Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Tudjuk le gyorsan a kötelező köröket: vérzett a szívem, amikor Baráth Kata pontot tett a Dávid Veron történetek végére (még ha csak ideiglenesen is) és nagyon, nagyon szkeptikus voltam, amikor megtudtam, milyen téma köré szövi legújabb, immáron kortárs krimijét. Egy röpke fél percig még az is megfordult a fejemben, hogy nem olvasom el – nem akartam csalódni, márpedig erre combos esély volt, tekintve hogy nagyjából minden eddig e témában olvasott művet egész konkrétan utáltam. Bízhattam volna jobban az írónőben. Mert az Arkangyal éjjel jött, látott és ledöntött a lábamról. De úgy, hogy a fal adta a másikat.

Kezdjük a legfontosabbal: iszonyú kemény könyv ez. A cukiskodás a múlté, ne várjon senki bájos századelős hangulatot, se öntudatos, pimasz, ám mégiscsak jólnevelt hölgynyomozót, se békebeli kisvárosi kalandokat. Ez itt a huszonegyedik század mocskos, ragadós, tönkrement életek állott bűzétől szagló Budapestje. Nem a képeslapra illő változat, nem – sokkal inkább a mindennapok megfáradt, titkokat leplező, italért remegő kezeket, befizetetlen csekkeket, alapozóval elkent pofonnyomokat, megszokott esti ordítozásokat rejtő képe. Amit mindannyian ismerünk. Hétköznapi drámák, kisiklott, már küzdeni sem képes életek, elszúrt kapcsolatok, rendőrségi vállvonogatások, kollegiális félrenézések, családi elhallgatások. És körülöttünk az egyszerre ítélkező és hátat fordító társadalom.

Bori, a szabadidejében egy, a családon belüli erőszak áldozatait segítő alapítványnál dolgozó fiatal lány egy este brutális támadás áldozata lesz: a bulinegyedből kanalazzák össze péppé verve. Méregzsák néven ismert lakótársa (ki nevét egy illegális bokszklubban érdemelte ki, mely tény önmagában sokat elmond szereplőnkről) privát nyomozásba kezd, hogy megtudja, mi történt Borival. Nem csupán a sokk és a rendőrség tehetetlensége felett érzett düh vezérli, önmagát is védené – ha kiderül, mi köze van a Bori alapítványi laptopján tárolt adatokhoz a hozzájuk forduló rettegő asszonyokról és férjeikről, igen nagy bajba kerülne. Mondjuk akkorába, ami több tucatnyi súlyos testi sértésért jár. Mert miközben Bori a megfélemlített feleségeknek segít, Méregzsák a maga módján szolgáltat igazságot. Törvénytelenül. Meggondolatlanul. Veszélybe sodorva önmagát, lakótársát, a rettegő feleségeket. Elítéljük? Hát erre lesz szíves minden olvasó saját maga válaszolni…

Iszonyú kemény és nagyon aktuális könyv ez. A családon belüli erőszak témája napi szinten jelen van – közbeszédben, médiában, közösségi ilyen-olyan oldalakon, és igen, mondjuk ki: a családban, a munkahelyen, a szomszédban, a gyerek iskolájában. Mindenki ismer olyat, aki érintett, legfeljebb nem tud róla, vagy épp ő is félrenéz. Kényes téma és merem állítani, hogy rettentően vékony jégen táncol az író, aki e köré húz fel egy regényt – mert nagyon könnyű rosszul megfogni. A legtöbb könyvnek, cikknek, facebook-posztnak és ilyen-olyan propagandának sikerül is. Vékony jég, és soha nem találkoztam még olyannal, aki ennyire magabiztosan táncolt volna rajta, mint Baráth Kata. Tökéletes a hangvétel: nem csap át sem köldöknézős szociodrámába, sem szenzációhajhász bulvárregénybe, sem konyhapszichológiával nyakon öntött trendi házastársi drámába – ehelyett végig megmarad szórakoztató, ám kőkemény kriminek, alaposan megspékelve társadalmi mondanivalóval. Tökéletes a szereplőrajz és a szereplők közti dinamika is: nincsenek született áldozatok és sztereotip rosszfiúk, életek vannak, hol saját magunk által elszúrt, hol mások által megnyomorított életek. Hibák, rossz döntések, kisiklott kapcsolatok. És persze tökéletesen rajzolt a főhős: messze nem makulátlan, könnyen azonosulható, kedélyes és csini főhősnő, sokkal inkább egy Lehane-krimibe illő tökös, magának való, a saját feldolgozatlan traumáiból fakadó dühöt másokon levezető önkéntes igazságosztó, akit mégsem tudunk nem kedvelni. Már papíron persze, mert attól tartok, ha szembetalálnám magam vele, messzire futnék. És ez az igazi írói teljesítmény: hogy simán meg tud velem szerettetni egy olyan főhőst, akit az életben nagyon nem szeretnék (és nagy összegben le merném fogadni, hogy ő se engem).

Nem véletlenül említettem Dennis Lehane-t: nem csupán az erőszak mértéke és helye a történetben emlékeztet rá, de az olykor gátlástalanul morbid humor és a társadalmi igazságszolgáltatásba vetett hit hiánya is. No meg az a fájóan pontos pszichológiai rajz, amivel a szereplőket jellemzi: a tagadás, az újra és újra csapdába ejtő reménykedés, hit, lelkesedés körei, a paranoia, a düh, a gyilkos indulatok pont úgy dobálják a főszereplőinket, ahogy azt nem szeretjük olvasni. Mert túlságosan emberiek. Kiszámíthatatlanok. Durván ismerősek. Olyan traumák, elfojtások, félelmek húzódnak a mélyben, amelyek messze túlmutatnak a regény gerincét adó témán is – és amelyek miatt akkor is bőven megáll a lábán az Arkangyal éjjel, ha eljön az az utópisztikus kor, amikor e gerincet adó téma elveszti aktualitását. Nem Dávid Veron mellé teszem a polcra. Azt hiszem, jobban fogja érezni magát Kenzie és Gennaro nyomozásai mellett.

Kiadó: Agave