Volt egyszer egy... Hollywood - film

Hé! Te Rick Dalton vagy, baszki. Ezt ne felejtsd el! ...szól a meglehetősen másnapos főnöke és egyetlen barátja után Cliff Booth, a kaszkadőre ebben a moziban, a pillanatban, amikor teljesen felkészületlenül megérkezik egy új film forgatására, ahol ő lesz a legyőzendő főgonosz. Így szól ki hozzánk Qentin Tarantino a filmjében: ne felejtsük el, hogy egy film szereplőjét látjuk egy filmben. Egy velejéig Hollywood szellemiségének megidézéséről szóló filmben az "utolsó hőskor" végéről, amikor az intézményesült filmipar a maradék ártatlanságát is elveszítette - írnám, de valójában nem volt akkor sem ártatlanabb, vagy bűnösebb, mint most. Egyszerűen a legjobban sikerült, megtörtént eseményeken alapuló produkcióinak is csak ennyi köze volt és van a valósághoz, mint ennek a filmnek. Az álomgyár mindig is a saját filmnyelvi korlátai közé szorult görbe tükre volt a megélhetőnek - és immár a kilenc filmjéből nyolcat ismerve úgy érzem, Tarantino pontosan ezt érzi a legfontosabbnak elmesélni róla. Hogy mindig csak egy filmet látunk, ahol mindenki szerepet játszik - akkor is, ha hibátlan átéléssel.

Mert valójában már a Becstelen Brigantik elmebeteg valóságcsavarása is csak ezt akarta közölni: a filmes mese így néz ki - a valóság benne maximum így igazulhat. Így nézne ki a valóság, ha volna forgatókönyve, ha bábáskodna körülötte a stáb, ha kézbe venné egy invenciózus rendező - akinek azért megköti a kezét a pénzt adagoló producer. Aki befektet, tehát keresni akar. Ez a film, úgy hallom, jó befektetés volt, és (szerintem) az invenciózus rendező eddigi legjobbja. Lehet, ezzel kellett volna kezdenem: végre beülhettem újra egy olyan Tarantino-mozira, ami nemigen hagyott hiányérzetet, de annál több gondolkodni valót adott. Nézzétek meg, ha nem láttátok - és ne olvassatok tovább, ha nem láttátok; mert a tartalmat is érintenem kell, ha el akarom mesélni, mi mindenre jutottam e szívmelengetően gonosz film kapcsán.

Merthogy ez egy szívmelengetően gonosz film. Mondják róla, hogy szerelmes levél az elmúlt álmok gyárához, egy időszakhoz, amikor a filmipar lecserélte a kliséit, beengedve az invenciót, a fiatal rendezőket, sőt, amikor elkezdte a saját zsánereit elfelejteni a világban akkor épp sokkal népszerűbb új meseformák kedvéért. Ebben a szerelmes levélben egy ilyen majdnem sztár és sofőrré/gondnokká levitézlett kaszkadőre játssza a főszerepet - meg a köréjük ömlő, hibátlan miliő, a látvány és zene, és egy sztárrendező-feleség sztárocska a szomszédból, aki épp ígéretes karrierje legelején jár. Őket követjük csaknem az egész filmidőn át, meglehetősen komótos tempóban, az események végső, gusztustalanul véres felgyorsulásáig. Mondják (Tarantino nyomán, aki tényleg mondta), hogy ez a gyerekkora látványainak egyfajta felidézése, azoknak a hangulatoknak állít emléket, amik a kölyköt akkor és ott körülvették. Így aztán a szokottnál kevesebb saját stílusjegy, jóval kevesebb, azaz másképp beteg karakter került ebbe a filmes vallomásba - pont ezért mondják néhányan, hogy mintha kimaradtunk volna a buliból, mi, eddig oly gusztusosan kiszolgált nézők: hiszen a filmeket és sorozatokat megidéző olykor villanásokig tartó millió utalás javát néhány elvetemült filmbuzin kívül (mint maga a rendező) úgysem fogja érteni senki.

Tény, ez a film nem jár az utóbbi idők Tarantino-mozijainak nyomvonalán. Számomra a rendező az első filmjétől nagyjából a (sokak által méltatlanul leértékelt) Jackie Brownig folyamatosan a tabuk megtörésével valósított meg egy-egy zsánert, a Kutyaszorítóbannal a gengszterfilmtől indulva, adva egy pofont a Ponyvaregény minden pillanatával a movie brats alapfilmjeinek (abszurd, valószínűtlen történetébe csomagolt valóságszagával, amit a dumák gátlástalansága és a szokásos klisé-csúcspontok kiröhögése egyszerre teremtett). Közben óhatatlanul kialakult az a stílus, ahogy Tarantino filmet mesél - és erős rajongótábor is kialakult köré. Számomra a Kill Bill-től Aljas nyolcasig tartó időszak a saját stílusjegyeiben lubickoló, rajongótáborát (egyébként legtöbbször kifogástalanul) kiszolgáló filmek gyártásáról szólt. Nem lepett meg - hanem kiszolgált. Hiszen én is rajongó volnék, aki most végre megint a padlón koppanó állát keresi a stáblista alatt, a sötétben.

