Ki viszi át...

Nagy László:

Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Ez most nem lesz szokványos verselemzés, ez egy teljesen, minden porcikáját a szavakkal értető – s így, ez által érthető vers. Nem igényel különösebb magyarázatot, egyfelől dől belőle az erő, hogy sodorjon; másfelől a szószegény de igen árnyalat-gazdag képek extázisa kis odafigyeléssel könnyedén bomlik érzett értelemmé. Valahol bármelyikünk megkérdezheti ezt: hiszen értéknek látjuk a létünk (vagy legalább titkon azt reméljük, az elmúlásunk hiányt teremt). Mégis, a költő kérdezi ezt: ki-ha-én-nem módon, teljes, mágikus hittel a maga jelentősége iránt… minden kérdéssel ezt a választ emelve: ki más, mint a (mindenkori) költő! A mindenkori költő viszi át a szerelmet – a szerelembe értve itt minden szerethető porcikáját a világnak.

Ezt a verset amúgy is sokan firtatták, gyönyörű elemzések találhatók róla, könyvtárak őrzött köteteinek lapjain, s szerte a hálón. És mindmáig ott lüktet mögötte egy (amúgy a költő Nagy László által hintett/megerősített) pajzán történet is, miszerint a vers zárlatának gyönyörű képe egy szerelmes kompos hölgy által átkelés közben megejtett szerelmet szájban cipelés okán rajzolódott így a versbe. Emlékszem kamaszkorom titoktól vörösre puffadt kölyökarcaira, ahogy egymásnak röhögtük: lám, milyen értelme, értéke van a magas költészetnek, pontosan akkor miről is szól ez a vers? (A dolog pikantériáját csak emelte, hogy a középiskolánk magyartanárnőjébe nemcsak én voltam szerelmes, szerintem elég sokan elképzeltük vele ezt a kompos szitut…)

Ezzel a vélekedéssel épp a napokban találkoztam amúgy újra – érdekes, de itt különböző okokból ki nem fejthető kontextusban. Végre el tudtam mondani valakinek, hogy mennyire hallatlanul nem mindegy, mit és hogyan növel a vers magvából, a versképző élményből a költő, hogy nem keverhető össze a kettő: a vers magva és maga a vers. Elmondhattam, ha valaki csak ezt a magvat látja, olyan szűk, félvak módon éli a hallhatót/olvashatót a világból, mintha a tájképről, ami elé terül, csak a középen húzódó szántást látná – sem az előtérben virágzó pipacs, sem a szántás mögött elterülő folyó, sem mögötte a hegyek, sem a felette felhőkkel pettyes ég nem létezik a számára. Hogy ez valóban kamaszmaradvány gesztus: mert ebben a gyönyörű záró képben nemcsak az említett aktus lakhat, de az anyamacska is, aki a szájában tartott kölykével úszik át a folyón, sőt, a haldokló is, aki Kharon ladikjára vár – de hite szerint a „túlsó partra” is áthurcolja magával minden kötődését.

Ráadásul ha tényleg sorról sorra éljük ezt a verset, feltűnhet, itt a cselekvő alany, akinek hiánya majd annyira sajog a világnak, mindvégig a költő. Az utolsó pontig feszített elhivatottság, aki elhiszi, minden leírt/elmondott szavának jelentősége van, akár a gyülekezet előtti szentbeszédnek. Aki éli: a szava cselekvés, maradéktalanul az. Aki valójában a világot sajnálja előre – hogy mi lesz a világgal nélküle. Kihűlt világ, vigasztalan kövek, el nem ijesztett keselyűk. Apropó, kihűlt világ… annak idején Pilinszky is elpöttyentette egy újságírói kérdésre, hogy gyönyörű kor- és kórtükre, a Négysoros gyökérzete életének egy nehéz reggeléig nyúlik – a napig, amikor elvált első feleségétől („égve hagytad a folyosón a villanyt…”). Persze, hogy ettől még nem egyéni panasz, nyafogás a válóper reggeléről: a versképző mag és a belőle kinőtt teljes szövegnövény itt is oly módon viszonyul egymáshoz, ahogy a mag a belőle nőtt növényhez – kor- és kórtükör, nedves homokban rozsdásodó szög szándékokkal, plakát-vékony környezeti tartalommal, csengőfrásszal. Folyamatos, hiábavaló vesztőhely-érzetben.

Mert ha valamilyen versbe karcoló „titkot” szeretnél, az nem az (esetleg szalonképes kifejezésekkel el sem mesélhető)  versmagok környékén keresendő. Hanem a tényben: a két említett vers rokon időszak terméke. Ugyanabban a korban volt az egyik költő ennyire kifeszítve öntudatos és jelentőségében biztos; világát a hiányától féltő vátesz – és volt teljes elhallgatásban fuldokló, „plakátmagányban ázó” maga szemében is jelentéktelenség, kudarc és hiábavalóság a másik. Két ennyire erős igazság paradox kötelén feszült az a kor – és ezt a „titkot” valóban érdemes tudni.

Hallgassátok meg, mit művel Nagy László versével Szirtes Edina Mókus – így, ennyi fájdalommal szól ez a vers az én fülemben is. Bár el tudnám így énekelni…