2009. szeptember 5., szombat

Harry Potter és a Félvér Herceg

Ahogy azt már a Harry Potterről írt összefoglaló kritikámban is írtam, az összes könyv közül a hatodik rész, a Harry Potter és a Félvér Herceg a kedvencem. Sok rajongó ezt szereti a legkevésbé, sokan egyenesen feleslegesnek tartják, vagy csupán felvezetésnek a drámai végkifejlethez. Én részben épp azért szeretem, mert kicsit megszakítja a történet fonalát, elkalandozik más irányba, felfed olyan múltbeli szálakat, amik aztán megkapják a maguk jelentőségét a hetedik részben. És pesze ezt a részt tartom a sorozat drámai csúcspontjának, ez a legsötétebb, legkilátástalanabb az összes közül.

Mivel ez a kedvencem, mondhatni, kétszer akkora kíváncsisággal ültem be a moziba, mint az előző epizódok esetében. Az elvárásaimat azonban igyekeztem a minimumra csökkenteni, és jól is tettem. A végeredmény felemás. Mint adaptáció, iszonyú gyenge a film, viszont meg kell mondjam, egyik részen sem szórakoztam ilyen jól, mint ezen. Az előbbi nem meglepő, a hatodik rész talán a legnehezebben adaptálható filmre. Nincs egységes cselekménye, nincs benne túl sok akció, van viszont rengeteg ide-oda ugrálás az időben, jó sok duma, pszichologizálás, és a végén egy nagyszabású nyitott befejezés. Nem volt könnyű dolga a forgatókönyvírónak, ettől függetlenül sikerülhetett volna jobban is.

Ám végignézve az előző öt filmet, azt hiszem, egyvalamit megtanulhattak a keményvonalas Harry Potter rajongók. Gyakorlatilag mindegy, ki rendezi, adaptációs hűséget várni egy Potter-filmtől nem lehet. Eddig minden részből kihagytak ezt-azt, hozzátettek ezt-azt, hol a korhatárbesorolás, hol a rendező kreatív látásmódja, hol a cselekmény rövidítése miatt. Ebből a szempontból a hatodik film sem rosszabb a többinél. Ami a stílust illeti, a Főnix Rendjét is rendező David Yates továbbra is úgy tűnik, azt tűzte ki legfőbb feladatául, hogy az Azkabani Fogolyt rendező Alfonso Cuarón stílusát próbálja utánozni.

Cuarón annak idején földcsuszamlásszerű változást jelentett a Harry Potter sorozatban. Az első két részt rendező Chris Columbus családi vígjátékokat idéző stílusa, gyermeki látásmódja és Disneylandbe illő Roxfortja (amit azért, valljuk be, tátott szájjal bámultunk) után Cuarón sötét, borzongató fantáziavilága és rendezői bravúrjai új szintre emelték a sorozatot. Azóta sem volt olyan jó rendezője a sorozatnak, mint Cuarón, és önálló filmként egyik rész sem ér az Azkabani Fogoly nyomába. A negyedik részt, a Tűz Serlegét jegyző Mike Newell sokat vett át Cuarón stílusából, de nem másolta szolgaian, rajtahagyta a saját kézjegyét a filmen, összefogott, fogyasztható kalandfilmet hagyott maga után. Az ötödik rész, a Főnix Rendje meglepő módon az addig csak tévéfilmek rendezőjeként ismert David Yates kezébe került. Nem volt könnyű dolga, az ötödik könyv a sorozat leggyengébb darabjai közé tartozik, túl hosszú, vontatott, kevés benne az akció, és itt a legidegesítőbb a főszereplő. Nem is sikerült valami fényesen a film, a sorozat producerei valami rejtélyes okból mégis úgy döntöttek, megtartják a rendezőt, nem csak a hatodik, hanem a befejező két részre is.

Érdekes kérdés ez az állandó rendezőcsere. Izgalmas lenne megnézni, hogy több különböző rendező mit tudna még kihozni a filmekből, én mégsem bánom, hogy Yates kezében maradt a sorozat. Ugyan nem a legjobb rendező, viszont azt gondolom, a filmek sorozatjellegének jót tesz, ha van valamiféle egységes koncepció, egy egységes stílus, egy bejáratott munkamódszer. És mivel a Potter filmeket nem lehet teljesen különálló alkotásokként kezelni, kell, hogy legyen sorozatjelleg. Vagy mégsem? Hiszen épp azt írtam fentebb, hogy Cuarón filmje a legjobb az összes közül, és épp ő az egyetlen, aki önállóan is élvezhető és értelmezhető filmet tett le az asztalra. Végső soron mindkét irányba elindulhatnának a filmkészítők, én pedig mind a kettőt szívesen megnézném. El tudnék képzelni hét teljesen különböző Potter epizódot hét teljesen különböző látásmódú művész rendezésében, és el tudnék képzelni egy egységes stílusú Potter sorozatot is. Most a kettő keveréke valósul meg, de ki tudja, mit hoz a jövő.