Mert ez a film végre túllép (újra túllép) a jól bevett, kigyakorolt eszközkészlet frappáns újrahasznosításán. Miközben tényleg nosztalgikus ízekkel idéz, visszaandalog egy soha nem volt aranykorba, az egész, hosszan svenkelt autókázásos, western-díszletek közt zajló filmes "életet" egyfolytában az irónia kegyetlen királyvizébe lógatja. Olyan pillanatok árulkodnak erről, mint mikor Steve McQueen, a korszak kétségtelen keményfiú-ideálja kesereg azon, hogy mivel látszatra nem "kiszolgáltatott kisfiú", semmi esélye Sharon Tate-nél. Mint mikor egy színészetre ijesztő felnőttséggel készülő kislány helyre rakó szavaitól megint elsőligásnak érzi magát egy levitézlett sztár. Mint mikor kiderül, Bruce Lee-t egyszer csak elagyabugyálta egy mucsai amcsi (bár mint tudjuk: "senki sem verte meg Bruce-t"). És a végén, amikor kiderül, tényleg egy (végtelen morbidra sikerült, hippi-pörköléses) medencés parti kell hozzá, hogy ennek a széthulló életű faszinak, aki épp hazatért a spagetti-western zsákutcájából, sikerüljön összeismerkednie mozicsillag szomszédjaival, akik megmenthetik a karrierjét. Mert tényleg volt egyszer egy Hollywood, ahol a happy end elengedhetetlen volt. Kerüljön, amibe kerül...

Tarantino ehhez a legjobb játszópajtásokat kereste - ráadásul mindegyikhez igen komoly rutinnal állhatott, hiszen külön-külön már forgattak együtt korábban. Az a hír járja, hogy alaposan összehaverkodtak a forgatás alatt; nem csodálnám, hiszen a forgatókönyv patikamérlegen mérte ki köztük az egyensúlyt (hírlik: a színészbarátságok gyilkosa a színész irigysége...). Más kérdés, hogy Leonardo DiCaprio megzuhant sztárjának követéséhez több iskola kell; hogy tényleg lássuk az érzelmi hullámvasutat, az önimádat-foszlás ijesztő mélypontjai és a (kezdeti ripacs katasztrófa utáni) mély átélésben pillanatokig egekbe szárnyaló végletek közt. DiCaprio tényleg nagyon belülről mutatja meg ennek a sokak által irigyelt szakmának szinte az összes oldalát, egyetlen filmszerepen keresztül. Brad Pittnek sincs amúgy könnyű dolga, de a figurájával sokkal könnyebb érzelmileg azonosulni, holott valójában pontosan érzékelteti azt is, hogy az "egyszerű gyerek" szerep mennyire bonyolult. Margot Robbie-t sokan halványnak látták, a mesének hátteret adó tragédia kényszerű kellékének - pedig alapvető tükre (a pályája végén) a vásznon pont eleget tántorgó sztárságnak az a kedves naivitás, ahogy örül például a moziban a mellék-szerepe sikerének.

És akkor érjünk vissza a tragédiába. Ami itt csak tényleg (keserű) hátteret ad a mesének. Amit dekára kimér, pontosan előkészít és a szokott, mesteri ritmusérzékkel vezényel le a rendező. Úgy, hogy tudjuk: nem abba a házba mentek be. Nem egy hirtelen, autóban megfogalmazott ötlet elszánt megvalósítóiként, hanem egy hippi-álcában megbúvó fasisztoid "messiás" alaposan előkészített, megdolgozott katonáiként. És tudjuk, hogy valójában mi történt. Ez a keserű szájíz, amit érezned kell a végén, vagy legalábbis én ezt éreztem: a sokakhoz eljuttatható mozi a legjobb szándékokkal is, mindig ilyen. Tarkovszkij elmehet a picsába: a film nem a megörökített idő, hanem a prekoncepciók által újrakonstruált, vágyakhoz és előítéletekhez csavargatott ál-múlt. S ahogyan vége (lemegy az erre rímelő, stáblistába vágott - pofátlan gesztus! - dohányreklám, ahol bekapcsolva marad a kamera...) egyszer csak elkezd mozogni bennem, még hány helyen, hány kiszólásban, mennyi lassan elguruló autókat követő képen csöpögtette Tarantino a maga nosztalgiájába ezt az epét. Merthogy ez egy film. Annak bitang jó - de csak egy film. Az élet végén nincs stáblista. És hit nélkül nem nevezhető a rád váró akármilyen halál hepiendnek. Tarantino életműben gondolkodik - évekkel ezelőtt kijelentette, amire így, a vége előtt egy filmmel (épp most) a rajongói szorongva rácsodálkoznak: tíz filmet tervez. Az életműve alapján lassan kirajzolódik: miért nem hisz a filmben. Én ennek fényében várom az utolsót.