Harcsa/Keszég/Márkos/Benkő/Pándi: Tandori-Sziveri - Magyar Zene Háza

Holnap tán újrakezdem ott kinn ügyetlen harcom,
A fájó kényszer: élni ! - megint csak kiragad,
Majd sietek az utcán, és némely kirakat
Ijesztve tükrözi elszánt és sápadt arcom.
Holnap, igen, talán... de most olyan jó hinni,
Hogy nincsen semmi, semmi, csak csönd és este van,
Csak lámpánál tünődés, végnélkül, boldogan,
Most gondjaim batyúját letettem, nem kell vinni.
(Tóth Árpád: Lámpafény)
 
Egy március végi vasárnap, hűvös, de nem kellemetlen, csillagfényes, tavaszi este húzódtunk másodszor a Magyar Zene Háza üvegfalú varázsgombája alá zenét hallgatni. Az intézmény által szervezett első kurátori hétvége utolsó estjén, a hétvége végén, amelynek Harcsa Veronika volt a háziasszonya. Jó lett volna hallgatni azokat is, akiket meghívott ez alkalommal, a magyar jazzélet fiatal reménységeit, vagy legalább elmenni a Veronika által szervezett workshopra. De így is boldoggá tett előre a tudat, hogy hallgathatom legalább ezt a koncertet. Jó volt beülni a nézőtérre azzal az előzetes várakozással, amit a Kassák-est érlelt, például. Azt előre tudtam, hogy meglep majd, amit hallani fogok. Csak annyit tudtam, Tandori lesz, meg Sziveri – hogy Veronika énekel, Keszég László verset mond, Márkos Albert kezében cselló lesz, Benkő Róbert adja alá a bőgőn, a dobon meg Pándi Balázs. Csak annyit tudtam, ez a kollaboráció elmegy a falig, és azon túl a versekért, amit szájra és hangszerre vesz. Mondhatni soha nem voltam még ennyire felkészületlen, mint ezen az estén – de pontosan tudtam, hogy akár előzetes információk birtokában is, úgyis olyat hallok majd, ami készületlenül ér.
 
Azért a szervezők kíséreltek enyhíteni ezen a készületlenségen – a bejáratnál kezünkbe nyomtak egy ügyes anyagot, az est folyamán elhangzó versekkel. Annyi egyből látszott, hogy Márkos Albert, Veronika és tettestársaik megint nem az embléma-verseket keresték (vagy találták) meg. Tandori Dezsőtől sem, és Sziveri Jánostól sem – bár Sziveri esetében annyival könnyebb dolguk volt, hogy őt tényleg alig ismerik (ahogy Csajka Gábor Cypriant se igen – hogy megemlítsek itt egy másik, korai veszteséget, ami szintén szívügyem). Látszott, hogy megint fontosabb volt az érintettség, hogy megint a szövegek válogatták magukat, hogy az a vers nyert zenét, amihez megszólalt a zene bennük. A kísérőanyag Nagy Dorottya és Köllőd Márton munkája – ők szolgáltatták az est második felének háttérvetítését is. Illett a muzsikához...
 
De nem ezzel indult az est, nem a zenemegosztón már közzé tett Tandori-kislemezzel (ahogy Veronika nevezte). Hanem az egykori, még a Quartet segítségével született Lámpafény néhány dalának megidézésével, amit Veronika és Gyémánt Bálint adtak elő. Nekem ez a duó szívügyem, ezt már elég sokszor leírtam itt, és csalódnom nem kellett most se. Érdekes, hogyan élnek ezek a dalok, még mindig hogyan alakulnak a szerzőkben – hogyan alakul lehetőséghez, formációhoz egyfelől, másfelől hogyan ülepedik a játék módjába, az előadásba az idő, amit megéltünk, a tapasztalatok, a szellemi környezet. A duó tagjai mindig is nagyon bátran nyúltak a saját produkcióikhoz, ezek soha nem megidézések, előadások abban az értelemben, hogy előadódik úgymond a kész, hanem az élő zenében mindig valami új élő születik az egyszeri megragadás alapanyagából. Számomra például annak idején elképesztően találó volt Nemes Nagy Ágnes A szomj című verse alá komponált zene, ahogy a bevezető tétel konszolidált, szépen berendezett „szalonjába” úgy lépett a vers alá alkotott dallammenet, ahogy a szavak: botrány gyanánt. Most, ezen az estén az egész átfordult, teljesen jogosan: a botrány ma körülöttünk van, az most a szokott működés. Így kapott aktuális, új zenei ruhát a Szobrokat vittem, az Ülni, állni, ölni, halni és a Tiszta szívvel József Attilától – a legkevesebbet talán épp a Lámpafény cizellálódott bennük, hiszen az önvigasztaló magány rezignált keserűsége lényegében ma se másmilyen.
 
Lesz vigasz
Lösz vögösz
Lasz vagasz
Lisz vigisz
Lusz vugusz
(Tandori Dezső: Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból)
 
Aztán Tandori. Van ebben valami elemien vicces, és legalább ennyire alapjában szomorú. A szavak fintorgásának mesterét kaptuk, de a zene köré sírt ennek a fintorgásnak mindent (amiről be lehet szélni, arról be kell szélni), ami most talán még inkább vigasztalanul olyan, mint a versek születésének idején. Meglehetősen kompromisszumok nélkül, nagyon bátran. A zenészek nem kímélték magukat, és az (külön, valami, durva) varázslat, ahogy Keszég László úgy mondott, hogy szinte énekelt, és Veronika úgy énekelt, hogy szinte mondott. A megosztón hallgatható verziónál sokkal keserűbb (mondjam azt: háborúsabb) lett az ah roszul, bh roszul (oh roszul), a költő egykori bátorságaihoz mérhető a zenésítők-előadók mai gerincessége (így beszél ez a zene valami elemien aktuálisat – is). Ez a kérlelhetetlenség, ami Márkos Albert minden produkciójában ott van (én a WH-ban találkoztam először vele) azért megszűrte a közönséget – akinek a versfeldolgozás elsődleges élménye például a Kaláka, annak ez túlságosan mélyvíznek bizonyulhat. Ne ússzátok meg! Hallgassátok meg!
 
Ne sírj nem miattad
sóhajtottam
felszabadulásomat
óhajtottam
 
Nem tud már meglepni
semmi se
se világi dolgok
se szentmise...
(Sziveri János: Traktoros vers)
 
Aztán Sziveri. Megint a jól talált (téged találó) ismeretlenebbek – de ide már odakéretőzött egy s más a legismertebbek közül... Főleg a Bábel fontos nekem ettől a fiatalon halt költőtől, mert az irodalmunk talán leginkább zsigeri betegség-verse. Torokszorítóra, lélegzetfojtóra sikerült – nagyon várom, ezt az anyagot mikor rakják ki a megosztóra. Minden okozott fájdalma ellenére hallanám megint, mert nemcsak fájdalmat okozott. Sziveri nekem valahol az a pofátlan határ, ami vers ugyan, de már majdnem slam poetry; amely mer úgymond olcsó lenni akár, mert szemben bármilyen elefántcsonttoronyba karcolt finom ornamentikával, értetni akar. Miközben az értető egyszerűsége bonyolult és sokrétegű is, olykor hatalmas utalásmezőket mozgat (szánt fel a maga gonosz találékonyságával, ahogy a traktor).
 
Ezekből egyszer, ha a lehetőségek engedik, tényleg lemez lesz – vinyl, a tárgyak mániás szerelmeseinek. Nem veszek ezért újra lemezjátszót szerintem, de hallgatni fogom. A Kontinuitat németül írt haikuját (ezt az oximoront a legsokrétűbb, western-zenei, Morriconét megidéző utalással) Tandoritól. És igen, a Bábelt. Akkor is, ha fáj. A két kislemezt, ahol megint szembesülhettem vele, hogy nem baj, ha nem pontosan úgy szólnak ezek a versek a más meglátásában, ahogy eredetileg a fejemben – mert megszólaltak. Ez még messze nem a vég... Reméljük, ez a kollaboráció játszik nekünk még hasonlóan kérlelhetetlenül irodalmat.

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Shapeshifter - CD

Nekem Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója az első perctől kezdve szívügyem. Talán mert közel ugyanazok a zenei alapok markoltak annak idején nagyot rajtam is, amit Veronika és Bálint inspirációs alapjának tekint. Dédelgetett kedvenceimre csodálkozhattam a feldolgozás-koncertjükön, ahol meglepetésbe csomagolták őket azzal, ahogy minden gátlás nélkül a duó ízvilágába hangolták őket. Lehet, hogy valójában ez a varázslatuk: ez a bátor ízbe hangolás. És mindig picit más ízbe... A párom által sokat hallgatott Harcsa Veronika Quartet engem először a Lámpafény albumával ragadott el, ahogy ott a versekhez ízt találtak - engem Veronika először ezzel a ragyogóan tiszta, verset tisztelő hozzáállással varázsolt el. Onnantól tudtam, hogy nekem őt figyelnem kell, mert minden ízében inspirál. Figyeltünk hát rá, és elmondhatjuk Timivel, hogy jelen voltunk a duó egyik első nyilvános fellépésén, a Nemzeti Galériában. Elmondhatnám, hogy szerettük meg miattuk a Bin Jipet, hogyan kezdtünk odafülelni a különútjaikra is, Veronika brüsszeli kalandjaitól Bálint triójáig (ami épp most alakult át gyökeresen...). De mindezeket elmondtam már, talán túlságosan bőbeszédűen, ahhoz mérve, hogy nem vagyok igazi, tanult zeneértő. De tény, Veronika és Bálint tanította meg nekem, hogy elég lehet a duó, sőt, azt is, hogy mennyire.

