2013. március 27., szerda

Filmharmonikusok 2013 - Művészetek Palotája



Egy magamfajta filmzene rajongó számára igazi csemege a Budafoki Dohnányi Zenekar Filmharmonikusok sorozata: a mozi varázsát egy nagyzenekar segítségével felidéző koncert egyszerre tisztelgés a filmek, a zene és a zeneszerzők előtt – és nem mellesleg fergeteges szórakozást nyújt a közönségnek. Így volt ez a legutóbbi, Művészetek Palotájában megrendezett koncerten is. Ahogy Hollerung Gábor zenekarvezető az est elején elmondta: nem titkolt céljuk a sorozattal, hogy azon nézőknek is adjanak némi ízelítőt a klasszikus zenei repertoárból, akik nem járnak komolyzenei koncertre, ellenben egy filmzene koncertre elmennek, mert az olyan „tökjó”. S hogy ebben a törekvésben bizony van ráció, azt a saját bőrömön tapasztaltam: én magam sem járok komolyzenei koncertekre, ám az est meglepő tapasztalatai után nem tartom kizártnak, hogy nyissak ebbe az irányba.

Hollerung Gábor, aki maga is filmrajongó, az egész koncertet rendkívül oldott hangnemben, mondhatni, „komoly” dirigenshez képest meglepően lazán „vezényelte le”: az egyes zeneszámok között hosszas és gyakran vicces sztorizgatással, élménybeszámolóval, filmelemzéssel szórakoztatott minket, ezzel is rácáfolva arra a közkeletű tévedésre, hogy „komoly” hangversenyt csak nyársat nyelve, „vigyázülésben” lehet élvezni. Itt a főszerep valóban a szórakozásé és a szórakoztatásé volt – természetesen mit sem engedve a magas minőségből, ami a zenekar művészetét jellemzi.

Az est két markánsan elkülönülő részre oszlott – az első részben klasszikus zenei műveket hallhattunk, melyek aláfestő zeneként komoly szerepet játszottak az adott film sikerében. Mendelssohn Szentivánéji álom című művével nyitott a zenekar, mely teremtett némi elvarázsolt hangulatot, azonban nagyon hamar áttértünk a drámai(bb) művekre. Händel Rinaldo-ja következett a Farinelli, a kasztrált című film részleteivel, melynek során először hallhattuk az est sztárvendégét, a népszerű és többszörös aranylemezes férfi szopránt, Vásáry Andrét. Nem mellesleg elcsíphettük, hogy a zenekarvezető szerint minden idők legjobb zenei filmje Milos Forman Amadeus-a – azt hiszem, ezzel mindenki egyetért, aki látta. 

Händel után egy igazi nagyszabású, epikus mű került sorra, Elgar Enigma variációk című darabja, az Ausztrália című film záró képsoraival – ízelítőt adva a manapság oly divatos, hangyányit hatásvadász, ám kétségkívül erővel bíró fúzióból kép és zene között. Amit aztán egy csapásra feledtetett velünk a tán valaha volt legzseniálisabb film-komolyzene kombináció: A Valkűrök lovaglása Wagnertől és az Apokalipszis, most. Úgy hiszem, még aki soha nem látta a filmet, az is látta-hallotta ezt a jelenetsort – nem csak a legeltaláltabb, de a leghíresebb is a komolyzenére komponált jelenetek közül. Amit hiába láttunk ezerszer, megunhatatlan – és úgy szorítja el a torkunkat és dübörög át felettünk, hogy eszünkbe sem jut hatásvadászatot kiáltani. Egyszerűen zseniális. Ráadásul e darab kapcsán fogalmazódott meg bennem az, hogy hiába minden technikai fejlesztés, sem a mozitermek, sem az otthoni rendszerek nem képesek visszaadni azt az erőt, amit az élő nagyzenekar képvisel – nyilván nem tudom olyan szinten értékelni az előadás finomságait, mint aki többször, több zenekar előadásában hallotta ezt a darabot, de azt elmondhatom, hogy a székbe szögezett.

