„-
[…] És egyszerűen csak teljesen kiborítanak ezek a kibaszott sci-fi allegóriák,
ahol, tudod, ha mindent a terv szerint csinálunk, mindent helyrehozunk, akkor
egy futurista paradicsomban fogunk élni. Amikor egyedül akkor lenne esélyünk
megmenteni az egyetlen otthonunkat, ha eltérnénk a tervtől. Mert a terv
eredendően hibás. Az emberi lények alkalmatlanok a világ uralására, és ha mást
hisznek, végérvényesen tovább rontanak a helyzeten. Szóval sajnálom, én nem
vagyok irodalomkritikus meg semmi ilyesmi, de azt hiszem, jobb alapötletet
kellene találnod a könyvedhez.
-
Szóval azt gondolod, hogy pszichotikus téveszméim vannak, és ráadásul még a
könyvem alapötlete is szar?”
Kevés ilyen fájóan
félresikerült könyvvel volt dolgom az utóbbi időben. Fájóan, mert az alapötlet
érdekes, a humora bájosan szellemes, Mastai retro sci-fit lételméleti
kérdésekkel vegyítő felvetései aranyosak, ahol kell és mélyen ülnek, ahol meg
az kell – ehhez képest a megvalósítás a könyv nagyjából kétharmadában iszonyú
idegesítő. Pedig lehetett volna ez egy baromi jó kis szórakoztató sci-fi
paródia akár. Nem lett. Adná magát, hogy az elvárásokat hibáztassuk, de ez csak
részben állja meg a helyét. Valóban simán félrevihet a könnyed, optimista
utópiát hirdető ajánlások sora, a Galaxis
útikalauz emlegetése, a kibillent világra jól reflektáló (amúgy elég pöpec)
borító. De azon, hogy a könyv eggyel komolyabb hangvételű, mint azt a
beharangozókból sejthettük, még könnyedén túlléphetnénk.
Ami sokkal-sokkal fájóbb, az a
főszereplő és az ő folyamatos önsajnáltatása. Utoljára A marsi esetében éreztem azt, hogy sokkal jobb lehetett volna a
könyv a narrátor-főszereplő nélkül. De esküszöm, Tom Barren még Mark Whatney-nál
is jobban idegesített. (Amúgy nem csodálkoznék azon, ha ez a könyv is úgy
járna, mint Andy Weir gigasikere: a filmváltozat [ha lesz, de borítékolni
merném, hogy lesz] jobban fog tetszeni. Egész egyszerűen azért, mert ezek a
humoros-technikás-okoskodós-komolytalan ötletek nekem jobban elférnek vásznon,
mint a lapokon. Meg mert Elan Mastai amúgy forgatókönyvíró, ami meg is látszik
a művén – csupa-csupa filmes panel, de erről még később…)
Szóval itt van ez a Tom Barren.
Aki egy megvalósult utópiában él. Ez a nagyjából a Jetson család világára hajazó alternatív jelen egy, a hatvanas
években felfedezett kimeríthetetlen energiaforráson alapul: a Föld forgásának
energiáját (vagy valami hasonlót, őszintén szólva nem értem és feleannyira sem
írt érdekesen Mastai hogy végig akarjam gondolni) hasznosító
Goettreider-motornak köszönhetően az energiaválság itt ismeretlen fogalom,
korlátlan mennyiségű ingyenes energia jut mindenkinek, ami túl azon, hogy
újrarendezte a társadalmi viszonyokat, utat nyitott egy halom ipari
felfedezésnek is. A repülő autók, ételszintetizátorok, hűtlen kedvesünk
hajszálából generált android-hasonmás játékszerek épp úgy a mindennapok részei,
mint a személyre szabott szórakozást nyújtó regények, melyek oldalról oldalra
az aktuális olvasó igényeihez írják hozzá magukat. Nem véletlen, hogy a mi
jelenünkbe csöppenve Tomnak a hagyományos narratívájú regény legalább akkora
kultúrsokkot okoz, mint hogy a ruhája nem bomlik le nap végén, hogy reggel egy
teljesen új szett várja, hanem ki kell mosni és (botrány!) újra felvenni
ugyanazt – az meg pláne nem véletlen, hogy nekem, mint e világi
kultúrafogyasztónak épp az okozza a legnagyobb kultúrsokkot e megvalósult
utópiában, hogy nincs több regény, ami vállalná, hogy megtornáztatja az
agysejtjeim (avagy: akarom én, hogy mindig kiszolgálják az igényeimet és az
általam adott idegrendszeri válaszok alapján direkt nekem rakja össze magát az
épp fogyasztott kultúrtermék, vagy inkább szeretnék új élményekkel szembesülni
és tágítani a határaim – de ha már itt tartunk, ha én valami újra, gyökeresen
újra vágyom, akkor vajon milyenre írja magát a könyv?).
Ahhh, szidni akarom itt
folyamatosan ezt a Tom Barrent, erre mindig elkalandozom. Szóval van itt ez a
Tom Barren. Aki egy megvalósult utópiában él és megállás nélkül nyavalyog. És
ezt most tessék szó szerint érteni. Egy világhírű tudós apa és egy csodálatosan
alkalmazkodó anya sikertelen fiacskájaként pont azt csinálja, amit a mi
világunkban is csinálnak a nagyon fontos-gazdag-előkelő-szép-mittudoménmilyendenemátlagos
családból származó fiatalok, akik jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak:
sajnáltatja magát. Mert ő egy lúzer. Aki nem olyan okos, mint a papa és nem
olyan kedves, mint a mama. Nincs barátnője, mert minden nőn átgyalogol. Nem
szereti senki. Legkevésbé apuci. Mert ő egy lúzer. Aki, amikor végre bejut a
legfantasztikusabb nő bugyijába, elszúrja az egészet (mondjuk ezt pont nem ő,
de e ponton ez kb mindegy, úgyis mindenért Tom Barren a hibás) – plusz vele
apuci legfontosabb tudományos sikerét. Mert ő egy lúzer. Aki aztán bánatában
elbarmolja kicsit a világ első időutazását és elpusztítja az ismert világot,
hogy kikössön a mi jelenünkben. Persze minden viszonylagos, hisz ha Tom itt
van, ahol se Goettreider-motor, se ételszintetizátor, se (hálistennek) önmagát
író regény, akkor a másik valóság nem is létezett, tehát el se pusztulhatott…
De akkor mégis kicsoda Tom és mit keres itt?
Klasszikus párhuzamos univerzum
narratíva alakul innentől, Tom itt támogató családra és szerelemre lel,
kiderül, hogy mégsem feltétlenül akkora lúzer, szép lassan be is illeszkedne
ebbe a számára furcsán elmaradott antiutópiába – ha nem nyomná a vállát az
általa ismert világ, néhány millió földlakó és persze egykori családja és
barátai elpusztításának terhe. Naná, hogy elkezdi keresni a megoldást, hogyan
csinálhatná vissza az egész galibát. Naná, hogy nem sikerülhet neki úgy, ahogy
elképzeli – pláne miután érzelmileg érintetté válik e világban is. Mert vajon
mi a fontosabb, a személyes boldogság vagy a „jobb” világ, amit magunk mögött
hagytunk? Egyáltalán, meg tudjuk állapítani, objektíve „jobb” volt-e az a
világ? Értelmezhető-e a pusztulás fogalma ha az a világ meg se születhetett? És
mi a garancia arra, hogy nem barmoljuk el még jobban (pláne, ha, mint tudjuk,
főhősünk egy kapitális lúúúzer…) és döntjük apokalipszisbe mindkét általunk ismert
világot?
Jól látható, hogy a könyv nincs
teljesen híján az érdekes felvetéseknek – igazából ahhoz képest, hogy amikor
leültem ezt a posztot megírni, úgy voltam vele, hogy én itt kizárólag Tomot fogom
szidni, tényleg mindig elkalandozom. Ha nem lenne a folyvást nyavalygó főhős,
nem lenne ennyire túlírt és nem lenne ennyire kiszámítható minden fordulata (és
itt lép a képbe a szerző forgatókönyvíró előélete: annyira jellegzetesen
hollywoodi klisékből dolgozik, hogy az komolyan fáj) akkor ez egy tök jó könyv
lehetne. Így csak egy közepesen szórakoztató, de legalább annyira bosszantó
próbálkozás. Kár érte.
Kiadó: Agave
Fordító: Ballai Mária
Nem tudtam, de nem is akartam ezt ilyen szépen összeszedni, de kb. az volt a bajom nekem is ezzel a könyvvel, mint neked. Jó alapötlet pocsékul megírva.
VálaszTörlésMeg voltam róla győződve hogy be sem fejezed :) nekem azért annyira nem feküdte meg a gyomrom mint neked, de tény hogy sokszor volt baromi bosszantó :/
TörlésÉn se voltam biztos. :D Ha nem decemberben olvasom, és nem akarom lezárni a megkezdett könyveket még az újév előtt, talán tényleg félredobom. Voltak benne jó részek, mikor visszament 65-be, meg Goettreider vonala úgy egészében, de az a folyamatos nyafogás! Ki is mondta, hogy férfihiszti? Na, az volt. :D
Törlés