2018. január 3., szerda

Ismét eltelt - rendhagyó évösszegzés shizoo tollából

Varázslatos év volt ez, kint is, bent is. Nem így indult… sikerült ijesztő fizikai összeomlást produkálnom – a bal lábam szólt rám a legkíméletlenebb módon. Milyen furcsa, hogy ebből a senkinek sem kívánom élményből profitáltunk idén a legtöbbet – én azzal, hogy valahogy visszakerült a fókusz a megfelelő helyre, Timi azzal, hogy gyönyörűen összemarkolta a dolgokat körülöttem az egész kórházasdi előtt, alatt és után. Nekem nem ártott a pofon, neki nem ártott, hogy megtapasztalhatta: ezt is meg tudja csinálni. Mindazonáltal jó lenne, ha soha többé nem tanulnék így.

Varázslatos és igen olvasmányszegény év lett, mivel elnyertem a Prágai Tamás Díjat – és ezáltal összeállíthattam egy verseskötetet. Júniustól október elejéig szinte kizárólag ez töltötte ki az időm. Mellékesen írtam itt-ott filmekről, koncertélményekről – de gyakorlatilag csak a saját verseim olvastam újra. Ami könyves tárgyú bejegyzés ebben az időszakban született, vagy egykori kedvencek újralapozás utáni élmény-megidézése (illeszkedve a megkezdett sorba, ahol a létem formáló, rutinból kibillentő olvasásaim sorolom, mint például Madách: Az ember tragédiájával való liezonom), vagy olyan régi tartozások felszámolása volt, amelyekről a bejegyzések egy idő óta szinte készen ültek a fejemben (mint például az Enki Bilal képregény-sorozatáról szóló cikksorozat).


Mert gyakorlatilag egyedül válogattam le az Irodalmi szabad rablás mintegy 1700 megosztásából előbb azt a 700 verset, amit nagyjából abbahagyottnak, majd ebből azt a 300 verset, amit vállalhatónak ítéltem. Onnan volt a legkeservesebb eljutni a kötet mintegy 180 verséig – nagyon hiányzott egy szerkesztő hozzá, de különböző okokból így alakult, hogy magamra maradtam vele. Most már látom, mit kellett-lehetett volna másképp, de nem vagyok elégedetlen. Akkor sem, ha a fogadtatás egyenlőre enyhén szólva vegyes. Talán értelemszerű, hogy közben pihenésképpen mások versesköteteit lapozgattam, a legtöbbet Kemény István Állástalan táncosnőjét – így estem ki a legkevésbé a ritmusból. Úgyhogy akárcsak Timi, én sem tudom jó szívvel kiválogatni idén a 10 legjobb olvasmányélményt – alig több mint 10 elolvasott könyvből. Varázslatos évünk volt amúgy, annak ellenére, hogy olvasás-szegény – a kedves végre engedett a kitartó ostromnak és hozzám jött.

Egyfajta dobogót (akárcsak Timi) azért össze tudok állítani. Aminek a harmadik helyén két olvasás osztozik, Arnon Grumberg Mibácsikánkja, és Csider István Zoltántól a Rendrakás. A Mibácsikánk kapcsán írtam: Én nagyon szeretem Arnon Grunberg irtózatos kiábrándultságát belőlünk – mert mindig megkínoz, de a belém akasztott kérdései erejével; azaz valójában én kínzom meg magam, ahogy a könyvei hatására előpakolom az elme fiókjai mélyére száműzött, az életemben tudomásulvétel nélkül elviselt ellentmondásokat, önmegvezetéseket és kegyes hazugságokat. Valahol e kiábrándultság nélkül ugyanezt érte el velem Csider úr kötete – ami nem kis szó…