Visszatérve a Félvér Hercegre, a rendező ezúttal kétségkívül jobban teljesített, mint az előző filmnél. Azt mindenképpen a javára kell írni, hogy nagyon látványos, az akciójeleneteknél valóban vászonszaggató filmet varázsolt elénk. A látvány, a hangulat, a zene, a Roxfort atmoszférája tényleg sikeresen idézi meg a harmadik részt, és talán most áll a legközelebb a Rowling által elénk rajzolt Roxforthoz. A hatodik könyvön végigvonuló árnyak, a baljós világvége-hangulat, a sötét jövő azonban valahogy elsikkad a filmben. A könyv legnagyobb erénye az a folyamatos építkezés, ahogy Harry és Dumbledore Voldemort múltjába tett kirándulásaival párhuzamosan kibomlik a halálfalók tombolása a külvilágban, és Harry-t beszippantja a félvér herceg rejtélye. A filmben épp csak néhány múltbeli jelenet kapott helyet, ezek is csak a legszükségesebb magyarázattal szolgálnak a horcruxokról, de hol van ez ahhoz a borzongató történethez képest, ami a könyvbeli emlékekből bomlik ki Voldemort ifjúságáról és fiatalkori gyilkosságairól? Dumbledore alig valamit magyaráz el Harry-nek, szegénykém, ha ennyi információra kéne hagyatkoznia, amennyi a filmben elhangzik, egyetlen nyomot sem találna a hetedik-nyolcadik részben, nemhogy horcruxokat.

Sötét, drámai fantasy helyett valójában egy tinivígjátékot kapunk, ugyanis ami időt megspóroltak a drámai részek kigyomlálásával, azt mind a tizenhét éves főszereplők szerelmi csatározásaira fordították. Először csak lestem, hogy mégis hogy kerültek a Roxfortba ezek a hormonvezérelt tinik, akiknek máson se jár az eszük, mint hogy kivel-hogy-merre kavarjanak, és jobban izgatják őket a szerelmi bájitalok, mint a halálfalók gaztettei, aztán rá kellett jönnöm, hogy a könyv is hemzsegett a szerelmi csetepatéktól, csak valószínűleg annyira idegesítettek ezek a részek, hogy a jótékony feledés homályát borítottam rájuk, vagy egyszerűen kevésbé tartottam fontosnak őket, mint a drámát. De így, hogy a film felidézte, már pontosan emlékszem, hogy Von-Von és Lavender párosáról olvasni mekkora röhögőgörccsel vegyített kínszenvedés volt. Viszont el kell ismernem, a film alatt jól szórakoztam rajtuk.

Furcsa, és számomra elég megdöbbentő, de ezen a filmen, amitől azt vártam, hogy a legdrámaibb lesz, nevettem a legtöbbet. Hőseink keresztbe-kasul kavarnak a Roxfortban, szerelmi bájitalokkal próbálkoznak, Hermione féltékenységében vérszomjas verebeket uszít Ronra, miközben alig tud lekoptatni egy csúcskategóriás bájgúnárt, Harry a szerencsefőzettől konkrétan beszív, a néző meg kiesik a székből a röhögéstől, és addig se kritizál. Minden negatív kritikám ellenére nagyon tetszett a film, és megpróbálok nagyvonalúan túllépni azon, hogy mekkora csalódás a könyvhöz képest.

Ami viszont továbbra sem okoz csalódást, az az elsőrangú színészgárda. A megszokott arcok mellé ezúttal is társult egy új nagyágyú, az Oscar-díjas Jim Broadbent Lumpsluck professzor szerepében. Részről részre az az érzésem, hogy már mindenki aki él és mozog Angliában, szerepelt a Potter filmekben, aztán mindig meglepnek. Szegény gyerekszínészeinknek viszont nem tett jót, hogy felnőttek, és már nem lavírozhatnak filmről filmre csupán a gyermeki bájukra építve. Ez bizony már dráma, ráadásul iszonyú nagy színészekkel körítve, úgyhogy a fiatal színészek tehetségtelenségét nehéz leplezni. Ismerve a hetedik könyvet, előre rettegek, hogy fog Dan Radcliffe szenvedni a végén.

Addig persze még várunk, és a hatodik rész felemás moziélménye után nincs más választásunk, mint reménykedni, hogy David Yates képes még tanulni és fejlődni, és persze tartja magát a jól bevált stílushoz. Ha már Cuarón nem tér vissza.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...