Úgyhogy felfokozott kíváncsisággal ültünk be az Opus Jazz Clubba az új lemez bemutató koncertjére; kifejezetten felajzva attól, hogy a nem kicsit ragyogó belga jazzszcéna két kipróbált, világszínvonalú zenészével együtt dolgozott a duó ezen az anyagon. Nicolas Thys, meg a bőgője (Veronika Kris Defoort együttesében ismerte meg) és a teljesen kiszámíthatatlant ritmusba csavargó dobos: Antoine Pierre aztán tényleg további rétegeket segítettek feltárni a duóból, olyan mélységekből csalogatva szöveget és dallamot, ahova maguktól talán csak évek múlva nyúltak volna. S most itt forog (immár csaknem két hónapja) a lejátszóban a CD, és nemigen tudok betelni vele...

Megint visszafogottabb a hangrögzítőre került anyag, világosabbak, szűrtek a szerkezetek a koncert elszabadultságához képest. Ezt szinte minden megjelent anyaguk kapcsán elmondtam már: amit a zenészek itt szelíd stabilitással és nem kevés színnel a behunyt szemünk elé terülő vászonra kennek, azt élőben minden alkalommal hatványra emelik. Az erős szerzőiség maradéktalanul átjön a hordozóról is, de Veronika és Bálint (és Nicolas és Antoine is, nyilván) pontosan jelzik élőben, mit ad mindehhez a személyesség. Ezt a zenét hallgasd és szeresd meg, hallgasd sokszor és szeresd minden fordulatát - de aztán menj el egy koncertre, hogy teljesen új élményként székhez szögezzen. Engem a személyességük mértéke minden alkalommal felkavar! Egyszeri és megismételhetetlen jelenlét - ami tud a közönség jelenlétéről, hiszen neki játszik. Nem a tökéletest keresi (ahogy a felvétel óhatatlanul), hanem a kapcsolatot veled. Gyönyörű gesztus volt, ahogy Veronika a lemezbemutató koncerten elmondta: a tőlünk kapott energiákat is beviszik a stúdióba, a lemez felvételéhez - főleg mivel mi csak visszatükröztük mindazt az izzást, amit valójában négyüktől kaptunk...

Van mit visszatükrözni... Listen to Me Now kéri az első dal. Figyeljen, aki elsírta a könnyeit, aki tudja a veszteséget, hagyja magát megérinteni. Mintha álmainkat tűzre építenénk. Aminek levegőre és fára van szüksége: térre és közelségre. Mindenből annyira, hogy ne fájjon. Az első dal egy gyógyítóének. Nagyon visszafogott, szelíd zenekísérettel, Bálint érzékeny, pár mellkasba markoló helyen lefogott hangból álló szólójával - figyelj most rám. Hogy hozzásimuljon rögtön a San Francisco, a második dal, a személyesség, a jelenlét könnyed, de több helyütt is igen virtuóz  himnusza. Mert ott lenni, bárhol ott lenni és ízeket kóstolni tényleg többet ér, mint a posztok, a lájkok, a virtuális álmok. Olyan szépet repül ez a dal, eszembe juttatja a Lámpafény lemezről Weöres Sándor versének a Kihajolni veszélyesnek zenei elmarkolását - ahogy ott szakad fel az intimitásból a vonatzakatolás, úgy veszi át itt is a dalban a reggel ébredező, kedves állapotainak ízét egy nagyváros nappalritmusa. Meghallottad-e valaha a Halleluját egy mennydörgésben?

Hogy aztán ebbe a felépülő harmonikus állapotba óriásit harapjon a "három éjszaka" - három egymást folyamatában tovább építő dal; valójában egy hosszú, brutális kompozíció. A First Night  az expozíció, mert hiszen tényleg nem kívánt dallamokban fürdünk - és meg is kapjuk, ezt a komponált kakofóniát, amiből persze hogy kiszálazható, mit jelentenek az erőszakos fények, a válogatott szavak, amik mindenhonnan ránk kacsintanak... a zene lassan kap formát, Nicolas Thys bőgőjátékával bontakozik egyfajta "mintha sztenderd volna" érzetévé, a söprögető dob háttere előtt. De ez már a Második éjszaka, füstös, mintha túl sokan dohányoznának ebben a jazzben, az ének bizonyos pontjain szinte korál-szerű, hogy a végén a felfokozódó zenei kísérettel együtt kegyetlenül darabokra essen... Miközben Veronika a szövegben szelíden listázza a városi éjszaka emberének, mi mindent kéne úgy befogadjon, mint a neonfényeket... Milyen áramlatokat kéne magunkba engednünk, amit úgyis milliók lélegeznek egyszerre... A Last Night indusztriális zenei közegét át- meg átszövi ez a felismerés a szövegben, Veronika ezt rappeli - a körénk áradó (rádió)hullámokban izzót, ami elől kitérni sem lehet: nem kívánt dallamokban fürdünk. Nagyon ritkán hallani ennyire költőien pontosan arról, hogyan takarjuk el a magunk köré ömlő figyelni valóval (de tényleg, pusztán a minden frekvencián ránk zúduló jelszennyezéssel) mindazt, amire tényleg figyelnünk kéne.

Nem is csoda, hogy ezek után Serge kerül sorra, Serge, egy szent sebbel  - egy társasági figura, aki megnevettetne, de most épp a megváltásból csinálna viccet. Mint minden vicc, ez is elgondolkodtat, miközben nevetnél rajta. Ha egyáltalán sikerül nevetni. Ez egy alakváltó dal, a Shapeshifter korongján, eredetileg Bin Jipnek tippelném - csak formálódott azóta... Bálint szólója frenetikus benne; főleg mivel teljesen átformálja vele az addig hallott, visszatérő harmóniákat benned. Tény, ez az alakváltó tényleg szeretné megtudni, ki volt és mivé formálódott. Nem mehetek tovább, míg rá nem jövök, ki voltam... Így kerül elénk a címadó dal, ilyen előkészítés után, a Shapeshifter - avval a hihetetlenül ritmizált, hangszerekkel szóról szóra lüktető énekkel. Olyan életem van, amihez túl fiatal vagyok... Ha valaki megélt már észrevehetetlenül lassan közeledő és lesből lecsapó átalakulást, ami után szinte nem ismer magára, az (talán) eljut ehhez a bölcsességhez. Mert itt megint többről van szó (fájdalmasan sokkal többről), mint az alakváltás popkultúra által fényesre szopogatott farkascsontja. Megint rólunk van szó - meg a felelősségünkről, hogy mit művelünk egymással. Egymásból... Ebből a dalból erő árad amúgy. Strukturált, komponált, az elemeiből harmóniát teremteni képes erő - ami nem mondott le sem magáról, sem a világáról.

Ahogy azt Bori is teszi, Veronika testvére, aki a korong utolsó dalának szerzője. Több ez egy kedves testvéri gesztusnál. Ami a dalokban teória és művészet volt, az Borinak az élete. Nem odaengedte a lehetőséghez a nővére - értelemszerűen van helye itt ennek a dalnak. Szelíd, lassú, szövegcentrikus blues. A szeretet, az aggodalom faláról, és egy lázadás vágyáról. Miután Veronika szép szisztematikusan megmutatta a normalitást, ami figyel és érzékeny, megmutatta a tévutait és attrakcióit, az aggodalmait meg a mélységes gödröket, amikben már nem hiszi el magát, itt van Bori dala - a dal, amiben egy lány pusztán vágyik rá. Jelzem, talán a legnormálisabb közülünk. Mindannyiunk nevében köszönöm! Tudjuk már, érezzük már át, mennyire nem értékeljük ezt a velünk született ajándékot!

Ezt a zenei anyagot a két belga zenésszel Veronikáék hamarosan elhozzák a MÜPÁba, hallgassátok meg. Járják vele az országot, kettesben is, a személyesség varázslatával állítva mindezt a színpadra. És itt van ez a hordozó. Én nagyon élvezem, hogy annyiszor játszhatom le, ahányszor csak akarom...

Kris Defoort (feat. Harcsa Veronika): Diving Poet Society

Ezt a CD-t Timi teljes titokban rendelte meg a belgiumi kiadótól egyenest - mert ismer, mert tudja, milyen mániákusan keresem amúgy sem eseménytelen életünkben az alkalmat, amikor Harcsa Veronikát bármilyen formációban énekelni hallhatom. Veronika Kris Defoort triójával alkotott formációja hallható volt ugyan itthon 2014-ben a Cafe Budapest koncertsorozatának keretében élőben - de az a koncert egyéb okokból kimaradt. Most már nagyon sajnálom, egyrészt mert megtanulhattam a magyar jazz-szcéna számomra egyik legbátrabb előadójának tartott Veronika koncertjeiről, hogy minden esetben teljesen egyedi és megismételhetetlen élmények (a felvételhez képest koncerten nyújtott szabadságfok tekintetében etalon, amit Gyémánt Bálinttal a duóban művelni szoktak); másrészt mert a felvételhez képest bizonyára alaposan átfogalmazta a dalokat, hogy a szaxofonos, Guillalume Orti azon az itthoni koncerten nem lépett színpadra velük.

Veronika brüsszeli tanulmányai alatt ismerkedett meg a belga jazz-élet fenegyerekével - többek közt ő is tanította. Kris Defoort pályája még abban a (miénkhez bőven fogható) gazdag, pezsgő zenei életben is meglehetősen extrém - gyakorlatilag nemcsak a dalokban (amikre kitehető a "mélyvíz, csak úszóknak" tábla) de számos esetben a következő feladat, s a partnerek kiválasztásakor is az impulzusaira hagyatkozik, nagyon bátran vállal akármilyen kihívást, legyen az cirkusz-opera a Feria Musica társulatnak, vagy régi-zenei alapokon álló jazz-oratórium. Régi-zenei tanulmányaira alapozott zenei struktúra-szemléleteket tesz ki adott esetben a legsúlyosabb, improvizatív megközelítéseknek (mint a House of the Sleeping Beauties című darabban) - valójában a free jazz és a komolyzenei pálya közös szélén egyensúlyozik, igazi határátlépőként mindkét zenei hagyomány tekintetében.

Az ének, a zongora és a szaxofon hármasa olykor ezekben a dalokban is mintha valamilyen underground környezetbe száműzött balladában bolyongana. Defoort és Orti számos esetben húzzák kétfelől kétfelé az éneket, de legalább ennyire izgalmas az együtt-repülésük is. A Peter Verhelst versek előadásmódja a szövegkántálástól (amit a zene szervezett káosza alapoz) akár a hangsúlyos helyek kitartott, támogatott, széles gesztusokkal kiénekelt teatralitásáig terjed, látszatra Veronika éneke ebben a sokszor hallatlanul esetlegesnek tűnő zenei környezetben az improvizációival együtt is egyfajta Ariadné-fonalként húzódik végig - holott nyilván a körülötte burjánzó szabadságnak jókora része valójában pontosan kigyakorolt, megbeszélt, kijátszott elemek összessége. Nagyon sok tekintetben a Márkos Alberttel közös Kassák-projekt ízeihez hasonlít, ami a The Pine and the Marching és a The Pine Three and the Fire szövegeivel a zene hatására történik...

Nincsenek benne "úgy hagyott" frázisok - s ez főleg akkor nyilvánvaló, amikor Harcsa Veronika is hangszerként használja a hangját, a Liquid Mirrors, a Diving Poets, vagy a New Sound Plaza szóló-helyein (avagy - csaknem a dalok teljesében). Egyáltalán - az énekes rajongójaként nyugodtan kijelenthetem, hogy ezen a hanghordozón található a legszélesebb spektruma annak, amit Veronika az énekben eddig megmutatott: a nagyon mélyről rezonáló, átélt énekléstől a "torokszaxofon" felszabadult használatáig. Ebbe a szélességbe belefér, hogy Kris Defoort a Heavenly Billie szerkezetében és dallamaiban Billie Holiday előtt tiszteleg - s az énekesünk mindehhez remekül hozza a konzervatívabb stílust; belefér a Verhelst-versekre szál zongora kíséretében énekelt klasszikus dal-előadás; ebbe a magasságba belefér, amikor Orti szaxofonjátékával fonódik az ének szinte növényi inda-módra - hogy aztán a zongora vitte dallamra váltva ellenpontozza saját magát (is). Öt zenei költő - így jellemzi a formációt maga Defoort - aki a búvárkodás örömét végtelen, hangokkal, színekkel és érzésekkel teli óceánból közvetíti. Én Veronikáról beszéltem, de ugyanígy bármelyik zenészt kiemelhettem volna...

A Harcsa-Gyémánt duó koncertjein nem egyszer átélhettem már, milyen hallatlanul messze távolodhat önmagától egy hangrögzítőre vett, önmagában is komplex kapcsolati pontokat bőséggel hordozó dal. Ezekkel a dalokkal ezen a felvételen ugyanezt éltem át - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a szabadsággal gátlástalanul töltött zenei keretet előtte nem hallhattam. Ez a CD teljességgel koncert-élmény, a varázslata ez: mintha egy igencsak összetett, egymást összekacsintásokból maradéktalanul értő zenekar e zeneművét bemutató sokadik koncertjét hallanám... El sem tudom képzelni, dob, és basszus tekintetében milyen játékintelligenciát követel, hogy az attrakciók alá így kerüljön a ritmus lüktető szőnyege - tény, azóta Veronika és Bálint quartetté kiegészült duójában hallhattam élőben is Nicolas Thyst... láthattam, hogyan születik, amit nem tudok elképzelni.

Remek meglepetés volt ez a hordozó - ráadásul a W.E.R.F. kiadó volt olyan kedves, és hozzácsomagolta egy promóciós anyagát is (Contemporary jazz & beyond), ahol Kris Defoort mellett többek közt Beraad Geslagen, Christian Mendoza vagy a Ragini Trio egy-egy dalába is belekóstolhattunk. Most várom, hogy rám szakadjon a bank - legyen miből megrendelni az ő CD-jüket is...

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint Quartet: Lemezbemutató koncert - Opus Jazz Club, 2018.07.17.

Nagy várakozással ültünk be az Opus Jazz Club sajátosan érdekes terébe - Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója a kezdetektől a szívügyünk. Én ahol és ahányszor csak lehet, hallani szeretném, mert a duó minden koncertjén kísérletezik, újabb és újabb értelmezésekkel nyúlva a saját dalokhoz - olykor akkorát távolodva a várakozástól, hogy szinte feldolgozásnak hat az előadás. Hogyne vártuk volna azzal a szeretetteljes aggodalommal, ahogy a rajongó szurkol - amit a harmadik lemezről (aminek a bemutatójára vártunk), előzetesen hallani lehetett, csak fokozta a várakozás izgalmát: hogy ritmusszekcióval kiegészülve, quartetként lépnek fel, hogy a csatlakozó zenészek Belgiumból érkeznek. Antoine Pierre-t, a dobost Veronika brüsszeli tanulmányai folyamán ismerte meg,  Nicolas Thys, a nagybőgős pedig Kris Defoort együttesében lépett fel együtt vele (amúgy a Defoorttal való közös munka eredményét Timi megrendelte nekem kintről - hamarosan írunk róla itt... mélyvíz, csak annyit mondanék...).

Áprilisban, a Tavaszi Fesztiválon már felléptek együtt négyesben (azt sajnos nem hallottuk, sürgős betegeskedni valóm volt...), s két dalt, a Shapeshiftert és a Tilláromot fel is vették - a ritmusokkal való jóízű játszadozás igézetében. Szeretem, hogy ennyire tudatosan építkeznek, Veronika és Bálint, élnek az adott lehetőségekkel... tudatos és bátor döntés volt, amikor a Lifelover kedvéért ketten maradtak, amikor a két gazdagon elkötelezett játszótárs egyre több, egyébként szintén izgalmas köteléket engedett el és bontott fel a duó kiteljesedése okán; ahogy lubickoltak a kettős által belakható hely kitöltésében a koncerteken, a loopban, az egymásra játszott sajátban - hogy aztán a Tell Her bemutatásakor megtalálják ebből is a (szerintem) optimálisat, ami persze megint csak egyfajta alap, ugródeszka, ahonnan elrugaszkodhat a "mindig picit másképp" élő előadásban születő csodája.

Szóval nagy várakozással ültünk be az Opus Jazz Club sajátosan érdekes terébe - van bája, hogy ha nem felülről, a galériáról akarod nézni, akkor fogyasztanod kell (főleg mert jó a konyha; olyan jó, hogy ha étteremkritikákat is írnánk, erről a rákos spagettiről, meg mustáros tarjáról biztosan nagy szeretettel emlékeznénk meg...). Jó volt észrevenni az állványon az elektromos gitárt. Bálint a megszokott (ám soha nem szokásosan használt) akusztikus gitárjába is bőven pakolja a dögöt, de nyilván a quartet jobban telített közegéből ez a vaskosabb hangzás szól ki jobban - azaz: Jézusom, mi lesz itt...

Hát kérem, varázslat lett! Valami elképesztően vékony mezsgyén járkálnak, hatalmas biztonsággal, szinte kötéltánc - mert senki nem a szokványosat lépi a másik által kifeszített zenei kötélen, és mégse esik le soha egyik játszótárs se. Ez a zene repít. Pierre Antoine a doboknál azokkal a kis kiszámíthatatlan beleszínezésekkel, a többiekre figyelés szuperintelligenciájával, Nicolas Thys (egy másik generáció, de azt hiszem, ezt szívből kikérné magának) a neki szabott hely tökéletes kitöltésével - ahogy a ritmus két tartója figyeli Bálint és Veronika rezdüléseit, szóval ez a virtuozitás profizmusa, ami mégsem válik tchnikai bemutatóvá, öncéllá - csak ennyire természetesen "itt tartanak" a játszók. A dalok Veronika és Bálint eddigi legjobb zenei invenciói - érzékeny elengedettséggel előadva. Timinek eszébe jutott róla Veronika Márkos Alberttel közös Kassák-lemeze, a formáltság mélységéről és az előadás személyességéről - és van igaza benne, ez is mélyvíz, de gyönyörűen tartják meg benne a figyelmed.

