Lukács Miklós: A Cimbiózis világa - MÜPA

Lukács Miklóst először Dresch Quartetben hallottam - már ott tágra nyílt szemekkel. Az valami csoda ám, ha valaki ilyen sűrű szabadsággal tiszteli meg egyfelől a hangszere nem kicsit bokros tradícióit, másfelől viszont folyamatosan tágítja a határait a játékmóddal, olykor szinte teljesen elfelejttetve: cimbalmot hallok. Ráadásul remek csapatjátékos - félelmetes ízléssel adta át a teret mindig a legmegfelelőbb pillanatban Dresch Mihálynak, meg a többi játszótársnak, és nagy alázattal terített a másik tündöklése alá zenei varázsszőnyeget. Aztán volt szerencsém a Womexen meghallgatni a Cimbalómduót, Balogh Kálmánnal, aki amúgy szintén nem egy misét megérne itt a blogon, akkora tehetség - és körülbelül ott dőlt el, hogy ezt nekem haza kell hoznom valamilyen hordozón, mert még nagyon sokszor hallani akarom.

Úgyhogy igazából nem kellett volna meglepődjek, a Cimbiózis mindehhez képest mennyire szabadon más, mennyire súlyos koncepciókkal felépített jazz-magasiskola - de persze erre nem készít fel semmi: amikor lecsap rád, és elejt a muzsika, mint valami tágra nyitott fülű nyulat. A Lukács Miklós Trió - Cimbiózis zenészei különböző formációkban már évek óta együtt játszanak, vagy játszottak, Baló Istvánnal Dresch Mihály zenekarában, Orbán Györggyel a Tóth Viktor Aura Trióban már eléggé megismerhették Lukács Miklós zenéhez állását - de hárman aztán olyan, folyamatosan improvizatív szabadsággal és bizalommal ajándékozzák egymást, amit amúgy ebben a szabad játéknak igen sok helyet hagyó műfajban se sokszor hallani. Úgy komponáltam erre a trióra, hogy kamarazene-szerűen szólaljunk meg, ahol minden zenész egyforma súllyal van jelen.  Ezért is választottam névnek a Lukács Miklós Trió – Cimbiózist, mert a köztünk lévő szimbiózis kulcsfontosságú. Nem teljes kompozíciókat, hanem irányokat írok meg. Nagyjából húszperces számok lesznek a koncerteken, amik két vagy három részre tagolhatók. A két fő szakasz a “prologue” és az “act”, és az actot is megelőzheti egy rész. Ez a zenei szövet teret enged a szabad játéknak, annak ellenére, hogy vannak kifejezetten kötött, a kortárs klasszikus zenére emlékeztető részei is fogalmazott egykor Lukács Miklós a Fidelionak adott interjúban.

De most tudom csak igazán, hogy meghallgattuk a minap a MÜPA Fesztivál Színházában A Cimbiózis világa koncertjét: Lukács Miklóssal kapcsolatban az egyetlen helyes várakozás, ha alapból a meglepetésre készülsz. Egyszerűen sosem lesz olyan, mindig más lesz, olykor gyökeresen más. Úgy is, hogy a koncert első felében Klenyán Csaba klarinét-művésszel és Jankó Attila fagott-művésszel kiegészülve a Lukács Miklós Cimbiózis 5tet által tavaly rögzített Lux et umbra lemez anyagát mutatták be nekünk. A két klasszikus zenész bevonásával mintha jobban előtérbe került volna Lukács Miklós, a komponista modern komolyzenei oldala - ez egy szigorúbban felépített, kevésbé improvizatív, de hallatlanul repítő, igazán senkire nem hasonlító kis csoda, ez a fény és árnyék. Két olyan jelenséggel foglalkozik az album, melyek nem léteznek egymás nélkül. A fény elől mindig az árnyékba menekülünk, az árnyékból a fényre vágyunk. Mindig a másikra vágyunk mondta Lukács Miklós a Librariusnak adott interjúban - tény, erősen elkülöníthető volt a hangzásokban a két véglet, s az is, ahogy egymásba folytak, egymás elől. Élményre éhes fülnek való, nem egyszerű, de szépséges zene.

Aztán a szünet után a három játszótárs hatalmasat merített megint abból a szabadságból, ami a formációjuk igazi veleje. Ez a zene tényleg előttünk születik; ha rögzítik is, csak az adott pillanat élményét - legközelebb gyökeresen más lehet. Lukács Miklós így beszél a fentebb említett interjúban az improvizációról: Kell hozzá egy alapvető készség, és egy hozzáállás, hogy a zenész akarjon improvizálni. Ez azért is hosszú út, mert sok mindent meg lehet tanulni az improvizációról. Rengeteget kell hallgatni, koncertre járni és látni a folyamatokat. Még mindig tanulok, ugyanúgy, mint tizenöt-húsz éve, amikor elkezdtem ezt az egészet. Megfelelő módon kell rávezetni egy zenészt arra, hogy legyen igénye erre és ne misztikus dologként tekintsen rá, hiszen teljesen természetes az, hogy az embernek saját hangjai vannak. Évről évre változik, hogy az ember hogyan improvizál, attól függően, hogy éppen mik hatnak rá, mit talál ki, mit tud megformálni és milyen szerkezetben. Olyan ez, mint maga a megkomponált zene. ...Ilyenkor azokat az érzékszerveinket vesszük elő, amiket általában is használunk, ilyen a hallásunk, a figyelmünk. De itt csak ezekre tudunk hagyatkozni. És arra a fajta alázatra, ami megköveteli, hogy ha valamelyikünk elindít egy folyamatot, akkor a többiek kellőképpen tudjanak alámenni és segíteni, és fordítva.

Nos, volt ki folyamatokat elindítson, és volt ki alámenjen. Baló István élő legenda, és ahhoz mérten is teszi oda magát minden alkalommal - erről szerintem csak egy igazán szakmabeli tudna méltón beszélni, de az azt hiszem annyit, hogy komolyan meg is unnátok. Én azon döbbentem meg, mennyire érzik egymást Lukács Miklóssal, olykor fel sem néztek egymásra, úgy váltottak játékmódot, hangsúlyt, úgy nyíltak szólóba - de hiszen tényleg évek óta érzik egymást... Orbán György meg nekem kicsit amolyan magyar Avishai Cohen - folyton elfelejtem miatta, hogy a bőgő igazából úgymond "csak" kísér. Volt egy pont az este folyamán, amikor mind a hárman a hangszerre feszülve szinte a dicső korszakából való progresszív rock élményt idézték meg, azt hallucináltam tőlük, a King Crimson lelkét, (azt hiszem) egy népdalszerű alapból kinövesztve. Egy dob, egy bőgő, és a cimbalom. Azaz három olyan zseniális zenész a hangszerek mögött, mint Lukács Miklós, Baló István és Orbán Győző. Kapjátok el őket élőben, érdemes!