Jennifer Egan Pulitzer-díjas
regényét azóta szerettem volna elolvasni, hogy Entropic először írt róla, majd’
két évvel ezelőtt – kevesen tudják nálam elérni, hogy egy cikk után azonnal és
csillapíthatatlanul sóvárogni kezdjek egy könyv után, ő igen. Ám meg voltam
győződve arról, hogy ezt ugyan soha nem fogják kiadni magyarul, így csendben irigyeltem
azon szerencséseket (szorgalmasakat) akik angolul olvashatták, és búsongtam
saját lustaságomon, amiért nem tanultam meg jobban a nyelvet (utólag
végiggondolva, kár volt – Egan minden posztmodern zsenialitása ellenére nem ír annyira kacifántosan, lehet, hogy
értettem volna). Nem csoda hát, hogy a nyár legnagyobb – és legkellemesebb –
könyves meglepetése volt számomra, hogy a Libri kiadó megjelentette kis
hazánkban.
Az elvárásaim nagyjából az
egekben voltak, köszönhetően egyfelől a lelkes kritikáknak, másfelől a díjakkal
megtámogatott marketingnek; ugyanakkor volt bennem némi félsz is, hiszen mégiscsak
egy „metszően okos” posztmodern gyöngyszemet vehettem kézbe, amitől még akkor
is illik (utólag) hasra esni, ha menet közben falatonként karcolta végig a torkunkat.
Szerencsére Az elszúrt idő nyomában
nagyon hamar rácáfol minden kételyre és félelemre, ahogy egy laza fuvallattal elfújja
az előzetes várakozásokat is, és elfeledteti, mi van a hátsó borítóra írva.
Mert egyszerűen jó, nagyon jó.
Valóban posztmodern gyöngyszem: a
műfaj összes követelményét felvonultatja, szerkezete, narratívája, formai
megoldásai, szereplői személyisége, a történetek kapcsolódása mind-mind
iskolapélda lehetne – ezzel együtt okoz igazi meglepetést, hogy mennyire
könnyed. Olvasmányos, szórakoztató, magával ragadó novellafolyam (néhány
kritikusa tán épp ezt vetheti a szemére – hogy túl könnyed ahhoz, hogy igazán
komoly lehessen). Ami persze vaskos hülyeség – Egan az élő példa arra, hogy
lehet úgy is korszakalkotó jelentőségű szépirodalmat írni, hogy az olvasó ne pusztuljon
bele az olvasásba, ad absurdum, még jól is szórakozzon közben.
A lazán kapcsolódó novellákból
összeálló regény mintegy ötven éven keresztül kíséri figyelemmel főszereplői
sorsát – pontosabban szólva mintegy ötven éven keresztül ragad ki többé-kevésbé
meghatározó részleteket főszereplői életéből, az 1970-es évek punk-rock őrületétől
a steril, technicizált 2020-as évekig. Szereplői egytől egyig a zene körül
forognak, vagy olyan emberek körül, akik meg a zene körül – zenei hasonlatok,
szimbólumok és eszmefuttatások tarkítják a novellákat, sőt, a tulajdonképpeni regény
szerkezete is egy régivágású kazettáéra hajaz: A és B oldal, 13 számmal (novellával).
A zene, mint formai- és szervezőelem iszonyú erős, és szívemnek különösen
kedves lett, mert Egan egyik novelláján keresztül sikerült helyre tennem
magamban, miért rajongok mostanában eszeveszett módon olyan zenékért, amik egyébként
zeneileg nem az én világom (a válasz
megtalálható „Az arany-kúra” című novellában – egyszer talán majd megírom ezt
is [vagy nem]).
Olvasás közben többször felmerült
bennem, hogy ezek a novellák olvashatók akár más sorrendben is, és kötetbeli
elrendezésük igazából esetleges – ám épp a zenei hasonlat világít rá arra, hogy
nagyon is van jelentősége a sorrendnek (hisz ha máshonnan nem is, a Pop, csajok, satöbbi-ből tudhatjuk, hogy
egy kazettán a számok sorrendje életfontosságú). Tegyük hozzá: egyelőre nem
tudom, mi ez a jelentőség, ahhoz újra kéne olvasnom a könyvet – amit egészen
biztosan meg fogok tenni, sőt, össze-vissza (is) fogom olvasni őket, a kedvenc
novelláimat meg külön is még jó néhányszor – ritka az, hogy engem ennyire
elfogjon egy könyv, hogy amint becsukom, legszívesebben olvasnám elölről
(általában az utolsó oldalakon már a következő olvasmányomon jár az eszem). Arról
viszont már végleg lecsúsztam, hogy saját bőrömön tapasztalhassam, vajon az
egyes novellák működnek-e kötetből kiragadva (úgy, hogy nem ismerjük a többit),
így kénytelen vagyok ismét csak Entropicra hagyatkozni, aki volt olyan
szerencsés, hogy először egy önálló novellát olvasott – és azt állítja, működik
a „körítés” nélkül. Én meg hiszek neki.