Mert valójában ezt volt a legjobb látni: mennyire gátlás és görcsök nélküli az este, ez a sajátos lemezbemutató - hiszen egész nap stúdióztak, sőt, azóta örömmel hírelte Veronika: a felvételek elkészültek, az utómunkák fázisa jön. Mondta is: a koncert energiáit szeretnék elvinni magukkal a stúdióba, mert csak az interakcióval együtt teljes az élmény nekik is. Elhiszem neki - és nagyon megtisztelt ezzel, mint minden nézőt: hogy a világ elé táruló új albumban részünk van, hallgatóságként egy egész kis szeletéről mi tehetünk. Például segíthetünk eldönteni a reakcióinkkal, hogy a rengeteg bennük élő variációból mi rögzüljön. Mi rögzüljön az anyagból, ahol teljesen magára szabva Veronika bluest énekel, ahol Bálint olyan virgát nyom az elektromos gitáron, hogy elfelejtettem közben levegőt venni - egy rendkívül érett, mégis friss alapon, amit a két vérprofi közreműködő tesz mindehhez hozzá.

Mert valójában azt volt a legjobb látni, milyen evidensen van a helyén a kedvenc - immár quartetté kiegészült - duómban a büszkeség és szakmai alázat, hogy mennyire a helyükön vannak a színpadon. Nagyon várom ezt az anyagot! És nagyon várom, hogy hallhassam majd újra élőben - miután már a fülembe ültek a dallamok meg a szavak - megint egy kicsit másképp, de legalább ennyire szabadon. Csípjétek el őket Kapolcson!

Harcsa Veronika & Gyémánt Bálint - Budapest Jazz Klub - Cover Nights

Így teljesüljenek a kívánságaim… a Tell Her kapcsán írtam, nem is olyan régen: A duó a koncertjein rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel, mint a lemezen hallható Vetetem violát… Nos, legalább egy este erejéig alkalmunk volt a minap kizárólag feldolgozásokat hallani a duótól, a Budapest Jazz Klubban, és nem kicsit felkavaró élmény volt, ha kicsit más értelemben is, mint az említett dal…

Azt hiszem (legalábbis mi) még soha nem hallottuk Veronikát és Bálintot ennyire közvetlen, minden színi távolságtól fosztott módon (mondjuk sosem voltunk Kapolcson…). Klubhangulat, igen, de ez csak egy része ennek a távolságfosztásnak, ahogy azt lehetett érezni hátul is, hogy nagyon közel ülünk most a két játszótárshoz. Klubhangulat, ki-be járkáló, fesztelen (de rendre szavakkal megcsipkedett) nézők, Vera és Bálint, ahogy velünk és egymással is úgy tréfálkoznak, mintha barátok közt volnánk, zenés, mulatós este valahol. De mindez csak egy része – mert ahogy a dalokról beszélgettek és beszéltek hozzánk, abban volt valami minden klubhangulaton túl mutatóan intim. A dalok kapcsán emlékekbe láthattunk bele, rajongások és rácsodálkozások emlékeibe, cserélgetett kazetták és ismeretlen, „hú mennyire jó ez, de ki ez?” előadók világába, lányszobák falára ragasztott poszterekre láttunk, füllel riffeket és dallammeneteket visszafejtő, hosszú hajú gitáros fiúra - rácsodálkozások és rajongások emlékeit idézték a dalok, még azoknak is (szerintem), akik nem tudták mindig azonosítani, még a remek felvezetések ellenére sem, milyen dédelgetett emlékhez nyúl a duó.

Mert igen bátran nyúltak stílustól és reputációtól függetlenül azokhoz a dalokhoz, amik valaha fontosak voltak nekik. Ugyanazzal a szeretettel és olykor pofátlan bátorsággal idéztek  Michael Jacksont, mint Jimi Hendrixet (ezt külön és nagyon, Bálint!), szinte egymás után kaptunk tőlük Nirvánát és Cseh Tamást (ezt külön és nagyon, Veronika!), ugyanúgy elfért a tolmácsolásukban a színen a Beatles, ahogy Nina Simone. Megtéphetett a Talking Heads egyik örökbecsűje - még azt is elárulták: ők Peter Gabriel intimebb feldolgozása által ismerték meg, nem úgy, ahogyan annak idején én, aki ennek a dalnak is köszönhetően evidensen ott ugráltam a Pecsa külső színpada előtt, amikor David Byrne (akkor már egy új formációval) Budapestre jött… Ahogy a duó emléket és rajongást idézett, úgy támadtak fel nekem is az idevágó emlékeim.

Egyáltalán, mekkora királyság már eljátszani az egykor, felhangosított kazettás magnóról vagy bakelitről üvöltő kedvenc énekessel, zenekarral együtt alkalmi „mikrofonba” üvöltött egykori kedvencet, eljátszani az egykor léggitározott alapvetőt! Mekkora elégtétel az egykori kamasz-énnek tényleg, hogy ezek így a színpadra kerülnek – ahogy az egykori rajongó álmodozhatott róla, bőven karrier előtt, vagy akár már zenetanulás közben… Talán ettől volt ez az este ennyire közeli…

Nagyon érdekes volt a régebbi koncertek fényében is, hogy hova jutottak némelyik kedvenccel. Először ha jól emlékszem a Magyar Nemzeti Galériában hallottunk jó pár feldolgozást Harcsa Veronikától és Gyémánt Bálinttól, az MNG Extra rendezvénysorozat keretében, egy csípős-szeles októberi este 2011-ben. És bár azóta sokszor találkoztunk, jobbára a saját dalok bűvöletében, a különböző formációk saját zenéket felmutató produkcióin – s ha a duó koncertjén hallottuk is olykor, hogyan alakulnak ezek a vendégdalok, ilyen töményen egyszer sem köszönt ránk, hogy mennyire a magukévá tették az idő teltével őket, hogy mennyire interpretáció mind. Jó volt hallani őket. Remélem lesz még rá alkalom…

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Tell Her - CD

Duó. Egy ideje már tudom, mennyire bőven elég. Két játszó, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint, az énekhang, a gitár – az első korongon megszeretett attitűd maradéktalanul jelen van most is. A hangzás lett kicsit más, így, a második lemezre:  a páros felkérte Jeremy Friedmant - akivel Veronika egyéb színpadi kalandozásai folyamán ismerkedett össze - hogy producerként segítse a dalokat minél inkább egy teljesség-érzet elemeiként is egymás mellett zengeni. A bátor annyiféleség, ami a korábbi album egyik legkedvesebb momentuma volt a számomra, itt is jelen van – sőt: ami populárisabb, az merészebben az, a refrénnel, az ismétlések játékaival; ami kifinomultabb, az még bátrabban borul szinte eltévedésig az improvizáció szabadságába (is). Mégis, sokkal inkább egy teljesség önállóan is könnyen fülben maradó elemei a dalok így, mint az első albumon.

Hagyd egy történetté mosódni a dalokat. Engedd közelebb az élő vizeket magadhoz, hagyd, hogy megmutassák neked a varázslatot, úszkálj a rád leső veszélyek helyett a sodró örömre figyelve, törékenységed feledve nyílj (ha fény és sötét határán megrekedve, hát úgy); éld meg és érezd, ahonnan sodrásba nyíltál: az egykori bármi visszahozhatatlanul eltávolodik úgyis, csak remélheted, hogy vetett árnyékod megőrzi csillámló fényük. Merj szédülni a felkavaró változásban. A saját történeted a többieké is, még ha időnként mélységesen egyedül érzed magad, sodródni érzed - akkor is, valami tovább tart velünk belőled: a dalokba csomagolt hit, álom, illúzió, velünk marad - ahogy veled egy feletted lebegő óvó angyal árnyéka. Az ilyen csendeket úgyis megtöri valami zaj; az se baj, ha te adod ki, ha te rikoltod: itt vagyok! Lehet, hogy csak ennyi kell, hogy észrevegyen, aki látszólag eddig is látott; akit látszólag eddig is láttál, az egyik szemeddel tisztábban, a másikkal mélyebben. Hiszen újra és újra el kell mondanod annak, akivel a sodrásba nyíltál: hogy épp ki vagy. Lehetséges, hogy nem figyel jól, vagy te nem nyíltál jól – lehetséges. Lehet, hogy egy magányos dalba zárnád magad – hiszen valójában ez a hiányérzet sodor. Ha visszanézel, látod. Ha kinyílt is violád, sose az a teljes.

Persze, tudom, ennél sokkal rétegesebb a dalok teljese. Úti élmények és családtörténetek formázták a szavakat, minden dal saját kis univerzum. Még mindig tartom, hogy Harcsa Veronika produkcióiban a szöveg a zenei környezettel minimum egyenrangú, sőt; néha még mindig ki merem jelenteni: ez egy szöveg-centrikus zene. Nemigen akad olyan dal, ahol a szöveg puszta apropó egy jól dudorászható (ha poposabb), vagy jól körülburjánoztatható (ha jazzesebb) dallamhoz. Viszont a dallamok sem puszta illusztrációi a szövegeknek – a viszonyukba bőven belefér a közvetített érzés-különbségekbe csomagolt finom irónia most is. Ahogyan például a Possible mélyen költői soraival incselkedik időnként a hozzá rendelt hangzás – vagy a játszótárs megszülető játékmódja. A kompozíció egésze még mindig inkább Veronikáé, de ezen a második albumon Bálint (más formációiból ismerős) színei is sokkal élénkebben látszanak. 

Tudom, ennél rétegesebb a dalok teljese – de az én fülemnek talán túl jól is sikerült Jeremy Friedman hangban tartó, gyönyörű ívet húzó hozzányúlkálása a duó egyre akusztikusabb, egyre letisztultabb világához. Ez egyébként teljesen ellentétes irány, mint amit az első lemezzel, a Lifeloverrel járt a duó, a rögzített album és az élő előadás tekintetében. Ott a koncert élménye volt (a zene selymes rejtelmeibe hatoló tovább-finomulások, hozzátevések által) a bőven gazdagabb, maga a korong visszafogott volt, finomságaival együtt szinte kimért – amitől persze az is sokkal feltűnőbb volt, mint itt: a zene mennyire sokféle, hány stílus, játék- és énekmód rakódik egymásra (ahogy írtam: akár ironizál egymással). Most egyértelműen a felvétel a dúsabb, az árnyalatgazdagabb (egy jól kimért, egységes hangzás összképén belül) – amit a koncert szelíd visszafogottsággal tett személyessé: pont azáltal, hogy lemondott a tér betöltésének sajátos kényszeréről, egyszerűen leült mellénk és onnan szólt nekünk. Meg kell mondjam, tetszett ez is, az is – tetszett a visszafogott lemezre pakolódó koncertélmények rétegződése anno; és legalább ennyire tetszik a Veronika egy bátor zenei kalandjából érkező játszótárs-producer által dúsított felvétel, amiről a duó a színpadon (nyilván eztán is) mindig más rétegeket simogat le. Hisz nincs királyi út – nincs egyetlen helyes megoldás.

Nekem a Vetettem violát hallatán kicsordult a könnyem. Úgy éreztem magam, ahogy annak idején a Quartet Lámpafény albumát hallgatva – egy kegyelmi állapotban, ahol semmi másra nincs módom, csak annyit hozzátenni: köszönöm. Megértem, hogy amíg szerzőként a duónak ennyi mondanivalója van, csak az ennyire mély érintődések kerülnek rögzítésre a feldolgozásokból. A duó a koncertjein ugyanis rendre eljátszik néhány dédelgetett kedvenccel is… Szívből szeretem a saját dalaikat - mégis, egyszer szívesen hallanék tőlük egy olyan lemezt, amin csupa ennyire mély érintettségről árulkodó dal szerepel az interpretációjukban, csupa ennyire mélyen érintő sajáttá tétel.

A lemez januárban német nyelvterületen is kiadásra kerül; szívből kívánok hozzá sok sikert! Ha alkalmam lesz, még sokszor szeretném hallani élőben – de megnyugtató a tudat, hogy akármikor a lejátszóba helyezhetem ezeket a dalokat. Próbáljátok ki! Érdemes.

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint: Tell Her - Lemezbemutató koncert, Zeneakadémia

A helyszín méltóságteljes, és kötelez – ha fellépő vagy, ha közönség. A Zeneakadémia Nagyterme erős, saját karakterrel bír – nemcsak míves kinézete, egymásra rakódó koncert-jelenekkel folyamatosan mélyülő patinás múltja okán a legjelentősebb magyar játszóhely. Markáns versenytársak közt is első a szememben, hiszen az épület a magyar zenei élet bölcsője. Hiszen Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint is itt végzett 2008-ban, a jazz tanszéken – itt ismerték meg egymást, a közös zenélés alapja is ez a tér, két volt zeneakadémistának ez a fellépés, ez a lemezbemutató koncert egyszerre lehet az álmok egykori bölcsőjének jóízű megtisztelése és a dicsőséges hazatérés. Hiszen mindketten tanultak tovább máshol, más patinás intézményekben is, Bálint a Norvég Zeneakadémián, Veronika Brüsszelben csiszolta tovább a tehetségét – sőt, Gyémánt Bálint itt, a Zeneakadémián szerzett újabb tanulóévek árán mesterdiplomát… ilyen mély kötődéssel ezen a helyen számukra bizonyára különös tétje lehetett a koncertnek. Nekem, mint közönségnek ez a méltóságteljes helyszín – túl azon hogy egyszerűen előre garantál egy minőséget (ennyiben nem tér el más, nívós játszóhelyektől) – kicsit mindig ráül a mellkasomra, felfokozottabb, ünnepibb pillanatokkal ajándékoz a várakozásban (s ennyiben bizony eltér…).

Bejön a két játszó, elhalványulnak a fények – Bálint a húrokra szaggatja a Lifelover témáját (mindig finomít rajta…), és egyszerűen minden a helyére kerül. Tényleg ünnep. Remek választás volt ezzel a dallal kezdeni: elhelyezte a zenét a térben, elhelyezett bennünket is a zenében… énekes és gitáros a tudtunkra adta: otthon vannak itt, az otthonosan ismerős dallamok bennünket is hazavezettek. Így könnyebb belélegezni a még alig ismert dalokat. Rögtön feltűnik: sokkal puritánabb, vagy mondjuk inkább így: intimebb utat választott a koncert hangulati alapozására a két játszó. Alig élnek – ha igen, akkor is csak Bálint – a loop adta zenei tér-telítés lehetőségével. Nem tudom másként mondani: mintha végre elhitték volna, hogy egyedül is elegen vannak a színpadon, mintha elfogadták volna, hogy bennünk és egyenként dőljön el: érzünk-e emiatt hiányérzetet. A koncert utáni pódiumbeszélgetés alkalmával Veronika elmesélte, hogy egy katasztrófának tűnő esemény adta a kezdő lökést, hogy elhiggyék: valójában elég a feeling. Egy koncertjük előtt, Prága külvárosában feltörték a duó autóját és ellopták az összes technikát – ahogy Bálint fogalmazott: a gitárt csak azért nem, mert azzal alszik… Kénytelenek voltak minden segítség nélkül, a kényszer hatására újragombolt produkcióval fellépni aznap este – s az a fellépés meglepően jól sült el. Veronika szerint egyébként is naturálisabb irányok felé mutat, ahogy a duó játékfelfogása alakul – mintha a megszülető dalokból is akkor válna felvételre érett produkció, ha megfelelőképpen letisztultak.

A pódiumbeszélgetésen Bálint kitért arra, mennyivel több lehetőséget rejt ez a felállás a gitárral, az ő szavaival sokkal perkusszívabb játékmódra ad lehetőséget a duó, mintha játszana alattuk ütős szekció is – egyszerűen bekalandozhatja a ritmushangszerek játékterét is. Nos, néhány új dal frissen színpadra komponált előadása alkalmával jó alaposan sikerült elkalandozni az ellenpontozásokba, az ének ritmikájával, s a gitár lemezre rögzített játékmódjával való gátlástalan játékba – bátor gesztus ez egy lemezbemutató koncerten, ahol azért lehet számítani rá, hogy sokan nem ismerik még annyira a dalokat, hogy a gitár lemezre rögzített játékmódja az adott dalban ott lüktessen a fülükben. Bátor gesztus volt, és valahol része az arculatnak, amire a duó szerintem az első pillanattól ügyel: minden koncertjükön újat akarnak mondani a dalok adott keretében szinte egymásnak is. Régóta mondom (úgy is, hogy boldogan birtoklom a megjelent lemezeket): Harcsa Veronikát és Gyémánt Bálintot minden produkciójukban élőben hallani az igazi.

Összképében finomabb, lágyabb ez a lemez, mint a Lifelover volt – bár ugyanúgy akadnak remek dinamikájú, felpörgő dalok is. Csodálom Veronika és Bálint termékenységét – főleg annak tudatában, hogy a dalok java része út közben, szállodai szobákban, két fellépés között született. Veronika dúdolt szöveg-magvacskáiból, Bálint (olykor telefonnal rögzített) improvizációiból. Nem egységes koncepció, nem tűnik annak, de lenyomat, és nemcsak az ő életüké. Én különösen megragadónak ezen az estén népdalunk, a Vetettem violát…  duó általi feldolgozását éreztem – nagyon szeretem a szeretet, a tisztelet és a személyessé tétel bátorsága ösztönösen „kimért” elegyét, ahogy bátran elénk varázsolják a dalból azt, ami nekik tetszik. Szeretem, ahogy feldolgozzák a kedvenceim… bár azt is nagyon szeretem, hogy (úgy tűnik) annyi mondanivalójuk van a világról, rólunk és magukról, hogy a feldolgozásokból igen ritkán kerül rögzítésre valami. A Vetettem violát… ilyen kivétel. Szerintem nemcsak ebben az értelemben kivételes.

Köszönöm. Ezzel a sok szóval valójában csak ennyit szerettem volna mondani. Mindenkinek javaslom, hogy hallgassa meg, felvételről, vagy élőben. Mert a duó gyönyörű úton jár, és csak gazdagodunk általa, ha ezt az utat szemmel követjük.

Harcsa-Keszég-Márkos-Benkő-Pándi: Kassák (CD)

Nem félek.

Lerombolom a házat amit építettem

és kigúnyolom mestereimet.

Önmagamé akarok lenni

szokások felbontója

megmérhetetlen.

Nem félek

és tőlem se fél senki.

Szeretnek a nők

ellenségeim asztalomhoz ülnek

komázni.

De igen. Félsz – mondja a zene. A belezuhogó remegés. Csupa félelmet keltő viszony dobtól a felvibráló énekig. Aki így éli a maga Szélcsendjét, ennyi daccal, az bizony fél. Mit fél, retteg! A nőktől, az ellenségeitől, olyannyira, hogyha bárki az asztalához telepszik, az is csak ellenség lehet – mondja a zene. Csupa dac vagy, mondja a zene. Erre a dacra, erre a magányra érkezik egy lány hangja, a Háborgó este éneke – amikor meghallod az éneket abban a fülledtségben, amit a thrák dallam csak jelenthet. Ezek végetlen körök. Tartanak ezer éve: fenn dalol a lány lenn a sötétben a férfinedv kicsordul a homokba. Ez a dac nem enged hozzád senkit. A 85. vers merő unalomból történő nemzése helyett, egy újabb bányász nemzése helyett, aki soha nem látja a napot, nappalát a bánya szigorába fojtva, a hiábavaló ácsorgás helyett, amikor nem is látszol senkinek, a kérges természetű hiábavalóság helyett létezik ez a dac. Amely félelmet szül, és újabb dacreakciókat. Mert milyen élet az, amikor az ember a saját kísértete csak? Amikor mindegy, nappal, vagy éjszaka van, perspektíva úgyis csak annyi jut, mint a vaknak – kántálja a zene. Az éjszaka zűrzavarában a zene mintha egy üzemcsarnokban lüktetne, a futószalag rabjának fejében. Ennyi mindentől lehet félni, ennyi minden felé feszülhet a dac. Milyen érdekes, legerősebben a választás foszlat. A ritmika kineveti a Könnyű számvetésed. Így és itt fárad végül el a dac. A Kései szelek lélegzetében kiteljesül, dallá érik a hangkulissza…

Részegek dalával rohan a kósza szél

s mintha paripa lenne ő is nyerít

város peremén roskadt tanyák mentén

test és lélek összebújnak most szelíden.

Hiába indulnék jobbra is balra is

eső és villám tépi szét a tájat

s a nyáj félelmét bégeti a dombon

hol Jézus bádogtestét marja a rozsda.

Örülök neki, hogy Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert, Benkő Róbert és Pándi Balázs szerint is egy ennyire erős hangú alkotó a saját mániákus rendszerekbe szerveződéséhez méltó, erős, koncepciózus, egyben értelmezendő vers-erejű zenei feldolgozást érdemel. Kassák maga volt a koncepció, minden ősállati szöveg-ösztönössége ellenére. Mégpedig egy nem alkuvó koncepció, amely semmilyen előnyért nem finomított a saját szigorán. Akit bármely politikai kurzus fehértől vörösig, bármely etikai vagy esztétikai rendszer képes volt az ellenségének tekinteni. Ez is egyfajta rang, ha valakit ennyi felől képtelenek voltak akármilyen rendszerbe illeszteni. Ez a rang ilyen kérlelhetetlen hangkulisszát érdemel. Akkor is, ha a kezdeti koncert-élményhez képest a rögzített anyagban a spontán egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb. Az egész előadás-ív sokkal markánsabban kirajzolódik. Magamban két külön tételre szedem, a Megállt az óra vers-dalával elválasztva, ahol a verselő immár nem hazudik magának… Ahogy a lemezbemutató koncert kapcsán megfogalmazódott bennem: „érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a Kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot.”

…Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
ittmaradtak.
A bucsuzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A bucsuzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam…

Sokkal teltebb zenei struktúrák köszönik a felismerést. Befelé éjszaka van, kifelé hazugságok. De ezeket fel lehet mérni – mondja a zene. A Távoli üdvözlet az első pillanat, amikor az én fülemben ez a sokat rettegő hang immár nem fél. Avagy tudja magáról, hogy igen. És aki nem fél félni, az nem töri el a tollát. Hagyja, hogy a veséjébe lássanak – még azt se szégyelli, ha valamit tényleg nem mer. Kifordulhat önmagából – mondja a zene. Végre mégiscsak jó – annyira biztosan, hogy nem ijed a dobtól. Helyet mer adni az őrület közepén a szépségnek. Aki nem fél, vagy tudja magáról, hogy igen, az elkezdheti, ahogy kell, az alapoktól. Annak az ég fekete kötényéből hulló Monoton eső is lehet szépségforrás. Aki tudja magáról, hogy fél, az szembenézhet vele: nem tart sehova. Nem jut sehova. Akit hőssé vadított a félelem, mintha elérhetné az egyetlen bárki által elérhető célt a művészetben: hogy soha többé ne hazudjon magának.

Úgy hallgassátok, mint egy hangos lapszámát a Mának. Mint egy egybefüggő, minden szürreális elemével és fintorával is egységes Kassák Lajos verset. Nekem ez az utóbbi évek egyik legkedvesebb meglepetése. Hogy működik.

Trio Midnight & Harcsa Veronika - MOM Kulturális Központ

Idén 25 éves a Trio Midnight, a hazai jazzszcéna egyik legjelentősebb formációja. Már önmagában e tény elképesztő – 25 éve lüktet körülöttük a színpad, vendégeskedett koncertjeiken a világ és a haza krémje; hogy csak két nevet mondjak és csak e jubileumi év vendégeiből: Ernie Watts és Roby Lakatos… A teljesen szabadon körbetáncolt sztenderdekre és Oláh Kálmán saját szerzeményeire épülő műsorba tényleg élmény lehet belevendégeskedni – úgy színt keverni a palettába, azzal a szabadságfokkal, amely a trió tagjainak játékát is így (hogy ne mondjam: szabadjára) engedi.

Az valami hihetetlenül felszabadító, hogy milyen könnyed szigorral nyúl Oláh Kálmán a jazz akár legismertebb, sokszor, sokak által feldolgozott dalaihoz! Egri János bőgőjével folyamatos incselkedésben, már az együttfutás egyfajta vágta és játékos akadályverseny, ahol el-elszabadul a két hangszer. A bőven mért szólók előtt és után is úgy játszanak egymással, hogy leginkább a sztenderdeket jól ismerő közönséggel – nekünk mutogatva: nézzétek, még ez is belefér, ez az utalás, megidézés, belehallható dallamív, finom cifra, amiből egyszer csak fő dallam lesz, nézzétek, hogy pattog az egymásnak dobált zenei labda… S a zongora és bőgő egymást körülindázó játékára mindig valami egészen szabad módon táncol ritmust Balázs Elemér keze alatt a dob… táncol – a viszonya, a szabadságfoka legalább akkora, mint a született táncosok lépései a mélyen átélt zenére. Túl technikákon, virga őrületeken úgy szabad, hogy közben dédelgeti a hozzájárulás élményét. Messze túl az „ezt is meg tudom csinálni” büszkeségein – egyszerűen átéli a játszótársak egymással-játékát, és eljátszik az élménnyel.

Felszabadító, hogy a saját dallamhoz is ugyanezzel a féktelen játékossággal áll a trió. A „Liric Song” gyengéd futamai alá szinte progresszív rock-ízeket, olykor szinte Seattle és a grunge ízeit megidéző dobjátékot pakolt Balázs Elemér, amivel teljesen másként emelte ki a dallam színeit – teljesen máshová csábítva Oláh Kálmán elszabadulásait, Egri János is teljesen más színeket adhatott az ellenpontozásnak; a múltban hallott és felvételeken megidézhető az előadásban szinte reinkarnálódott a fülünk hallatára. Nyilván akad a három zenész közt feszültség-teli pillanat, próbán, színpadon akár – de a huszonöt éve működés titka ez lehet: ahogy bármelyikük képes újraszülni a már ismert, szeretett dalt, úgy képes a másik kettő a megszülető interpretáció dajkálására, felnevelésére, így a pillanat szülte produkció szinte minden alkalommal másként érik be – de minden alkalommal beérik.

Oláh Kálmán játékának szavakba idézéséhez én egyszerűen kevés vagyok. Nem értek annyira a zenéhez, a zongorához - egyszerű hallgatóként ülök tátott szájjal a muzsikában, csak néha ráébredve, tréfálnak, játszanak velem, mintegy mellékesen, hiszen elsősorban egymással és egymásnak játszanak, mi konkrétan pusztán élvezhetjük ennek a szakadatlan egymásra figyelésnek a gyümölcseit. Ha le is írok olyat, hogy ezen az estén némely pillanatban Egri János indiszponáltabbnak tűnt, mint egyébkor, hallható felvételeken; nehezebben követhetőnek a szólóiban főleg - nos, bár öt percre lehetnék ennyire indiszponált egyszer az életben!  

Felszabadító volt, ahogy az édes dallamok mestere: Fényes Szabolcs könnyed sanzonjai köré rajzolt teljes látképet a három muzsikus. Oláh Kálmán ugyanis átvehette a Fényes Szabolcs Díjat, és - mint ahogy pár szóban összefoglalta nekünk - ennek kapcsán egyszerűen szükségét érezte a megidéző zenei tiszteletadásnak. Amely egyszerre volt tisztelgés és játékos fricska a sanzonnak, mélységeket nyitott a dalok alá, hogy repíthesse őket – a nyíló távlatokon át ezek az annyiszor hallott, untig ismert dallamok lerázhatták magukról a port. Nem hittem volna, hogy valaha még így hallgatom a „Félteni kell”-t, ilyen odaadással – hogy a játék módja elhiteti velem: könnyű szövetből is hajtogathatók súlyokat cipelni képes zenei szárnyak.

