Kuklay Antal: A Kráter peremén

...A gótikáról beszélgettünk, amikor a templom a világ modellje volt, kőbe írt mása és egyben mércéje minden emberi alkotásnak. Aztán megkérdeztem:

- Most mit írsz?

A válasz sejtelmes volt:

- Mostanában olyan területekre jutottam, ahova valószínűleg kevesen tudnak majd követni.

A felfedezők öntudatával beszélt, de nem bocsátkozott részletekbe. Nekem Bolyai és Kolumbusz jutott az eszembe, és kíváncsi voltam, az irodalom milyen új területei lehetnek ezek, az eddigi verseihez képest a megértés milyen akadályairól beszélhet. Mégis, amikor gépírásban eljutottak hozzám a Kráter kötet új versei, csalódottan tettem le őket. Száraznak, helyenkint modorosnak, sőt, erőltetettnek vagy hevenyészettnek éreztem a költeményeket. Hiányzott belőlük a korábbi versek feszessége, gondolati mélysége, érzelmi intenzitása, nyelvi szépsége.

Csak éveken át ízlelgetve-próbálgatva kezdtek fokról fokra kinyílni ezek a versek...

Kuklay Antal szól így az olvasóhoz fogalmazott utószóban - aki kezébe veszi ezt a sajátos, szelíden erőszakos könyvet, aminek az alcíme: Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez, ezt a kinyílás-történetet tarthatja a kezében. Az olvasás felismerés-történeteit. A teológus és amatőr irodalmár meglátásaival egy-egy vers alatt, és a versekhez válogatott, azokat meglehetősen pontosan megvilágító szemelvényekkel Pilinszky prózai életművéből és tágabb irodalmunkból. A meglátásokban a legtöbbször a teológiai szemszög a fontos, a versekhez válogatott szemelvényekből egyfelől az a számomra alapvető gesztus, ahogy Pilinszky (leginkább) az Új Emberben, a vallási év ritmusához rendelt cikkeiben a versek esszenciális felismeréseit rendre körüljárja; másfelől a népszerűség hullámtaraján meglepetten egyensúlyozó, hirtelen sokat és sokfelől faggatott költő spontánabb válaszai ugyanezekre a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre az interjúkban. Kuklay legnagyobb erénye ez a válogatás és rendezés, ahogy a maga olvasását és megértését rendre a költő saját szavaival képes felmutatni, akár egy monstranciát.

Érdekes ez a cezúra, amit az Apokrif megírása meghúzott a pályán - tény, nekem is sokáig ott ért véget maga a költészet, s minden egyéb, a pálya második felének produktumai megmaradtak a fejemben hozzárendelt, utólagos, magyarázó lábjegyzet-státuszban. Kuklay Antalhoz hasonlóan az új attitűd befogadását, értelembe helyezését én is nehezen és évek alatt végeztem el - talán még el sem készültem vele. Ez a könyv anno hatalmasat lökött rajtam ebben, s szerintem ezért lehetett a Pilinszky-recepció egy igen sajátos, meglepően széles körben népszerű sarokköve. Belecsobbant abba az általános értetlenségbe, ami azért mindvégig elkísérte ezt a költészeti kategóriákból egyre inkább kilógó életművet, ami akkoriban kopogott be a népszerűségbe. Hiszen Pilinszkytől akkor, amikor a fegyelmezett, elképesztő erejű vízió-versek olvasó elé engedése révén ismertté és népszerűvé lett, mindenki ezt a hangot várta, hogy "nyomja tovább a Pilinszky-gombot"... És nagyon nem ezt tette, a Kráterbe ereszkedéstől kezdve teljesen nem.

Ha évekkel ezelőtt írom meg ezt az ismertetőt, ezen a ponton hosszasan elmélkedtem volna rajta: lám, mit tehet az irodalom szemléletéhez egy jól érző, alázattal olvasó amatőr. Nem lettem volna igazságos... Egyrészt a szakma a nyolcvanas években sem mutathatta fel e költészet teljes, valódi gyökérzetét - abban a társadalmi rendben Pilinszky varázsából a háborúellenesség, a humanizmus, a modern ember magára hagyottsága volt csak kibontható; maximum a Dosztojevszkijéhez hasonlatos megvallás-jelleg - a vallomás valódi mélységei nélkül. Másrészt Kuklay éppen nem amatőr abban, amiről viszont szerzetesként akkor és ott is beszélhetett (mindarról, amiről az irodalomtörténész hivatalosan nem), a versek hallatlan mélységű hitbéli alapjairól. Azóta a gondolatai javát az irodalomtörténet is rendszerbe helyezte, fontos, mély, pontos elemzések születtek e téren - még ha kényszeresen kerülik is e könyv emlegetését, a felismerései ott laknak az irodalom-kutatás Pilinszky-recepcióiban is. Én olykor még mindig úgy érzem, hogy ebben az agyonbeszéltségben sincsenek helyén a hangsúlyok - ezért teszem megint hozzá, amit gondolok. De higgyétek el, most sem a tuti megmondásának vágya vezet - csak megosztanám veletek az észrevételeim, ahogy eddig is.

Mert ez a számtalanszor az utolsó betűig újra meg újra végigolvasott életmű továbbra is sokat helyezkedik bennem, ahogy (akár Kuklay) a lábam lógázom a huszadik században született (számomra megkerülhetetlennek tűnő) vulkanikus erejű költészet kihűlő kráterének peremén. Sokat görgettem magamban vasgolyóként Pilinszky mélypontját, mire írni mertem róla, és sokáig tartott, mire hagytam, hogy kézen fogjon és elvezessen a maga gyermekkorának létszemléletet formáló zárdájába. Pár éve Füleki Gáborral közösen fejtettük a KZ-oratórium szöveg alatti gyökérzetét és következményvilágát - de ha nem érkezik rá felkérés, magamtól tán soha nem álltam volna neki. Mert magát a formáló látásmódot egy ponton (úgy éreztem) elhelyeztem már magamban - és soha nem esik jól kikukázni az ilyen fixa ideákat.

Bennem is kialakult a kép erről a hitetlen hívőről, aki üresnek látja az eget, aki az Apokrifban meglelt felismerés (megítéltettünk - csak a kegyelemben reménykedhetünk) után maga is abbahagyja a keresést, s úgy hittem, ezen az ösvényen nekünk sincs már mit kutakodni. Hogy ezért nem lehet ezt a csodálatos irodalmi ösvényt tovább nyitni – ezért nincsenek Pilinszky Jánosnak követői, csak epigonjai. Csak a formát veheted át – amit a költő egyébként élete folyásában folyvást egyre kevesebbre tartott. A formálás technikáját másolhatod, a fogásokat, a mesterséget. Mert magát az attitűdöt, egy hittel teli elhagyott felvállalt reménytelenségét, aki megtapasztalhatta a maga számára a kegyelmet is (ebben a formájában: a többiek kegyelme nélkül, szívet kihűtő magányát így bármilyen kegyelemnek), az attitűdöt, azt nem aggathatod magadra. A kivétel kegyelme is büntetés: hiszen magadra hagy, magaddal. És aki magára marad, szemben az üres éggel, végtelenségben végtelenül aprón magával marad magára, annak nincs és nem lesz, aki megbocsásson.

Az utóbbi hetekben megejtett újraolvasás nyitotta meg bennem ezt a betett könyvet (is). Mert ez a szemünk láttára, nyilvánosan lefolytatott küzdelem a hitért most érett bennem teljes látvánnyá. Hiszen itt gombolkozott előttem pőrére egy ember, aki észrevette: a külvilág végtelenre nyílása elveszi Istent a közösből - és a holtaktól nem lehet bocsánatot kérni, nem mehetsz oda ahhoz a kisfiúhoz azon a képen, akit épp a sokak halálába terelnek, hogy térdre borulva kérj tőle bocsánatot. Hiszen a sorsának részese voltál, beleegyeztél a botrányba a puszta tovább létezéseddel. Pilinszky ege valóban üres. Bévül kellett felnövekedjen az istene. Tényleg magára van hagyva magával - ahogy Krisztus marad az emberségben magára, isten-mivolta nélkül, amikor a kereszten felkiált: miért hagytál el engem. Ez a magunkra hagyottság megváltottságunk legfontosabb közöse: ezt vállalta érettünk; ezt kell magunknak is vállalni, a legközösebb közös ez: hogy végtelenül aprón magadra maradsz a végtelen éggel szemben.

S mégis, van, aki megbocsáthat. Aki "nem tud magának megbocsátani", hallgatólagosan önmaga egyetlen és föltétel nélküli bírójának tartja saját magát, mintegy beöltözik bűntudatába és vétkébe. Az ilyen szív nem érti, hogy a teremtés az isteni szeretet műve. Az ilyen szív mindenben az idő és a tények sivár terrorját látja csak. (...) A nagy bűnösök és a nagy vezeklők tudják csak igazán, mit is jelent Isten bocsánata és felejtése. Csakhogy mi van ezután? Ha felismerted Istened szeretetének természetét? Hiszen élni kell, uram... Pilinszky megoldása a Kráterben, ami a robbanás után maradt, a látszólag szenteletlen és valóságosan botrány-ízű folytatásban, ami első pillantásra csak a lélegző mechanizmus vak kényszere; a világra nyitott Pupilla ítélete alatt, amiről immár tudjuk: kinek-kinek a magáé az önismeret fullasztó és váddal teli tükrében, szóval Pilinszky megoldása valójában Krisztusé. A csábítóbb út: a természet koronája meg-istenülése, az erőszakos önistenítés helyett a sokkal nehezebb.

Engedd magadhoz a gyermeket. Aki egykor voltál. A látásmódját, a rácsodálkozást, ami nem összefüggéseket lát, hanem a világ tényeit külön és külön. Csinálj úgy, mint akinek megbocsátottak - hiszen eddig sem láttál színről színre, csak tükör által homályosan, hagyd, hogy ha valami ebből mégis kiélesedik, megszólalhasson. A pálya második felének észrevételei nem (nem elsősorban) az első, sokáig érlelt, utolsó pontokig csiszolt nagy versekhez fűzött, utólagos lábjegyzetek. Hanem az egyetlen hiteles gesztus attól, aki immár a megbocsátást érezheti gyönyörű tehernek. Lásd, ami éles, ahogy a gyerek. Csodálkozz rá és ragadd meg. Eszköztelenül, artistamutatványok nélkül. Tanulatlanul...

Kuklay Antal ezzel a sajátságosan bátor (és a maga-látásával, a magára vétellel persze némileg elvakult) témák köré csoportosítással és kommentárfüzérrel a saját olvasását tárja eléd, de ez egy óriási ajándék. Épülhet általa a magadé. Lehet, minden jelentős költőnk megérdemelne egy ilyen rajongót. Ezt a gondos aprólékosságot és azt a szeretet-teli odatettséget, ami mérhetetlenül több, mérhetetlenül valóságosabb, mint a térdre boruló alázat.

Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.