Wagnerhez képest kifejezett felüdülést jelentett Sosztakovicstól a Jazz szvit No. 2 a Tágra zárt szemek című filmből – még ha tudjuk is, hogy maga a film fényévnyi távolságra van a felüdüléstől. Akárcsak a Keresztapa, melynek képeit Mascagni Parasztbecsülete alatt láthattuk – a legtipikusabb szicíliai muzsika és a legnagyobb maffiafilm egymásra találása nyilván elkerülhetetlen volt. Az első rész záródarabjaként Csajkovszkij 1812 című műve és a V, mint Vendetta egymásra találását élvezhettük – némi sajátos pikantériát adott eme fúziónak, hogy a tán legvidámabb „győzelmi” darabot a londoni parlament felrobbantásának brutális képei alatt halljuk. Az biztos, hogy szikrázó jókedvvel állhattunk fel a szünetre.

Hogy aztán a második rész a modern, már filmes felhasználásra írt, „valódi” filmzene jegyében teljen – bár akár azt is mondhatnám, hogy John Williams jegyében. A Hollerung Gábor által egyszerűen korunk legnagyobb filmzeneszerzőjeként aposztrofált Williams négy darabbal is képviseltette magát: a Star Wars, az E.T., a Harry Potter és a Jurassic park főcímzenéjét minden valamire való filmrajongó kívülről fújja – ám ilyen interpretációban nem halljuk őket minden nap. Ráadásul megtudhattuk, hogy Williams oly játékosnak tűnő dallamai a zenészeket bizony megizzasztják – ahogy a zenekarvezető fogalmazott, a „legtündéribb” Harry Potter téma igazából „dögletesen nehéz”.

Azért két Williams közé becsúszott egy Morricone is – a műfajban szintén kihagyhatatlan mester méltán ikonikus Volt egyszer egy vadnyugat zenéje ismét Vásáry André énekhangjával kiegészítve okozott borzongató élményt. Az est tán legbátrabb része a „képregényszekció” volt, melyben Danny Elfman Batman, illetve Christopher Young Superman témáiból hallhattunk részleteket – érdekes módon ez talált meg legkevésbé. Nem úgy a záródarab, Klaus Badelt Karib-tenger kalózai főcímzenéje, mely indulhatna az utóbbi évek legtöbbször feldolgozott filmzenéje címért – a sok kétes értékű remix után kifejezetten nagy élmény volt ezt a vidám zenét felesleges elektronikai sallangok nélkül hallani. Méltó befejezése volt az estnek, melyet végül egy elkerülhetetlen ráadás koronázott meg: Chaplin Diktátor-ának Brahms Magyar táncok-ja egy darabjára vágott részlete. Ami aztán tényleg egy új szintre helyezi zene és kép kapcsolatát.

S hogy visszakanyarodjak a bevezetőben említett tapasztalatokra: mint filmzene rajongó, ám a komolyzenét inkább csak kerülgető laikus, úgy indultam a koncertre, hogy az első rész jó-jó, de nekem biztosan a második fog jobban tetszeni. Ehhez képest én lepődtem meg a legjobban azon, hogy Wagner, Elgar, Sosztakovics, Csajkovszkij darabjai jóval elementárisabb élményt adtak, mint az egyébként nagyon szeretett dallamok. Nem mondom, hogy hazafelé nem a Harry Pottert dúdoltam a villamoson, de ha megkérdezik, melyek voltak az est fénypontjai, az első részből jóval több jut eszembe. Ami még mindig nem jelenti azt, hogy hirtelenjében klasszikus zene rajongó leszek, de úgy vélem, egy ilyen élő, oldott, hangulatos és szórakoztató nagyzenekari koncert a legalkalmasabb arra, hogy az egyébként e területtől ódzkodókat is „bevezesse” a hangversenytermekbe.
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...