Neil Gaiman & Michael Reaves: Köztesvilág

Én bűnös élvezet gyanánt nagyon szeretem (úgymond) az ifjúsági fantasyt – nem gondolkodnék el rajta, pontosan miért is tudtam olyan felhőtlen élvezettel olvasni a Harry Potter-sorozatot, Nicholsontól A szél dalnokát, vagy a Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiáját; mondjuk sosem kerestem kifejezetten a Young Adult irodalmat, de boltban állva, könyvraktárban nem egyszer lapoztam kíváncsiságból Csontvárostól Darren Shan kalandjain át akár a Vámpírakadémiáig nagyon sok mindenbe. Teljesen másért és máshogyan nagyon szeretem Neil Gaiman könyveit – erről nem egyszer gondolkodtam már itt, a blogunk felületén, nem ragozom. A kettő mixétől nem tartottam különösebben, avagy mondom inkább úgy, nem zavart, hogy az egyik kedvenc mítoszlovasom itt garantáltan könnyedebb, a szokásosnál is emészthetőbb, számomra gát nélkül lapozható (ne sértődjetek meg, de) tét nélküli játékát vehetem a kezembe. Sőt, kicsit lekerült rólam a rajongó várakozásának terhe: aki azért nem egyszer csalódott kisebbet vagy nagyobbat, amikor egyik kedvenc álmodója a könnyebb utat választotta – amikor fájt, hogy valójában rutinból fut a játék, vagy hogy egyáltalán: játék a könyv, szemlélettágító gondolkodni való helyett egy szépen csomagolt (íztől s akár értékektől sem mentes) agyrágógumi.

Így legalább tét nélkül gyönyörködhetek a fantáziájában. Meg Michael Reavesében, persze – de soha ennyire nem volt még nyilvánvaló, hogy ez a közösen írás valójában pingpongmeccs, írók egymás közötti játéka, egymásnak adogatott háló fölött pattogó szójátékszer, ahol szinte látom, ahogy nyerítve lecsapják a másik magas labdáját, és csettintenek, ha valamelyik azt is ügyesen visszacsavarja. Elvan az író-gyerek, ha játszik – szerintem a kötetből áradó üdeség ennek a felhőtlenségnek köszönhető. Ahogy az utószóban írják az urak, húsz éve kezdtek beszélgetni erről a történetről, akkor még tévéfilmként – aztán megírták regényben a kétezres évek elején; mondhatni, kicsit tényleg kifutott a trendből, de szerintem ez itthon nem lesz annyira zavaró. A kapcsolódási pontok: Pratchett munkássága, a Doctor Who, az intelligens angol vagy amerikai „párhuzamos univerzum” sci-fik itthon amúgy is egy szűk réteg magánügyei maradtak – a történet bonyolult kulisszákba helyezett viszonylagos egyszerűsége ezek ismerete nélkül szerintem egyáltalán nem zavaró, sőt, akár elhozhatná ezek megkésett reneszánszát… az értelmezéshez az irodalmi gyökérzet egyáltalán nem hiányzik. Nem mai gyerek ez a mese, de porosnak mondjuk nem nevezném, pont azért nem, mert szerintem bizonyos életkorban ez a könyv tényleg alkalmas (volt és lesz) a rácsodálkozásra.

A kiválasztottság témáját viszont azt hiszem ebben a könyvben sikerült kimaxolni. Joey Harker éli a maga szokott regénykezdő lúzer életét, barátnő nélkül, iskolai alsószéle-közepeként, céltábla-léthez is érdektelenül; egyetlen „érdekessége” a tájékozódó képesség teljes hiánya. Amíg egy nap ki nem teljesíti az eltévedést – egy párhuzamos Föld ugyanazon idejébe ugorva, kicsit kísérteni. Mint hamar kiderül, nem egy, hanem trillió párhuzamos Föld van, kábé annyi, ahány döntésünk, evolúciós kiválasztódástól kezdve a „növesszem-e még a hajam”-on át a „buszra szálljunk-e vagy menjünk inkább gyalog” választásának (valójában) gigantikus jelentőségű dilemmájáig bezárólag. És minden földön ott él, különböző alakban egy Jo/e/y Harker, aki a végén mindig úgy téved el, hogy világok között. Akit azonnal menteni kell – meg is menti (vagy nem) valamelyik lelkes, kiképzett önmaga. Harkerek alkotják a Köztesvilágot, amely mint egy mérleg nyelve, próbál egyensúlyt teremteni a világok között járni (és persze háborúzni, hódítani) képes két véglet, a HEX mágia-alapú és a Bináris rációfüggő nagyhatalmai, hegemóniái között…

A Multiverzum (és feltáruló vidékei: az Altiverzum, Átmenet, Seholsem) nagyon tetszett – talán mert Gaiman legtöbb képregénye és könyve egyébként is egyfajta kulturális „multiverzum”, és mert szerintem ezek megteremtésében a legjobb. Az elmesélt történet benne annyira nem, és nem is feltétlenül azért, mert újfent iskolai, mert úgy is „iskolai”, hogy rohan (mint egy egész éjszaka tolt játékban, csak úgy ugrándozza benne a szinteket a hőse); nem azért, mert néhány YA után vígan kiszámíthatók a fordulatok; nem azért, mert a hősi, önfeláldozó kockázatvállalás apoteózisa egy avagy több szeretett lényért ez is – nekem egyszerűen ez a kiválasztottság-téma így, meztelen teljesében túl lágy, túl utópisztikus. Ha engem választanának ki világról világra egy ilyen köztesvilág-polgárnak, először garantáltan saját magammal (lehetetlen ragozás: saját magaimmal) háborúznék egy egészségtelent. Olyan megvalósult lehetőségvégletek szembesülhetnének egymással (azt hiszem), hogy elkerülhetetlen volna egy szép nagy robbanás…

Mondjuk potenciál bőven van ebben a mesében, az tény. A Binárissal alig találkoztunk, a Harkerek egymás közti dinamikája rejthet még bőven ezt-azt… de a magam részéről az a folytatás érdekelne, amikor kiderül: trilliárd-millió Köztesvilág van, minden egyes földi lény ugyanígy kiválasztódik ugyanerre a feladatra; azaz nemcsak Joey Harker (és összes világugró énje) a multiverzum messiása, hanem mindenki. Na, az volna csak a szép baleset…

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán