanom, hogy nem olvastam William Somerset Maugham kisregényét, ahogy olvastam a filmről írt véleményeket, az olvasás ténye ebben az esetben meghatározó, aki nem olvasta az eredetit, az le volt nyűgözve a filmtől, aki olvasta, az háborgott az adaptáció miatt. Nos, én nem olvastam, és azt kell mondjam, nem is valószínű, hogy egyhamar kézbe veszem. Épp azért, mert a film annyira tetszett, annyira megfogott, hogy nem szeretném ezt az élményt sem ráerőltetni a könyvre, sem elhalványítani a könyv által.

A film két ember, Kitty és Walter Fane elsietett házasságát, eltávolodását, majd újbóli egymásra találását meséli el. Kitty, a már nem fiatal londoni hajadon előkelő családja nyomására megy férjhez az első szembejövő kérőhöz, a középosztálybeli bakteriológushoz, Walter Fane-hez. Házasságukat a férj részéről az első perctől rajongás, a feleség részéről tömény unalom jellemzi. Walter munkája Sanghajba szólítja őket, ahol Kitty beleszeret egy brit diplomatába. Viszonyuk persze nem marad titokban, és a férj választás elé állítja Kitty-t: vagy botrányos válásnak néz elébe, vagy vele tart Kína kolera sújtotta vidékére, ahol önkéntes orvosi állást vállalt. Miután szeretője nem hajlandó a válásra, Kitty vállalkozik az öngyilkos küldetésre.

Nagyon erős és nagyon elgondolkodtató ez az alapszituáció, mert ugyan hogy lehet ennyire sértett és megbocsátásra képtelen valaki, hogy a hűtlen feleségét egy pusztító járvány közepébe kényszeríti? Nem tudom eldönteni, hogy Walter mit akart ezzel elérni, hogy valóban annyira kiábrándult, hogy mindkettőjüket meg akarta ölni, vagy valamiféle megváltást keresett a szenvedésben. Mert a tomboló járvány közepette, a világtól elvágva, az egy szem angol szomszédjuk társaságában mindketten szenvednek. Kitty azért, mert nem érti és nem tudja elfogadni, miért fizet ilyen árat egy valójában hétköznapi bűnért, Walter azért, mert képtelen megbocsátani, egyrészt Kitty hűtlenségét, másrészt a saját ostobaságát, hogy azt hitte, felesége szereti.

Persze eljön az a pont, amikor kénytelenek változtatni, hisz a kolera nem öli meg őket olyan gyorsan, mint azt tán az elején hitték, együtt kell élniük még egy kicsit és szépen lassan felfedezik a másikban az embert. Amint túl tudnak látni a saját sérelmeiken, és képesek a másikban meglátni a jót, lassú közeledés veszi kezdetét, és ez a két teljesen különböző ember, akiknek együttélése totális félreértés volt, megtanulja szeretni egymást.

A film igazi erénye ez a lassú közeledés, Kitty és Walter egymásra találása, ami úgy bomlik ki előttünk, akár a gyönyörű kínai táj: először csak részleteket látunk belőle, aztán egyre többet, végül monumentális képekben elénk tárul a végtelen szépségű vidék. Gyönyörű képek, fantasztikus operatőri munkával és csodálatosan érzékeny zenével megtámogatva: mind-mind hozzájárul az igazi nagyszabású romantikus filmdrámákat idéző alkotáshoz, amit sokan giccsesnek, és idejétmúltnak tartottak, engem azonban elvarázsolt. Épp azért, mert a képek, a zene, a körítés közepette a legfontosabb szerepet az emberi érzelmek játszották, amiket nagyon is hitelesen és szépen mutatott be a film. És kellőképpen tartózkodóan ahhoz, hogy ne váljon könnyes-bús giccsparádévá.

Korábbi kommentek: