Karl Ove Knausgård: Játék

Csak még több kamaszfiút ne – írtam Karl Ove Knausgård monumentális önéletírás(öntömjénezés? önboncolgatás?)-sorozatának első kötete, a Halál kapcsán. Hát, ezt jól megkaptam (pontosabban kellett volna megfogalmazni az igényeket, mondja a professzionális énem). Kamaszkor helyett íme a gyerekkor, az iskolába kerüléstől a kiskamasszá válás határáig; az első buli, első csók, első berúgás közepette a görbe farka miatt vekengő hülyegyerek helyett a haverjaival az erdőbe szarni járó és egymást végtermékét tudományos igénnyel vizsgálgató, hát… hülyegyerek. Én őszintén nem tudom, mi ez a gyerekeknél, ami ennyire elbűvölővé tesz minden testnedvet s egyebet, de azért előbb-utóbb illene kinőni belőle, és nem komolynak szánt önéletírásban szánni rájuk tizenoldalakat. Szóval köszi, Karl Ove, ellettem volna enélkül.
 
Jó, legyünk nagyvonalúak, lépjünk túl a privát kis undorokon. Azt eddig is tudtuk, hogy a Harcom sorozat kötetei meglehetősen szabadon ugrálnak térben-időben-fókuszban, mégis meglep, hogy a harmadik kötettel visszaugrottunk a nyitány elé – ugyanakkor fókusz tekintetében meg vissza épp oda, ahonnan indultunk, az apához. Az első kötetben elgyászolt (frászt elgyászolt…), kamaszkort megnyomorító apa kapja itt az abszolút főszerepet: két erdőbe tett biológiai-anatómiai (jajjj, az üvegbe szorult, méhcsípte farkát már majdnem el is felejtettem – jó, ígérem, abbahagyom a hülyegyerekek ekézését) tanulmányút között többnyire mást se csinálunk, mint rettegünk az apa haragjától. Mi, mert a gyerek Karl Ove elbeszélői hangja annyira behúz, hogy óhatatlanul ott vagyunk vele, együtt késünk el az első nap a suliból, együtt szégyenülünk meg az uszodában, együtt sírunk, amikor apa ránk ripakodik, együtt nem értjük, hogy hagyhat ott ezzel a szörnyeteggel az anyánk, amikor önmegvalósítani indul a főiskolára, együtt észleljük, ez nem az a fajta csönd, ami fel tud oldódni, inkább az a fajta, ami egy életen át tart. Persze meg lehet benne szólalni, szabad beszélni, de a csönd attól még nem szűnik meg.
 
Boncolgattam már a témafókuszáltság kérdését – Knausgård továbbra is következetesen szeletekre bontja élettörténetét és az őt ért benyomásokat. Ennek a kölyöknek itt látszólag semmi köze ahhoz a kölyökhöz ott, pláne a felnőtt, apasággal küzdő íróhoz amott. A kiskamasz Karl Ove önmagában létezik. Őszintén egyre kíváncsibb vagyok, meddig lehet ezt fenntartani és képes-e a  további kötetekben is ilyen erősen elhatárolt tematikával karaktert rajzolni, úgy, hogy a végére csak összeálljon egy egységes Knausgård-kép. Mert végső soron csak ez lenne a cél… Ami itt leginkább erősíti ezt a fókuszt, az az elbeszélői hang – és minden pozőrsége ellenére ebben mutatkozik meg a szerző igazi zsenije. Ezt a kötetet nem egy velejéig hatásvadász, folyvást analizáló, saját élettörténete kivételességébe szerelmes negyvenes faszi írta, hanem egy alsós kissrác. Gyerekhangot hallunk, a gyerek megfigyeléseit látjuk, a gyerek fejével gondolkodunk. Ezért nincs benne semmi önreflexió, ezért nem boncolgatja, miért ilyen elviselhetetlen az apja; ezért nem jut eszébe sem, hogy felelősségre vonja az anyát, amiért képes ezt elviselni, mitöbb, kitenni neki gyerekeit, mitöbb, otthagyni vele a gyerekeit; ezért nem érdekli, hogy éli meg ugyanezt a vele szenvedő bátyja – mert ezek mind a felnőttek kérdései, a mi felnőtt agyunk továbbgondolásai, analizálásai, felelősségre vonásai. A gyerek nem gondol túl saját magán. Nem analizál. Nem von felelősségre. Csak retteg. És közben próbál élni, mint a többiek. Óriási bravúr ennyire háttérbe tolni a felnőtt visszaemlékezése során óhatatlanul feltörő ösztönös boncolgatást és átadni a terepet a gyereknek.
 
Persze ettől még nem lesz kevésbé idegesítő – és nem lesz szerethetőbb sem. Annál inkább, mert ő maga sem tagadja, hogy már gyereknek is egy kiállhatatlan kis gyökér volt. Az a fantasztikus ebben a pasiban, hogy minden kötettel egyre több kérdés fogalmazódik meg bennem és egyre kevésbé gondolom, hogy értem, mire akar kilyukadni. Lehet, az egész kísérlet azt szolgája, hogy jót röhögjön rajtunk, amiért így csüngünk egy elviselhetetlen fasz önéletírásán, várva, hogy kiderül, mégsem az? Néha mintha egy hatalmas vicc lenne az egész, egy gigantikus irodalmi határfeszegetés – meddig mehetek el a polgárpukkasztásban és mikor derül ki vajon, hogy blöffölök? És valójában pont ezért, az újabb meg újabb bravúrok, a kiszámított hatásvadászat, a pengeéles mondatok, a mindig azon a ponton, amikor már épp elhajítanám elhelyezett szívenütő részlet miatt nem tudom elhinni egy szavát sem. Knausgård iszonyat ügyes, de még amikor fájdalmasan őszintén elénk tárja a legmélyebb traumáit, amikor csíkonként hántja le a bőrét a szemünk láttára, akkor sem látom benne a valódi embert – mert mindig úgy hántja le a saját bőrét, hogy az a legjobban fájjon nekünk. Leginkább ez különbözteti meg például Franzentől, akiről el tudom hinni, hogy miközben élveboncolja a potenciális olvasót, maga is belehal az írásaiba. Vagy a hozzájuk képest csodálatosan gyengéd Jón Kalman Stefanssontól, aki úgy mesél traumatizált gyerekkorról, hogy közben mindannyiunk sebeit simítaná. Knausgård sót szór a sebbe – ó, nem vonom kétségbe, hogy a mieink mellett a sajátjaiba is, de közben szenvtelen érdeklődéssel figyeli a reakcióinkat. Hogy ez a szenvtelenség valódi érzéketlenségből fakad-e (s ha igen, vajon mi szülte, feldolgozás, elnyomás, vagy a veleszületett felette állás…); vagy ez a mesterséges eltávolítás, a saját érzések művészi bravúrba forgatása nem más, mint a vegytiszta depresszió megküzdése – ez lesz a nagy kérdés a sorozat második felében. Jöjjön hát az Élet, vele a fiatal felnőttkor - tartok tőle - nem kevésbé irritáló útkeresése.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence