2020. január 6., hétfő

greCSÓKOLlár: 'Szív, ha üt, magyar!' - MÜPA



A rendre igen nívós előadók ösztönző hang-látomásait befogadva úgy mellesleg jogot szereztünk arra, hogy a MÜPA hűségprogramjának részeként egy előzetes regisztrációt követően megnézhessük az idei első, rajongóknak ajándékozott előadást. Ki nem hagytuk volna - Timinek mind a mai napig sokat jelent a Kistehén, én meg nem múló szeretettel figyelem, hova nő Grecsó Krisztián irodalma (még ha jelenleg épp az igen bokros restanciakupacban ücsörög is a Vera). Szóval ki nem hagytuk volna a greCSÓKOLlárt, semmi pénzért, pedig épp ütött-kopott vagyok megint, egy kis ronda varacskos disznós bicikliről leszállás következtében...

Nem is tudtuk, mit hagytunk volna ki. Sokszor láttam már, hogyan hangolják a produkciót a Bartók Béla Hangversenyterem gazdag lehetőségéhez a kedvenceim (az etalon nekem ebben Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, egyszerűen eszelős, milyen elegáns boldogsággal éltek a tér tágasságával, a nagyobb szabású hangzás ajándékával), de azt még soha, hogyan csinál két istenáldotta igric, meg néhány barátja meghitt, otthonos klubot belőle. Ez is varázslat ám, csak másféle - hogyan húzod az utolsó sor székét is színpad-közelbe. Szelíd, fesztelen esetlenségekkel, oldottsággal a dalok között, személyességgel, amit maga a jelenlét teremt, de tréfa, a másik froclizása fényez varázslattá. Egyszerűen otthon voltak benne, miközben persze, hogy elmondták, mennyire szokatlan számukra a szitu, mennyire nem lehet felkészülni rá, s hogy ezt a zenés irodalmi estet értelemszerűen nem ide találták ki. Működött mégis, mert volt bátorságuk újrafogalmazni ezzel az őszinteséggel magát a teret.

Régen követem a Rájátszást, mindig is tetszett az ötlet, hogy kortárs versre szülessék működő zene. De meg kell mondjam, elég régóta elsodródott előlem ez a lehetőség és nem nyúltam utána. Régen sokat hallgattuk a Petőfi rádiót, amikor fényre került a hullámain a magyar ounderground, eljártunk MR2 Akusztikra - de amikor ennek a korszaknak vége lett, szem elől tévesztettük őket is - azaz ezt a játékot a színpaddal és egymással. Időközben Kollár-Klemenz Lászlónak kijött egy novelláskötete, Grecsó Krisztián pedig alaposan megtanult zenélni és előadni. Nyilván tiltakozna, ha hallaná (ahogy az este egyik legmulatságosabb momentumában tette, amikor elővette az ukulelét), de higgyétek el nekem, tényleg két igric, két minden szempontból egyenrangú gitáros-dalos ember ült azon a székeken. Őket segítette aztán bájos profizmussal fényben maradni Vajdovich Árpád bőgőn és Mákó Kató ütőhangszereken - meg minden könnyedén viselt, tündéri profizmusával Hrutka Róbert. Néha úgy éreztem (a saját, dalnak írt dalaik alatt), hogy Dévényi Ádám szelleme vigyorog a hangversenyterem orgonasípjai mögül. Nem azért, mert hasonlítottak volna a dalokban a valahai kedvenc igricemre, hanem mert azt a borzongást éreztem a gerincem mentén, amit eddig jobbára csak tőle... Amiben nincs csodálat, mert annál közelebb van, ami nem lenyűgöz, hanem felszabadít - ami tényleg közelebb húz engem is az utolsó sorokból. Mert tényleg otthonos.

Mertek ennek a hangversenyteremnyi embernek novellát olvasni - hiszen ez a műsor így kerek. Egy szál szövegbe merült hang. És fürösztött. Lacitól én semmit nem olvastam még, de megragadó volt, ahogy a hasítás kedvéért, a Balta kedvéért ültetett nekünk a szavaival egy erdőt. A legszükségesebb szavakkal azt a sokféleséget, ami lenyűgöz engem is, amit többször próbáltam hasonlóképp szavakba hasogatni. Krisztián meg egyszerűen jó és egyre jobb. A maga paprikaszedő emlékeivel beállított megint a szőlőtőkék közé - kacsoló, kapáló, szüretelő gyereknek. Tudom, hogy miről beszélt - vannak azonos gyökerű, csak másmilyen termést hozó emlékeink, de én nem tudnék ennyire plasztikusan összefogni egy ilyen, vidéket, ősöket, paraszti létet minden mesterkéltség és hamis bukolika nélkül megtisztelő, becsületes szöveget.

Sűrű, szép este volt, repült az idő. A ráadásban Erdős Virág verse dalban, az Ezt is elviszem magammal - gyönyörűen ült rá az egész este finom bátorságára, ahogy ott, ahol, és azt, amit. Elhoztuk magunkkal. Remélem, kitart a következő alkalomig. Végül, de nem utolsó sorban hadd köszönjem meg szívből Káel Csabának, hogy alkalomhoz juttatta a greCSÓKOLllárt, hogy élhessenek vele. Jó érzés látni, hogy a MÜPÁban továbbra sem fújnak a szájszagú szelek.



Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...