Valójában elképesztő, hogy mennyit tesz hozzá az élményhez a testközelség. Ezt a koncertet első sorból néztük végig Pisti barátommal, akinek van némi dobos múltja - mivel Timi máshol volt érdekelt, ő kísért el, s mondhatom, külön szerencsének érzem, hogy e koncertet vele követhettem végig. Balázs Elemér a befejezésképp játszott latin szólóját például láb közé rántott, leesett pergővel nyomta végig. Nem tudtam eldönteni, a pillanat szülte zseniális, ujjal is pergőn színező játékmódot a kényszer szülte-e (ahogy Pisti véli), ugyanúgy, ahogy a tamot igazgató mozdulatokat - egy szentimentális hozzáállás az agyonhasznált, megszokott, szinte megszemélyesített hangszerhez; vagy eredetileg is ez volt a szándék, a seprűhasználatnál is intimebb bontások, a még több hely hagyása a többieknek, az énekesnek... bármi az igazság, konkrétan egy zseni a pasas! 

És nagyon vártam, mit tesz mindehhez Harcsa Veronika. Oláh Kálmán elmondta nekünk, olyan zenésztársat kerestek, akivel még soha nem álltak egy színpadon – de akivel inspiráló közös munka lehetősége nyílhat. Nos, a kedvenc kortárs énekesnőmet ezen az estén is imádta a színpad! Valami elképesztő sebességgel és töménységgel áll idén a közönség előtt Veronika, csodálom érte, hogy így bírja a maga diktálta tempót – a Quartet, a duó Gyémánt Bálinttal, a Kassák-lemez, és turné, turné, turné… sűrű és változatos szövetű zenei ünnephalmozás, amit művel! Ráadásul a Midnight Trio teremtette légkörben mintha megszólaltak volna máshol ennyire-így nem használt regiszterei is az énekének… 

Gonosz dolgot mondok - mintha a Quartet után az ilyen, s hasonló, kétség nélkül világszínvonalú játszótársakkal való fellépések volnának a következő lépcső. Amelyek majd nyilván visszahatnak a szerzői módon kezelt projektekre is. Ne értsetek félre, ha a színvonalat tekintem, akkor a Quartetnek, a Duónak, a Bin-Jipnek az égvilágon semmi szégyellnivalója nincs - de mintha Veronika minden ilyen kiruccanása után elmélyülne, további távlatokkal gazdagodna a rendszeres játszótársakkal való közös munka is. Mintha az egymásra figyelés minősége javulna attól, hogy ennyire rezdülni - és a másikat együtt-rezegtetni képes zenésztársakkal próbálhatja ki magát!

Nagyon remélem, hogy inspirálónak találják a közös munkát, Veronika és a trió tagjai – mert szívesen hallanék ebből sokkal, de sokkal többet, szívesen venném, ha előbb-utóbb hazahozhatnám valamilyen hordozón ezt a varázslatot is. Amit a maga teljességében úgysem őriz meg a felvétel – mert a teljessége része, hogy a pillanat szüli, mindig másképp, mindig gyönyörűen. Nagyon szépen köszönöm!

Harcsa Veronika: Kassák Lajos - Lemezbemutató verskoncert

Csöngettek.
Egy ló állt az ajtó mögött
mély meghajlással üdvözöltem
ő a jobb lábával szalutált.

Ezüst hajó ringatott tovább.
Messze lehettem már házamtól
mikor hajnalban felébredtem.

Milyen földre vetődtem
kérdeztem bambán.
Miféle emberek élnek itt
kiürítették a tejespoharam
kenyeremet vaskampókkal az asztalhoz szögezték.

Meghökkentett és mélyen felkavart, amikor először hallottam az Opus Jazz Clubban Harcsa Veronika, Keszég László, Márkos Albert és zenésztársai előadásában Kassák áradó, olykor őrületig felhabzó szövegömléseit – a verseket, amelyeket nem hittem a szó klasszikus értelmében megzenésíthetőnek. Mondjuk nem is egy klasszikus értelemben vett zenetájat raktak a szövegek köré a készítők – egyfajta atonális, ritmikai önlebontásokkal díszes hangszőnyeget terítettek Keszég László versmondása, Veronika éneke alá, amely olykor a befogadás határait feszegette, de ezzel is Kassák Lajos szellemét idézte – a csak saját hangjára figyelő költőmonolit zuhogott ránk a köré feszített hangokból is, az előadás nem megidézett, hanem jelenvalóvá tett verset, szellemet, attitűdöt: egy teljes világlátás vízióját építette fel.

Most alkalmunk volt újra hallani az előadást, mintegy lemezbemutatóként – a MÜPA Üvegtermében. Azt kell mondjam, az alkotók szinte teljesen újragondolták az estet, a spontán kiömlő egymásra reagálások kerete vastagabb lett, komponáltabb; az egész est önmaga vált erős, nyomatékosító ismétléssé. Érleltebb összhangokba érkeztek az egymásra- és egymástól szabadulások, a cselló, a bőgő, a dob, versbeszéd és ének valahol a Kassáki megközelítésben is ott indázó növényibb, képeket egymásból nevelő jelleget is sikerrel megragadta, nemcsak az irodalmunkban sokáig kiemelkedően egyedi elrugaszkodásra való hajlamot, lendületet és szabadságfokot. Az előadás rengeteget érlelődött – meghagyva a pillanat adta egymásra-reagálás lehetőségét az azt követelő vershelyeken egészében sokkal biztosabb lábakon állt, mint anno a klubban; sokkal tisztábban felrajzolódott a szövegek, a tartalmak által húzott ív attól, hogy követhetőbbé vált a forma. Benne lakik a teljes világlátás – nem kevésbé vízió, de sokkal kontúrosabb.

Úr ír

Kutya ugat

Kakas kukorékol

Annácska tedd le a kezeidet mert kinyitom az ablakot látod ő eljött és póznára tűzte a szemeit hogy könyörtelenül a vesénkbe láthasson

a kakas pedig aranyspirálisokat kukorékol

íme az asszonyok már hónuk alá pakolták a világot és kisétáltak a körutakra

mindez olyan mint a harangozók álma Rómából vagy még olyan se

szegény masamód lány elfelejtette hogy egyszer ő is csukott nadrágos angyalka volt

kutyák ellepték az udvart s némelyek a holdtányérba mártják orrukat

hidd el alig láthat valamit az ember önmagán kívül néha még gondolok a bátor csavargókra is akik énekelve

átvonulnak rajtam mint valami nyitott kapun

de azért mégiscsak legjobb lenne meghalni Annácska gyerekkoromból még eszemben maradt két halottas ló szép fekete bóbitákkal

A Linke Winzeilén nagyhasú koporsókon már errefelé nyargalásznak az asztalos inasok

képzeld el ismerőseink vízgyöngyöket nyomnának ki a szemeikből

s mi (akik mindig távol legeltünk egymástól) megmásíthatatlanul tudnánk

úr ír

s a házak építését nem lehet a tetővel kezdeni

Ahogy korábban írtam Kassákról: „szerteszaggatott, önmagát a papos komolysággal kifigurázó, a maga harmóniáit, mint a diót rendre feltörő jelenség; az ember, akivel a világ nem tudott mit kezdeni; az a dilettáns zseni, aki egykor egymaga vitte a kezéhez ragasztott, letehetetlen zászlót – valójában folyvást ellökve magától bárkit, aki átvehetett volna ebből a teherből.”  Néha mintha érteni vélném, mi izgatja ebből a világhoz állásból a vitathatatlanul kedvenc kortárs énekesnőmet. Érdekes, hogy pont Harcsa Veronika kapcsán merül fel ez a gondolat – Veronika folyvást játszótársakat keres és talál, Gyémánt Bálinttal közös duója, a Quartet, az alkalmi társakkal, zenekarokkal való olykor vad, olykor alázatos kalandozásai, a kapolcsi Udvar, amit visz, min-mind egy közösségbe jól illeszkedő, a többiekkel játszani hajlandó személyiség rajzát erősítik. Valahol mégis rokonnak érzem a világhoz állását irodalmunk egyik legmagányosabb, olykor a megszólíthatatlanságig pokróc dinoszauruszával. Valahol  ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel járják a maguk által kiszabott utat – maradéktalan hittel az elhivatottságukban.

Élmény volt látni, hogyan „vezényli le” az estet Veronika – s hogy egy kiállásnál Márkos Albert milyen rajtakapott kisdiákmosollyal kért elnézést, amiért két renitens ütemmel túllógott a csenden. A közös víziónak, amely a csellista számára nyilván itt is legalább annyira közös munka és együttgondolkodás eredménye, mint a WH, Shakespeare szonettjei esetében, ezúttal más a karmestere – Márkos Albert nagysága ennek jóízű mosollyal való elfogadásában mérhető szerintem a leginkább. Élmény volt látni, hogy hozta a maga színeit a játékba Benkő Róbert, pusztán azzal, ahogy (az egyik legérzékenyebb progresszív bőgősként) a többiekre reagál. Nem tudom elhallgatni a gyanút, hogy a helyénvalóan, jókor, jó helyen beérkező finom balkáni is az ő hozzátétele… Pándi Balázs dobjátéka továbbra is az a játékosan színes szabadság, ami volt – ő mindig boldogan tölti ki a többiek által neki juttatott teret, nem csak akkor van elemében, ha ő terítheti a ritmust a többiek játéka alá. Nem is beszélve róla, hogy a közbevetett, szolid színpadbontással együtt járó elektronikus közjátékuk Veronikával mennyire színezte át az előadás összképét – Kassák megérkezett a looper-korba…

Az élőben felvett hangminták visszajátszása alapozza Veronika koncertívbe illesztett szóló produkcióját is – az egykor a Lámpafény-albumon hallható Beszélgessünk sokadik variációja született meg a fülem hallatára az este, a felénekelt hang-ritmusok, énekelt perkusszió ágyába fektetett szöveg megint úgy lobogott fel, mint a vászonba harapó láng. Magányszövegek, önvigasztalások, hiábavaló keresések oldódásra képtelen szorongásait tárta elénk ének és zene – hogy aztán mégis játékba oldja. Nagy örömmel hallottam, mennyi színt kap Keszég László szövegi belső lüktetéseket lélegzettel mérő hangja, ha megkapja a teret, és hogyan követeli ki magának, kérlelhetetlenül, ha nem…

Végre mégis csak jó lenne kifordítani magunkat – mondtam egy este a feleségemnek. – Ami eddig belül volt forduljon kívülre és viszont. Oktalanság a gyerekekre gondolni, akik higanykönnyeket sírnak és minduntalan be akarnak csapni bennünket.

