Richard Yates: Húsvéti korzó

Richard Yates amerikai író neve A szabadság útjai című regényéből készült 2007-es film bemutatásakor vált ismertté nálunk, azóta pedig már a harmadik regénye jelenik meg a Partvonal Kiadó életműsorozatában. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk, hisz Yates regényei hiába a hatvanas-hetvenes években íródtak, és a múlt század közepe amerikai társadalmának jellegzetes problémáit boncolgatják, ma is épp oly aktuálisak, mint megjelenésük idején.

Az 1976-ban megjelent Húsvéti korzó története a harmincas években indul, amikor a két Grimes nővér, Sarah és Emily kislányként átéli szülei válását, és megkezdik végeérhetetlen vándorlásukat a New York környéki kisvárosokban anyjukkal, az örök nyughatatlan Édivel. Apjukkal csak évente néhány alkalommal találkoznak, a biztonság, a meghittség, az állandóság hiányzik a gyerekkorukból, ami van helyette, az az örökös csalódás, a szülők kudarcaival való kényszerű szembenézés. Apjukról, akit komoly újságírónak hisznek, kiderül, hogy csak egy másoló egy szennylapnál, anyjuk pedig az évek előrehaladtával egyre inkább belebolondul saját rögeszméibe, a látszatelőkelőség és a társadalmi előrelépés hajszolásába, mígnem az alkoholba menekül.

Felnőve a két lány a szülők kudarcaival való leszámolás, az önmegvalósítás és a bénító minták előli menekülés két külön útját választja. Sarah húszévesen hozzámegy egy Laurence Olivier-re hasonlító, angol magániskolából szalajtott, a valóságosnál előkelőbbnek tűnő férfihoz, három év alatt három gyereket szül, és berendezkedik az unalmas, csendes, kiegyensúlyozott vidéki családi életre. Emily ellenben ösztöndíjjal egyetemre megy, beszippantja a pezsgő értelmiségi lét, a végeérhetetlen partik, világmegváltások, folyton cserélődő pasik világa. Diplomázik, állást vállal, férjhez megy, majd elválik, néhány évre a közép-nyugatra költözik aktuális szerelmével, ahol belekóstol az otthonülő feleséglétbe, majd harmincasként a New York-i szinglilétet választja.

Mindketten valami olyat akarnak megvalósítani, ami fájón hiányzott szüleik életéből, Sarah a tökéletes családi életet, Emily a felívelő karriert – szabadulni akarnak a kudarcos gyerekkor emlékétől, azonban épp azért törvényszerű, hogy elbukjanak, mert nem saját vágyaikat követve, hanem valami ellen való lázadásként kezdtek „önmegvalósításba”. Kimondva-kimondatlanul mindkettejük cselekedeteit az határozza meg, hogy nem akarják úgy végezni, mint anyjuk, félőrült, magányos, alkoholista vénasszonyként, aki terhére van mindenkinek – nem nehéz kitalálni, hogy sikerül-e nekik.

Yates kegyetlenül realisztikus, lecsupaszított nyelven ír, szinte dokumentumregényként hat néha, ahogy elénk tárja az egymás után sorakozó évek egyhangú történeteit. A magyarul szintén mostanában népszerűvé váló Raymond Carverre emlékeztet – tán nem véletlen, kortársak voltak. Ahogy Carver, Yates is a megváltozó világban megváltozó szerepeket boncolgatja – itt elsősorban a női szerepeket, mégis bűnös hanyagság lenne leegyszerűsíteni a könyvet a „karrier vs. család” kérdésére. Ennél sokkal többről szól, arról a számtalan kisebb-nagyobb döntésről, ami meghatározza az életünket; arról, hogy az otthoni minták felülírhatók-e és vajon jól tesszük-e, ha egész életünket a felülírásuknak szenteljük; hogy a külvilág véleményének kell-e alárendelnünk magunkat vagy az önmegvalósításnak, s hogy vajon csak ez a két véglet létezik-e.

Kiábrándító képet fest a háború utáni amerikai társadalomról, szinte minden szereplője kudarcot kudarcra halmoz, rossz választások és kényelemből, félelemből meg nem hozott döntések hálójában vergődik. Mégis, hiába végzik mind ugyanúgy, hiába lehet a válasz a „melyik út vezet a boldogsághoz” kérdésre az, hogy egyik sem, nem mindegy, hogy az időközben eltelt évek alatt ki mit élt meg, és boldog volt-e vagy sem. Mert végső soron nem arra kéne törekednünk, hogy életünk végén azt mondhassák rólunk, hogy példás, boldog életünk volt, hanem hogy addig úgy jussunk el, hogy jól is érezzük magunkat benne.

Kiadó: Partvonal

Fordította: Karáth Tamás