Csacsogok itt össze-vissza, ami
tán nem jellemző rám, ellenben jól jelzi, hogy mekkora hatással volt rám Egan:
imádom a könyvét, és tudom, hogy nem fogom tudni méltón leírni, miért
(higgyétek el, nekem fáj ez legjobban). Egyrészt ott van a forma, ami
zseniális, és úgy is magával ragad, hogy alapvetően nem rajongok (annyira) a formai
játszadozásokért – sőt, olykor azt gondolom, ezek csupán arra szolgálnak, hogy
a szerző leplezze a mondanivaló hiányát (nini, egy ostoba sztereotípia). Itt
azonban még ezeket a játszadozásokat is szerettem – az elbeszélő személyének
változása adott egyfajta tablójelleget a regénynek – persze nem orosz klasszikusokat
idéző nagyívű, részletes tablóra kell gondolni, inkább olyan ez, mint egy kissé
elszálltan felskiccelt nagyvárosi tabló, itt-ott beköszönő nagyvárosi arcokkal.
Az időbeli ugrálás pedig (oda-vissza-oda-vissza a mintegy ötven éves távlatban)
túl azon, hogy jó néhány novellát többletjelentéssel ruház fel, nagyszerű
terepet nyújt a szerzőnek némi ironizálásra (amit mi, valljuk be, baromira
élvezünk): konkrétan ki-kiszól, és elpöttyinti, mi lesz a szereplői sorsa
egy-két évtized múlva, mintegy fellebbentve a fátylat a homályban hagyott
sorsokról.
Mely sorsok legtöbbször csúnya
véget érnek. És itt érkezünk el Egan igazi zsenijéhez – hősei egytől egyig a
saját „elszúrt idejüket” kergetik, hol saját novellájukban, hol átjárva
egymáshoz. Elbaszott sorsok, eljátszott lehetőségek, ablakon kidobott
évek-évtizedek követik egymást a lapokon. Nagyítóval kell keresni egyetlen
pozitív végkicsengésű történetet is – és ugyan találhatunk (mert miért ne…)
erősen nézőpont kérdése, hogy valóban pozitívnak értékeljük-e azt, ami tán „objektíve”
pozitív. Többnyire egyébként nincsenek olyan haj’ de nagy tragédiák – hétköznapi
elbaszások ezek, amiket elkövethetsz te is, meg elkövethetek én is – nyilván a
környezet és a szex-drog-rock’n’roll feeling azért elemeli a mi kis magyar
valóságunktól, de a lényeg (túlságosan) könnyen adaptálható ránk is.
Egan szereplői a boldogságot
keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a
boldogság lehetőségét is, ahelyett,
hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott
fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján
vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin –
mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis:
teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg
rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék „félbehajtogatott
vágyaikat”.
Azt írtam az elején, könnyen
olvasható és szórakoztató könyv – és tényleg az, annak ellenére, hogy csak úgy
árad belőle a reménytelenség: szürkeségbe fulladó házasságok, elfojtott
kiáltások, diákkori öngyilkossági kísérletek, nyomorból filozofáló sikertelen
zenészek, drogos producerek, diktátorokat felfuttató „bukott PR-zsenik” és lecsúszott
színésznőcskék adják egymásnak a kilincset ebben az össznépi
boldogtalanság-táncban. Egan közel sem olyan kíméletlen, mint mondjuk Jonathan Franzen, nem szembesít direkt a saját nyomorunkkal – valahol kifinomultabban
öl. Így lehet, hogy ha beleolvasok bármelyik novellába, a szívem facsarodik
össze a mondatokból áradó tehetetlenségtől, nihiltől, reményvesztettségtől –
mégis, visszagondolva az év egyik legjobb olvasmányélményeként él bennem. Hát
mi ez, ha nem zsenialitás?
Kiadó: Libri
Fordító: Simon Márton
Nekem nem tűnt össze-vissza csacsogásnak az írásod, ellenben minden sorából átüt a lelkesedés és rajongás a könyv iránt, aminek az lett a vége, hogy a végére csak egy szót bírtam kinyögni: AKAROM! :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy ez jött le, én mindenkinek melegen ajánlom :)
TörlésÉn meg a borítója után sóvárgok :D
VálaszTörlés:D mármint a kütyüért ami rajta van?
TörlésMinden hátsó szándék nélkül csak a borító tetszett meg :D
TörlésJó kis borító, megnéznéd, ki tervezte?
VálaszTörlésBorítóterv Somogyi Péter :)
TörlésMeg, hogy mi az eredeti címe, mert a neten nem találom így.... Black Box netán?
VálaszTörlésEredeti cím: A Visit from the Goon Squad :)
TörlésA borítót otthon megnézem.