Oktalanság. 1923, Bécsben, ahol mindenki villannyal meg gázzal világít, petróleumlámpa alatt kuksolni, egye meg a fene a gyökereit is az ilyen életnek.

– Hát mit akarsz csinálni? – kérdezte a feleségem.

– Mit akarok csinálni?!

– Mit akarsz csinálni?

– Álmos vagyok. Vesd meg a díványomat s ha nincs más dolgod gyere szépen mellém. Hiába nevetsz, nagyon el vagyok keseredve.

Muzsikák és fényességek szólnak belőlem.

Vegyétek le vállaimról az alvó embereket.

Kenyerem morzsáit összeszedem és reggel ötkor kiszórom az ébredő madaraknak.

Remélem, elhangzik még élőben. Remélem, akad még játszóhely, közönség, figyelem ennek az egyedülálló (meggyőződésem: Kassák megítélésének szintjét megütően megosztó) produkciónak. Szeretném hallani, mit tesz hozzá az idő, a következő helyszín esetleges közege – de addig is szeretném hallani, hogy a frissen megjelent CD „rögzítettségébe” hogyan és mit komponáltak az alkotók. Mit hozhatok rajta újrahallgatható módon haza az élményből, amellyel Harcsa Veronika és játszótársai immár két alkalommal megajándékoztak…

Nemes Nagy Ágnes: Szobrokat vittem - vers és dal

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

Valójában csak ennyi. A költő ezt hagyta benne abban a teljes és megismételhetetlen gondolatfolyamban, amely a Napforduló kötetében Között címmel alkotott ciklust. A legszigorúbban válogató költők közül való, a sajátot legszigorúbban szűrő költők közül való Nemes Nagy Ágnes, akit példa gyanánt hozok fel mindig, ha nőköltészetről, ha szavak válogatása módszertanának nemekhez kötöttségéről esik szó. Ez a költészet egyetemes, tehát androgün, avagy transznemű – nincs neme, avagy mindkét neme van; válassz tetszés szerint, olvasó. A Között verseiből kiemelt vers persze önmagában jelent, a szerepjátékon túl is, mellyel a megfejthetetlen rejtélyeire, húsvét-szigeti szobrokon át a hiteink kőbe cibálására utal: a gesztusra, amivel örökké öröklétbe faragnánk az isteneink – akár úgy, hogy megistenült önmagunk (ahogyan például a reneszánsz csinálta). Önmagában jelenti a szobrászt. És általa: az alkotó embert. Aki szobrokat visz (akár az elméje) hajóján, kiformált gondolatait viszi, végsőkig csiszolt, egymáshoz helyes szögben álló, kristálytiszta kiformált gondolatait, hogy hirdessenek. S aki így süllyed el: kiformált gondolatszobrokkal terhesen; ahogy Bartók mondta: a végén két teli bőrönddel távozik. Nem a képessége, az ideje hiányzik – elmondani a teljes elmondhatatlant. Akár érzékeltetni, ahogy a kőbe faragott, öröknek szánt látványok szerte a világon. Hisz minden óvó szándékunk ellenére porlanak úgyis bele az időbe, süllyednek el; de addig legalább láthatók – és ébreszthetik a gondolatot, amit beléjük faragott a véső. Az alkotó ember pokla: magával vinni az alkotást, a felmutatása előtt, a fejben készet, a valóban készet, a kiformáltat – anélkül, hogy bárki láthatná.

Önmagában, a befogadó és értelmet tágító gyönyörű ciklus nélkül is teljes és egész gondolat – s oda való, ahol ma is olvasható, kőbe vésve: Nemes Nagy Ágnes sírkövére. Hiszen tökéletesen foglalja össze az alkotó ember keserves vágyának minden hiábavalóságát, a formálás hiábavalóságát az emlékezet kövén, melyet olvashat az emlékező, sír mellett megálló; az elsüllyedt alkotó mellett, időben immár nélküle tovább hátráló jövendő. Visszanézhet erre a kőre és a tanulságát viheti magával: megértéseink java elsüllyed velünk együtt. Gyönyörű, időbe vitt szobraink.

A Között ciklusával együtt persze ennél mérhetetlenül többet jelent ez a kilenc sor. A teljes ciklus egy gondolatfolyam, elágazásokkal, szigetekkel, örvényekkel és visszafolyásokkal. Példának álljon itt a Szobrokat vittem-et közvetlenül megelőző Szobrok – amely a partra úszó, megmenekülő ember szobrokra csodálkozását, a vészből menekülő gyönyörű értetlenségét, tehát az itt tárgyalt vers tökéletes ellenpont-pillanatát építi fel: az egykor végiggondolt, kiformált kultúrával való szembesülést akkor, amikor az már értelmét vesztette. Gondoljunk a háború után a századelő illúzióira visszapillantó emberre – vagy akár arra az érzéketlenségre, ahogyan nem értheti meg az európai utazó a húsvét-szigeti kőfejek értelmét… a konkrét tapasztalatra a saját, s a kapható tapasztalatra a másmilyen kultúrával való szembesüléskor. A ciklus egésze, ha hagyod magadban csapongani a képeit, a rét tava felett menekülő, szárítókötélről szabadult ingbe belelátott katona-testtől Lázár keserves feltámadásáig talán a legméltóbb párja Pilinszky Apokrif című, korszakos költeményének – nem annyira célzott, fókuszált, de legalább annyira sokrétű tartalommal.

S még nincs vége a verssel bejárható utaknak: a Szobrokat vittem még egy ajándék-réteggel gazdagabb. A kézirat hátoldalán a vers folytatódik, így kiteljesülve:

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

A víz alól kimentelek,

nélkületek nem élhetek.

Még fuldokolva partra húzom

az összeroncsolt testeket.

Homokból ágyat készítek,

feküdve ott feküdjetek,

csepp olajat hordok naponta

roncsolt, gyönyörű arcotokra.

Eső megáztat csendesen.

S nem lát titeket senkisem.

A ciklusba e változat nem kerülhetett be – egyfelől szűkítette volna az asszociációs lehetőségeit, a gondolatfolyam teljesség-érzetét, másfelől egyben elolvasva a Között gondolatmenetén túl mutató tartalommal is terhes. Az alkotás keserű hiábavalósága. Akarsz valamit a szavakkal? A színekkel, a kővel, a fával, a hangok teljes és hallható spektrumával? Amit kimentesz alkotás közben belőle, az torzó. Összeroncsolt test. Lehetsz rá büszke – de mindig kevesebb, mint amit valójában érintene. Áldozhatsz az alkotásnak, kenhetsz teremtményed arcára csepp olajat a közöny áztató esőjében… igen, a közönyben. Hiszen az elmerült és gondolat-partra mentett roncs ráadásul nem hat. Nem látja senki, vagy ha látja: nem akarja látni. A hatása kétséges – vagy teljesen hiányzik. Nem látszik rajtunk a kultúra… A ciklusba ez a változat nem kerülhetett be – hiszen az Között tart; ég s a föld között, nap s az éj között, ég s az ég között: nem mond le így, koppanó zárlatával a reményről.

Harcsa Veronika a Quartettel feldolgozta e verset... Hallatlanul kemény ez a kopogó ritmus, amit megtart a Quartet ebben a dalban, ahogy ábrázolva megtartják a kopogó szavak ritmizált hiábavalóságát. A zongora oldó elsimulásáig, amire Veronika szelídebben, az elveszést szinte gyászének-szerűre hangsúlyozva énekel. Hogy aztán visszazuhanjunk a szívritmus-kopogásba, a pontozott játékba, az elkülönült hangokhoz. Izgatott, ideges, magával húzó ritmust álmodtak ehhez a sorvégeken eső, lélegzet után kapkodó vershez, így képiesül a szobrok partra vonszolása – ez a gyönyörűen lehetetlen gesztus…

A lemez egyik leghatásosabb dala – és Veronika egyik bevallott kedvence. Hallgassátok meg – így kell verset dalba dolgozni, ennyire a versből, a szöveg asszociációk szőtte tartalmaiból kiindulva. Így kell elsimítani a zaklatott ritmusokat, ugyanannak a zenei szerkezetnek az ellassított, jól felismerhetően, a díszei alatt a lassú előadásban is lüktető szerkezetével, mélyebben beleszőve vele a hallgatót az ábrázolt gesztus hiábavalóságába, mint bármilyen harsány hangszeres szólóval. Szerintem így kell verset dalba dolgozni – hogy a füledbe kússzon az értelme a szavaknak; hogy mégiscsak akadjon, aki észreveszi, a parton elhagyottan, „fekvőben fekvő” szobrokat.