A vallomásban: magam vagyok a bíró és a vádlott, az, aki vall, és
akiről vallomást tesznek. Vagyis: a vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem
gyümölcse – fogalmaz a költő a Vallomás
és dokumentum című cikkében. „Maga Pilinszky, mióta tollat fogott a kezébe,
a szentágostoni vallomás-irodalmat művelte, akár verset írt, akár prózát. Nem
úgy, hogy folyton önmagát elemezte, árulta volna: Rousseau magamutogató hiúsága
teljesen idegen tőle. A szó megszokott értelmében nem is föltétlenül lírai a prózája, inkább tartózkodó,
tárgyilagosságra törekvő. Mégis minden írása vallomás, gyónás, s az olvasót is
arra készteti, hogy őszinte legyen önmagához…” értékeli Jelenits István, a
szerzetes-jóbarát; aki egyszerre teológiában jártas mestere és folyvást
érzékenyített tanítványa volt a költőnek, s aki Pilinszky prózai hagyatékának egyik
első kötetbe rendezője. Ahogy egy interjúban fogalmaz: „A Szög és olaj válogatást eredetileg
Reisinger János Sarokkő címen
rendezte sajtó alá. A szerzői jog Kovács Pétert, Pilinszky János unokaöccsét
illette meg, s ő a hozzájárulását az én véleményemtől tette függővé. A
válogatást nem tartottam rossznak, azt viszont szerencsétlennek találtam, hogy
Reisinger tematikusan csoportosította az írásokat, így például Pilinszky
húsvétról szóló cikkei egymás után sorjáztak. Úgy hatott rám, mintha
összegyűjtené valaki Bach fortissimóit egyetlen hanglemezre. Pilinszky nem
azért fogott íráshoz a feltámadás ünnepén, mert az előző évben kifelejtett
valamit – nem is vette elő korábbi húsvéti cikkeit. Sokszor ugyanazt írta,
mégis másként. Az azonos témájú írások egymás mellett szakszerűek, de
élettelenek voltak, mint a lepkegyűjtemény. Úgy véltem, alázatosabb, de élőbb
lenne a kötet szerkesztése, ha időrendbe közölnénk a szövegeket, mert akkor
egymás mellé kerülnek azok a gondolatok, amelyek tematikusan ugyan nem függnek
össze, de éppen az időrend révén mégis összekapcsolódnak. Reisinger ehhez nem
adta a nevét, nekem kellett a szerkesztő szerepét vállalnom. Az előszóban
megírtam, hogy a kötetet válogatta Reisinger János, én csak szerkesztettem, bár
az is megfordult a fejemben, hogy úgy kellett volna írni: a szerkesztést
megakadályozta Jelenits István, mert voltaképpen semmi mást nem tettem, csak
időrendbe raktam a válogatást…”
Érdemes együtt látni e két idézet
tartalmait – hogy megértsük, miért tekintem Pilinszky bármelyik verse
rétegfejtéséhez elsődleges forrásnak főleg az első kötetet. Egyfelől a költő
vívódásainak szavakkal alig homályosított tükrét kapom, ha sorjában olvasom az Új Emberben, az Élet és Irodalomban egykor megjelent írásokat – a vallomásosság
finom rezonanciákkal elsősorban nem a külvilágot tükrözi, hanem a költőt: hogy
hol tart állandóan nyitva hagyott dilemmáiban, milyen finom különbségtételekkel
és alig elmozdított nézőpontokból milyennek látja feloldozásra szoruló
szégyeneink. Másfelől a (meglepően szerep-mentes) nyilvános gyónás szavatol,
jót áll a versekben érzett, ott a szikár, szűkszavú jambusokban tökéletesen ki
se pontosított tartalmakért. A szövegek folyamatosan egymásra utalnak – és folyamatosan
utalnak a versekre. Valahol az alkotói attitűd kap (olykor minden szándék
nélkül) egyfajta magyarázatot ezekben a nagyon sokszor aktuális apropók köré
csavart szövegekben: a szövegszövetben ugyanazok a kifényesedő szálak futnak,
és ugyanott vannak a szakadások, ahol a versekben is. Ahogy öregszem, élesedik a szemem. Nem csoda, hogy keveset olvasok. A
bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol
minden bűnös valamiféleképpen megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései,
de sose késő forrásvizében…? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét
sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot,
amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt
álomba hajol - szól az utolsó megjelent írás befejezése.
Ha „csak” kíváncsi olvasó vagy,
aki a költőtől prózát olvasna, akkor is hatalmas ajándék ez a kötet. Szikár,
jól követhető, de érzékletes stílusban mesél élményeket háborúból és békéből,
folyamatosan megkeresve a kapcsolódási pontokat éghez és földhöz – emberihez és
túlságosan is emberihez. Néhány esszé meséje elénk kerül novella formában is,
néhány novella apropója kifejtést kap később, tehát elénk kerül, mint esszé –
néhány friss, aktuális élmény tükröt kap a tapasztalatban, rávilágít a
hordozott eszmény; s nem egy eszményt foszlat a szemünk láttára az olykor akár
banálisnak ható, mégis hiteket rengető friss apropó. Nem utolsó sorban: egy a
hitéért olykor szinte naponta a tapasztalataival verekedő ember belső élete is
kirajzolódik, akinek a szememben a legnagyobb erénye, hogy nem akart a szemünkbe hazudni.
A második kötet színdarabjai, a Rekviem filmforgatókönyve, a Beszélgetések Sheryl Suttonnal egymásnak
valló álcajátéka elsőre nehezebben adták magukat. Nem értettem ezt a szokatlan,
kizökkentő, olykor szinte naiv hangot, a vállalt színpadiasságot, a párbeszédek
olykor zavaróan látszó elképzeltségét. Holott ezekben is ott lüktet a hazugság
elkerülésének elemi vágya – pont az által, hogy ezek a művek (a legkisebb írásig
bezárólag) el szeretnének szakadni attól az egyetemesen drámai helyzetekre
feszített irodalmi beszédmódtól, amely gyakorlatilag a görögség óta általános
az irodalmainkban – s amely óhatatlanul visszahat arra, hogyan gondolkodunk a
világról, hogyan látjuk benne egymást és önmagunkat. Önmagában hazug módon:
valamilyen drámai szerepbe kényszerítve. Hősnőiként, hőseként az életünknek.
Szerintem ezzel összefügg, hogy a legtöbben nem tudjuk egyenrangúan megélni a
hétköznapjaink – az ünnepek fényében tündöklő, kalandba feszített
adrenalin-függők vagyunk (szeretnénk lenni), akik nem értik: az élet nagyon
sokszor csak úgy: van, és szeret csak
így lenni. A Pilinszky-dialógusok
folyamatos enyhe keresettségének, esetlenségének ez az útkeresés a magyarázata
– ahogy a szerző a járt utakról letérve szeretné visszahelyezni a színi
deszkákra a leghétköznapibb hitelességet is. Mert a drámai nézet (akkor is, ha
határbontó, ha abszurd, ha groteszk) valójában csak egy lehetséges nézete az életünknek.
A szerzeteseket még föl lehet ismerni; a szenteket már nem. Ahogy az
izmusokat föl kell ismerni, de a
remekműveket – még ha egy-egy izmus szolgálatában állnak is – már nagyon nehéz,
és egyedül fokról fokra lehetséges. Legyen türelmetek egyszer A mélypont ünnepélye írásaihoz. Fokról
fokra.
Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó
Szerkesztette: Jelenits István
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése