Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Az Álomország epizodikus közjátékaihoz képest a Párák évszaka sűrű és vastag történetanyaga olyan, mint a könnyű, néhány zöldség- és tésztadarabbal pettyezett leves után a káposztával és zsírba forgatott krumplival tálalt disznótoros; kulturális utalások fűszerével gazdagon töltött fő fogás. A Sandman - az álmok fejedelme történetfolyamából persze hogy ezek a szorosan összefüggő, több füzeten át ívelő, barokkos ornamentikájú mesék a kedvenceim. Akár a Babaház esetében, a sorozat 4. kötetében is a mese folyamán folyamatosan táguló (mesei)  terek béklyóiba kötözi hőseit az író – s ha e tereket ez alkalommal nemcsak képletesen értékelhetjük pokolnak, az nem véletlen. Az Álomúr pokolra száll, hogy kiszabadítsa az (általa) oda száműzött egykori kedvest. Sokrétű szerzői poén ez Gaimantól, hiszen alig néhány történettel ezelőtt tette meg Oneirosz-Álomurat az egykor legendás, kedveséért pokolra szálló Orpheusz atyjának, s most a Homokember oda tart, s ugyanabból a célból, ahova egykor a fia – lássuk, mennyire rímel egymásra a két történet, avagy mennyire lesz az utóbbiból pokoltúra-paródia.

Amire elsőre azért nincs túl sok esély, hiszen a legutóbbi pokolra szállás idején - mikor az Álmok Ura a sisakjáért vívott párbajt Choronzonnal, a démonherceggel  - sikerült vérig sértenie Lucifer Hajnalcsillagot. Veszély várja hát, (lehet hogy) párviadal a nála sokkal erősebbel, a bukott angyallal, annak otthonában. Így, a múlt zárványaiból indul a cselekmény, így nyit magának a meséhez a szerző teret, hogy aztán meglepő fordulatok sorain át regélhessen kötelességről és szabadságról, lelkiismeretességről és nagyvonalúságról, regélhessen a vágy kétségbe ejtő erejéről – a játékról, amit Vágy és Kétségbeesés játszik az Álommal. Mert persze hogy a végtelenek közti soha véget nem érő torzsalkodás következő epizódja ez is, a gyökere megint csak a homokban elregélt mesében van, Nada meséjében; a Vágy manipulálta egykori szerelem löki megint válságba az Álmok Birodalmát annak urával együtt – de ez az emberi dolgok természete: a szerelem mezteleníti az álmokat; vagy ha még meredekebbet akarnék mondani: a szerelem adja a kezünkbe a poklok kulcsát (is).

Ezekben az összefüggő epizódokban mérhető fel igazán, mennyire következetesen mozog a saját maga szerkesztette világban a szerző. Látnunk kell, Neil Gaiman a történetekbe csomagolt látens potenciált milyen intelligensen bontja ki. Továbbra sem gondolom, hogy a Végtelenek és birodalmaik koncepciója, kapcsolatuk egyéb hitekkel és mitológiákkal (vagy akár olyan kései „mitológiákkal” mint a DC-s képregények saját-világai) az első pillanattól kezdve az összefüggések teljes hálózatával állt nyitva a szerző előtt – úgy, ahogy például Alan Moore számára az első pillanattól a Watchmen-kompozíció. Gaiman ehelyett mintha bízna a maga egyensúlyérzékében ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe feszített „pókhálószálakon” mozog, azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy tiszteletben tartja azokat az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában jellemzik. Ha következetes marad az alapanyagához, az elmesélhető történetek úgyis mintegy egymást szülik – csak észben kell tartani a mítosz-logika diktálta (akár elmeséletlen) előzményeket és az esetleges következményeket, s máris kibomlik belőlük a következő történet. (Miközben minél többet olvasok belőle, annál nyilvánvalóbb: tudta, hova akar eljutni a pókhálószálakon.)

Nem véletlenül szerkesztésről, és nem teremtésről beszélek. A Sandman – Az álmok fejedelme alapvetően multikulturális képződmény, hiszen szerzője gátlástalanul vonja a maga összképébe a kulturális emlékezet számtalan elemét, s ezt soha annyira nem érezni mint ebben a kötetben. Az északi-germán mitológia éppúgy beköszön, mint a kelta tündérvilág, megjelenik káosz és rend, az angyalok (jelzem, a menny helyett a DC-s képregényi „otthonukból”, az Ezüst Városból érkezve), a pokol erői, Azazellel az élen; egyiptomi istenek és japán viharisten poharaznak egy asztalnál e mesében – lényegében teljesen helyénvaló módon. Posztmodern katyvasz is lehetne mindebből, de Gaiman meg sem kísérel kohéziót teremteni az egymást kizáró elemekkel sűrűn teli pakolt birodalmában – egyszerűen tudomásul veszi, hogy a különböző kultúrákban megszemélyesült hitek, lelki erők, természeti jelenségek egymást nem kizárva, egymás mellett léteznek – hiszen amíg valaki ebben a percben Sívához fohászkodik, s ugyanekkor máshol a világban valaki más Krisztushoz, addig a közösen álmodott világban: a valóságban is így van. S az már csak apró különbség, hogy akadnak olyan szereplők az asztal körül, akiket a régmúltban imádtak, olyanok is, akiket különböző alakban ma is, sőt, olyanok is, akiket a szerző maga talált ki.

Ez a bőség széles terepet nyit a fantáziadús rajzolónak s bizony meg kell kövessem az előző bejegyzésben Sandmanja miatt vegzált Kelley Jonest, akinek e sorozat legtöbb kötete köszönhető. Egyszerűen teljesen más koncepcióval állt a feladathoz, mint annak idején Mike Dringenberg – aki épp e kötetben tér vissza két epizód erejéig -, az egységes vizuális összkép fenntartása helyett a rengeteg erős hangulat (és nem utolsó sorban a rengeteg mitológia jelenléte) mentén egyfajta folyamatosan változó rajztechnikai társasjátékot játszik a szereplőkkel, a helyszínekkel, és a rajzolótársakkal, teljesen más vizuális kereteket teremtve akár kockáról kockára – mondanám, de inkább arról van szó: a látványt a karakterek szintjén is alárendeli a mese követelte hangulatoknak. Nemcsak az Álomúr változik folyamatosan a keze alatt, de minden fontosabb szereplő – például érdemes végigkövetni a második fejezetben Lucifer átalakulásait, a bukott angyal számos portrévariációját. Félelmetesen izgalmas rajzi koncepció, bár jellegéből fakadóan nehezebb vele A babaházban megvalósult egyenletes színvonalat tartani. 

Még mondom tovább, de csak azoknak, akiket nem zavar, ha egyúttal a történetet is mesélem...

Az Álomúr terme a hívatlan látogatókkal  (forrás: vulture.com)

Prológus – Amelyben egy családi összejövetelen kiéleződnek bizonyos személyes ellentétek… s mintegy a kedvünkért újrakontúrozza az író a végtelenek „határait”. Ez a számbavétel jó alkalom arra, hogy így, a történetfolyam leg-közepén mintegy újra bemutassa nekünk az író Vágyat (aki pengeti a szálakat), Kétségbeesést (aki kontráz neki), Végzetet (ezen epizódban az ő kertjében és kastélyában járunk), Delíriumot (ki egykor Öröm volt), Álmot (mintha nem tudnánk róla immár ezt azt…); a hiányzó Végtelenről megint csak a hiánya által esik szó – de a legfrappánsabb bemutatás az utolsó: „És ott van még Halál.”

Ez az epizód maradéktalanul illusztrálja, hogy mint rajzolót miért szerettem Dringenberget. A terek mélységeibe hatoló alakoktól a kifinomult portrékig (Delírium gyönyörű, amikor azt meséli, tegnap valami rossz dolgot csinált; és Álom dühében összeszoruló fogai a kirobbanása előtt szerintem rajzolói mesterjegyek); a játékos panelkezelésen át a panelekbe rejtett játékokig (az Egy-aki-három - ez esetben egyértelműen a Párkák - Végzetre rímelő öltözetétől az Álom szeme előtt örvénybe kavarodó utakig) tobzódik a feladatban. S mintha most először rajzolná azt a – némileg Michael Zulli „történelmi” figurájára emlékeztető – Sandmant, akit mindig is akart. És mintha még mindig ő lenne a legjobb labdafeladója  Malcolm Jones III ihletett tuskezelésének…

A Párkák monológja újfent az események katalizátoraként funkcionál: ők fonják a sors-fonalat, amelyet Végzet mintegy konstatál – hiszen ő a választások utáni ösvények, a választás eredményének ismerője. Itt az idő. Itt még sok mindenre gondolhatunk, hogy miféle időről van szó – hogy a végén majd persze a „kinek a milyen ideje” teljesen mást jelentsen, mint amire elsősorban gondolnánk.

1. fejezet – Melyben az Álmok Ura előkészületeket tesz az alvilági látogatásra… s a pokol is, Lucifer is készül e látogatás fogadására. A korábbi kötetek pokolbeli triumvirátusa egy finom utalással kerül a helyére: a pokol változásai valójában Lucifer önszórakoztató játékai. A látszólag maradéktalan, szinte középkori (valójában inkább miltoni) ellenpólus-jelleg hordozója: „csak egy hatalom, mi nagyobb nálunk, de vele soha többé már nem beszélünk” királyi többesben kimondott önmeghatározása azért hallatlanul vicces, mert istenek, istenségek, erők és emberfeletti hatalmak épp e kötetben, e történet-füzérében szerepelnek majd a legtöbben. Két pólus van, mondja Lucifer az első anyaszültnek és első gyilkosnak, Álom sérthetetlen követének: Káinnak – két pólus, a többi lényegtelen.

Álom persze pontosan tudja ezt – a maga méretét az angyaléhoz képest. Tehát úgy búcsúzik a birodalmától, az alattvalóitól, a gyermektől és a baráttól, mint aki elmúlni készül. Persze hogy a baráttól való álombeli búcsú a kedvencem, a Hob Gadlingtól való elköszönés kicsiben az írói módszer egy pohár bornyi „szürete”: a kulturális és mitológiai utalások az egymásra simuló, korábban megalapozott saját történet-rétegek együttesen sokkal nagyobb mélységérzetet adnak az epizódnak, mint amennyire valójában az; s mindez a stílus költői finomságú egységében, meglepően szűk terjedelemben valósul meg.

Itt már látszik, Kelley Jones mennyire szívesen hajlítja az általa az Álomország első epizódjában megalkotott, szinte karikatúra jellegű dark-punk Álomurat mindenféle irányba – avagy néhány rajzi azonosító jegyen túl milyen szívesen játszik kivétel nélkül minden szereplővel hasonló játékot. Malcolm Jones itt és a következő epizódban is remek partnere e játéknak, és sokáig ez az utolsó alkalom, hogy Steve Oliff színeiben gyönyörködhetünk – bár a következő történetekre is meghatározó a különböző terek alaptónusainak általa kitalált rendje, Dan Vozzo pasztellesebb színvilága csak később veszi át az uralmat.

2. fejezet – Amelyben… számos ajtó végleg bezárul… de egyik sem az Álomurat zárja a pokolba. Lucifer e látogatás okán egy régóta fontolgatott vágyát váltja valóra. A Pokol Ura úgymond „kilép”. Végigjárja a Poklot, kilökdösi az utolsó, makacs maradni vágyókat, ha bűnösök, ha démonok – mindegy; bezárja az összes kaput. Úgy dönt, hogy nyugdíjba vonul. Hiszen miért ne tehetné? E relációban – ne feledjük, Milton után – ő az Úr ellen lázadó angyal. „Inkább úr a pokolban, mint szolga az égben” idézi Gaiman a miltoni sorokat, s ennek az idézetnek a leglényegesebb eleme, amit NEM tartalmaz: e relációban nem feladata a teremtés megrontása – nem ő a kísértő, nem „vásárol” lelkeket, mert (amint azt Lucifer az Álomúrnak ki is fejti) egy lelket sem birtokolhat más. A Pokol bezár, lakóit a terek és síkok számtalan rétegébe zavarta szét Lucifer akarata – s a hívatlan látogató büntetése, hogy a bukott angyal átadja neki a Pokol kulcsát. S hogy mi lesz a két pólusú világgal, ha az egyik pólus szabadságolja magát? Ez érdekes kérdés, és választ is kapunk rá később – annyi viszont már látható, hogy egy ősi vita áll a Párák évszaka középpontjában. Vajon önálló akarattal bíró „külön princípium” a gonosz, avagy az isteni szándék engedelmes, legalázatosabb végrehajtója? Hiszen a legalantasabb munkát végzi…

Jóízű tobzódás ez a füzet, bár valójában néhány jól elhelyezett, ötletes totálon túl a panelek elrendezése meglehetősen szokványos. Ne feledjük, jobbára két karakter, Sandman és Lucifer párbeszédéhez nyújt hátteret ez a nem túl figura-gazdag rajzi közeg – az mindenképp a rajzolókat dicséri, hogy mégsem tűnik egy pillanatra sem unalmasnak. Hogy pontosan mit is értek Kelley Jones hangulathoz igazított karakter-ábrázolásán, az a legfeltűnőbben az előző epizód erőszakos és a jelen epizód megzavarodott Mazikeen-figuráján keresztül tudnám érzékeltetni – s nemcsak a másképp „lezabált” fél arcra, vagy az ép fülben lógó koponyák számára gondolok. A két rajz teljesen más benyomást tesz, mégpedig a karakter hangulatának megfelelő más benyomást.

3. fejezet – Amelyben Lucifer búcsúajándéka nem kívánt figyelmet kelt… és meglehetősen nehéz helyzetbe hozza Homokemberünk. A Pokol kulcsa az Álom birtokába került, s a hatalomra éhes hatalmak, a különböző mitológiák urai és úrnői mind elküldik követeiket, avagy személyesen jelennek meg a palota kapujában, hogy megszerezzék (ahogy Halál nővérke fogalmaz) a legértékesebbet a teljes teremtett világ összes pszichikus ingatlanja közül.

Kelley Jones itt már különböző mitológiákat, erőket, isteni küldötteket különíthet el rajzban, s bár még csak a kezdeti lépéseket teszi meg az 5.-6. fejezet tobzódásáig vezető úton, például a japán fametszetek rajzi modorát idéző Szuszanoo no Mikoto ábrázolása már jelzi, a rajzoló mivel is kísérletezik. Jones rajzait ezúttal P.Craig Russell húzta ki, olykor egészen zseniális módon – jó példa erre Sandman szívecske-szakadásos, borostás portréja például. Néhány Gaiman novella rajzolójaként már ismertem – bár amit ott birtokol azt itt még nem: az egyenletes színvonalat. Mert összecsapott megoldásai is vannak – például a Halált csevejre hívó Álomúr…

4. fejezet – Amelyben a holtak visszatérnek… - de mi ebből a meglehetősen izgalmas ötletből, hogy mi is történik, ha a holtak ukk-mukk-fukk visszatérnek, csak egy kis szeletke kollégiumi életképet kapunk, egyetlen élő (bár nem sokáig élő) ott ragadt kisdiákkal. Kis betétmese ez, Matt Wagner az eddigiektől teljesen eltérő, izgalmas rajzvilágával, Jones III tus-hattyúdalával – csak azt a hat nap káoszt nem érezni belőle, amit a holtak visszatérte jelentene úgy általában. Helyette megkapjuk az egyik Gaimani novella: Az élet korai Moorcock-stílusban intellektuális horrorverzióját.

Félreértés ne essék, ez egy jó mese – remek kis színese lehetett volna egy a holtak visszatéréséről szóló sorozatnak. De így mindössze az illusztráció illusztrációja, minden ihletettsége ellenére üresbe fut, hiszen kicsit olyan megoldással él, mintha Homérosz Trója eleste helyett a görög tábori kocsma egyik verekedését tartotta volna a leginkább említésre méltónak a történtekből. Azzal együtt, hogy a történetnek egyébként remek íve van, s általa az egészhez – a Pokol- és Lucifer-problematikához csak hozzáadódik még egy réteg, még egy örök vita: hely-e a pokol, ahova letaszít a bűn, avagy magunkban hurcoljuk, mindenki a személyes magáét. És egy kedvesen frappáns válasz a padlás kísértetétől, Edwin Paine-től: sehol sem muszáj örökre ott ragadni. Saját magunkban a legkevésbé.

5. fejezet – ahol diplomáciáról, hálószobatitkokról, zsarolásról és fenyegetőzésről esik szó a leginkább. Az istenek bankettjén nem csak az a pár kiemelt mitolo-genya vesz részt, aki a maga hasznára a pokolért üzletelne. Hallatlanul szórakoztató játék a háttérbe firkált alakokat figyelni e két, az Álom palotájában játszódó fejezetben. Merlintől Mardukig láthat jól ismert alakokat a figyelmes szemlélő, miközben azért maga a történet is elég figyelmet követel – a bankett fő attrakciója egy színpadi gyilkosság (már megint…), a bankett után pedig alkuk, fenyegetések és diplomácia jön, avagy a puszta üzlet. Hiszen Azazel például egykori otthonáért magát Nadát is felkínálja az Álomúrnak – micsoda irónia lakik ebben: hogy akiért a poklot járta, azért most a poklot kéne odaadnia… A poklot, amely egy felelősségteljes Végtelennek – mint amilyen Morpheus – a döntés felelősségének végtelen kínját ajánlja fel…

Kelley Jones itt már nemcsak a vendégeket, de a velük tárgyaló Álmot is a vendégek külön-stílusában alkotja meg. A japán viharisten egy ifjú, árnyékos szemű szamurájjal tárgyal; Basztet egy függőlegesen vágott, macska-szembogarú Morpheussal (még ha fel is panaszolja az istennő hogy házigazdája nem macska-alakjában fogadta…) s így tovább. Szerintem még karakteresebb Sandman-figurák is születhettek volna, de ezen a füzeten például sajnos érzik a kapkodás. Jones gyakran túlságosan vázlatos – és George Pratt tushasználata sem a tartozik a kedvenceim közé. A kettejük közös produktuma pedig egyszerűen nem elég jó az eddigiek fényében. Grafikailag bizonytalankodik: a tushasználat olykor túl sokat hagy meg a rajz vázlat-jellegéből, olykor túl keveset magából a rajzból, ott hangsúlyos, ahol nem kéne, ahol kéne, ott meg gyakran kevés. Úgy tűnik, hogy egyszerűen nem „éreztek egymásra” Pratt és Kelley Jones.

6. fejezet – ahol …végre tisztázódik a Pokol felségjogának nyugtalanító kérdése, azaz megszületik az egypólusú világ. Mert a hatodik napon mindig befejeződik valami. Az egész kötet a teremtés számainak bűvöletében létezik, a 4. fejezet kisdiákja is hat napig élte a maga kálváriáját, a pokollakók – ha démonok, ha bűnösök - hat napig bolyongtak „otthontalanul”, s ím, a hatodik napon az, ki a Poklot teremtette, angyalai által újból a maga hatáskörébe vonta azt. A két Poklot feladatul kapó angyal által létrejön a „lázadó Sátán” helyett a „szolgáló Sátánok” által uralt Pokol. A vendégek hazamennek – kivéve Azazelt, aki nem átallotta saját otthonában provokálni Morpheust. Aki végre kiszabadította Nadát a maga hozta ítélet alól.

Dick Giordano többet kezd Kelley Jones rajzaival, mint Pratt – annak ellenére, hogy ez az epizód nem feltétlenül az izgalmas egész-oldalasokról szól. Az angyal: Duma kockáról kockára történő, ihletett „földre szállása” Rémiel „üzenete” alatt nem technikailag, hanem invencióban kivételes – és ilyen apró ötleteket azért minden oldalon találni. Ez nem a látványos megoldások, hanem a megtartott rajzi nívó füzete.

Pokolnak lenni kell. Kell egy hely a démonoknak, egy hely az elkárhozott lelkeknek. A pokol a menny tükörképe, az árnyéka. Meghatározzák egymást. Jutalom és büntetés, remény és reménytelenség… Rémiel angyal ím ígyen közvetíti az Úr óhaját Gaiman szerint, s így jön létre az utolsó, a

Végtelenedik fejezet – Amelyben búcsút intünk eltávozott barátoknak, elveszett szerelmeknek, régi isteneknek, és a párák évszakának; és amelyben megadjuk az ördögnek, ami az ördögé. Az új világrend létrejött. Álom végre leteszi a Vágy rápakolta terhet (a sok közül az egyiket), s Nada is választ, a maga óhaja szerint. Egy viharistenről kiderül, hogy ő nem is ő, s egy szélhámos isten, óriások fia ismét szabadon garázdálkodik. Azzal, hogy Morpheus szabadon engedi Lokit, immár a második „pajkos gazembert” juttatja a történetbe – Jóbarát Robinnal és Égjáró Lokival még biztosan fogunk találkozni az Álomúr eljövendő történeteiben.

Mike Dringenberg utolsó füzete teljesen más, sokkal érzékenyebb rajzi világ, mint anno az első önállóan rajzolt epizód az ő tollából. Nem használ túl sok eszközt, bár átvesz ezt-azt Jonestől (sőt, Dringenberg japán fametszet-imitációja szerintem jobb…) az általa felkínált finomabb rajzi alap George Pratt-nek sem annyira emészthetetlen falat – az általuk összehozott összkép szerintem a sorozat egyik leginkább lírai füzetét eredményezi.

Mennyi minden történik, itt, a végén! De ezek az események valójában másodlagosak a pokolbeli hatalomátvételhez képest. Ha a Pokol új urai mintegy az Úrtól kapták feladatul a „börtönparancsnokságot”, ha a démonok eztán szeretetből bántanak, ha jobbító szándékkal kínoznak, az valóban sokkal rosszabb. Mert ezáltal a kegyelem értelme veszik el. A megköthető szenvedés-üzlet, a purgatoriális kiszabott szenvedés gyilkolja eztán a reményt a pokolban.

Búcsúzóul Dave McKean ihletett pokol-kulcsa még egyszer:

Emlékeztetőül, és köszönetképpen, amiért elkísértél idáig, olvasó.

Kiadó: Cartaphilus

Fordította: Totth Benedek