A képzeletbeli ezüstérmesek a sagák – nem tudok betelni velük… A Völsunga saga és az Egils saga valójában egymástól két gyökeresen különböző aspektus virága ugyanazokkal a jól körülhatárolható, szikár eszközökkel elmesélve – az egyik a mitikus, a másik a legendás múlt gyermeke, de ugyanolyan szórakoztatóak. Ahogy az Egils saga kapcsán írtam: A hallatlanul korán kibontakozó saját nyelvű izlandi írásbeliség óriási ajándék – Egil Skallagrímson minden bizonnyal valóban élt, a családja történetét is mély részletességgel feltáró mese meglepően éles képet ad nemcsak a hősről, de a 850 és 950 közt élt emberek szokásairól, hiedelmeiről, életük évritmusáról is… ha belegondolunk, a saját legendák homályába vesző múltunk latin szövegei a királyainkról nem adnak ennyire részletes, éles, kézzelfogható képet, nemhogy bárki másról… a sagát 1230 körül jegyzik le, a négy legkorábbról ismert kézirata közt jelentéktelen eltérések tapasztalhatók csak – szinte nincs még egy kultúra, amelynek korai, sajátos szerkezetéről ennyiféle megírt rajzunk volna…



Az év minden bizonnyal legemlékezetesebb olvasása Hamvas Béla nevéhez fűződik… Most jött el az ideje. Mert nekem (úgy adódott) állandó kórházi olvasmányom Hamvas. Ezt nem tudom elmagyarázni, valahogy így hozta az élet, hogy minden hosszabb-rövidebb, jobbára baleset-következmény kórházban lakásom alkalmával az ő könyveit szerettem és szeretném. Talán mert az egyik arcukban valóban ráolvasások.  Talán mert a másik arcukban józan és tiszta meglátások. Feszesre húzzák a figyelmem. Talán mert semmihez sem hasonlóan rántanak össze a helyzetben, amikor minden arra provokál: szóródjak szét. Szóródjak szét az ágyon, a vizsgálatok személytelen sodrában, szórjam el az „én”-t, a „kedves beteg”, a névtelen eset, perforált szerv, törött gerinc, elzáródott véna – szóródjak szét egy intézmény személytelen rendjében. Pontosan nem tudom, hogyan, de segítettek, segítenek. Mint ahogy a minap is – egy szerencsére kellően rövid kórtermi tartózkodás alkalmával, amikor a páromtól az egyik első dolog volt amit kértem: hozza be a Patmosz első kötetét. Örülök, hogy a Patmosz három kötetén túl is megadtam neki néhány alapvető tartozásom idén – hogy megemlékeztem néhány könyvének rám gyakorolt hatásairól itt, a blogon (bármilyen furcsa, ide értem Weöres Sándor A teljesség felé című munkáját is – szerintem a legpopulárisabb foglalata Hamvas legfontosabb gondolatainak).


Filmekről a minap elég hosszan fecsegtem – úgyhogy mindössze annyit fűznék ahhoz a bejegyzéshez: kicsit szégyellem, amiért kimaradt belőle A régi város. Nagyon régen nem éreztem ilyet – hogy egy mozi ennyire nem hazudik. Se elégtételt, se feloldozást. Mint ahogy azt is kicsit jobban kiemelhettem volna, mennyire megragadónak találom Paolo Sorrentino filmhez állását, hogy a filmes körkérdésben szóba hozott Az ifjú pápa mellett mennyire belém ragadt képeivel az Ifjúság

Koncertekben, jó zenékben bőven volt részem idén – a Budapest Ritmo három estés zenei túladagolásán túl hallhattam Avishai Cohent elmélyülni a bőgőn, megcsodálhattam Noát Palya Bea áldott Selymeim sorozatában, és elcsodálkozhattam rajta mennyire boldog szabadsággal dolgoz fel műfajtól függetlenül szinte bármit Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint. És akkor még a számos fülembe dugott örömről nem is beszéltem, amivel a slam poetry eseményeken kínálnak meg a fiatalok, hogy például elkövessem a botrányt és felváltva hallgassak Snow Willage-t, Elefántot, Besh O Dromot és Söndörgőt

Fogalmam sincs, milyen év vár ránk, próbálok nyitottan állni az új élmények elébe. Fogadalmakat régóta nem teszek, kihívásokat nem nagyon vállalok, listákat nem írok (pedig…). Jó lenne, ha hasonlóan jó évünk lenne, mint az előző… írja Timi a maga bejegyzése végén – csatlakoznék a feleségem kívánságához.

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasónknak!

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...