2015. május 30., szombat

Rövidre vágva # 7 – Csökkentem a várólistám

Igencsak hektikusan olvastam az elmúlt hónapokban, rám nem annyira jellemző csapongó üzemmódban, ám jelenthetem: haladok a várólistacsökkentéssel! Igazából jobban, mint eddig bármikor, még az is lehet, hogy idén kivételesen nem csúfos kudarc lesz a vége. Jócskán tettem a listára olyan könyveket, amiket blogtárs már olvasott és írt is róluk (direkt, mert a folyamatos blogolhatnék és a sok friss megjelenés közepette általában megelégszünk azzal, hogy csak egyikünk olvassa az adott könyvet, pedig…) – és mivel kimondva-kimondatlanul él a szabály (még), hogy egy könyvről nem nagyon teszünk ki több posztot, ezért ezekről nem fogok önállóan írni. [Most hogy ezt így leírtam, elgondolkodtam és fogalmam sincs, miért is alakult ki ez a szabály – lehet, átgondolom a jövőben.] Na de mivel a várólistacsökkentést meg szeretném valahol dokumentálni és perpillanat nem vagyok tagja egyetlen könyves közösségi oldalnak sem (ami így is marad), ellenben van blogom, hát miért is ne itt tenném? Következzék hát három könyvélmény csak röviden (úgyis aszondták okosok, hogy a rövid a menő…), melyekről olvashattatok már szuper cikkeket nálunk (linkeltem őket a címekbe) – ezzel egyúttal felélesztjük hamvaiból a „Rövidre vágva” rovatot is, elképzelhetőnek tartom, hogy nem csak egyszeri jelleggel.


Scalzi napjaink egyik legfelkapottabb sci-fi szerzője, ráadásul Zoli is meglehetős lelkesedéssel olvassa a könyveit – naná, hogy a műfajjal való ismerkedés jegyében engem sem kerülhetett el. Pláne, mert a jelek szerint a következő években elárasztják a könyvesboltok polcait az újabbnál újabb Scalzik – az író a napokban írt alá egy combos megállapodást 13 (!) kötetre, az Agave meg töretlen lelkesedéssel hozza magyarul a könyveit (ami mindenkinek jó, a Scalzik sikere remélem a jövőben is megtámogatja a nekem igazán kedves formabontóbb regények kiadását…). De ha már formabontás… Azt hiszem, nekem ez a „klasszikus” katonai-űrcsatás-idegeneket aprítós sci-fi vonal azért kevésbé fekszik, mint a 2312 vagy a Mellékes igazság féle összetettebb darabok. Ezzel együtt elég jól elvoltam vele, az első száz oldalt kimondottan élveztem, imádtam az iróniáját, a kiszólásait, Perry humorát, az egész „trottyos vénemberek belecsöppennek valami nagyon újba, nagyon frissbe, nagyon tökösbe” helyzetet és a helyzetből fakadó komikumot – ám aztán elkezdődött a végeérhetetlen űrcsatározás és én már az első legyakott bolygó után azt éreztem hogy OK, értem én, mindenkit ki kell nyírni a picsába, különben ők nyírnak ki minket, de lesz még más is? Rohadt szórakoztató kis lazulás ez, de többet vártam. Ettől függetlenül adok még neki esélyt, a Szellemhadtest úgyis kicsit más – ha az meggyőz, örülünk és megyünk tovább, ha nem, akkor még mindig ott van a Bezárt elmék, ami első ránézésre jobban illik az én kedvenc furcsulataim sorába… Az a jó, hogy van miből válogatni ;)

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Bárki bármit mond, szerintem Neil Gaiman egy zseni, az Amerikai istenek pedig az egyik legnagyszerűbb fantasy, amit valaha írtak. Ezzel együtt nem kicsit irritáló, amit néha művel és még csak azt sem lehet rá mondani, hogy megélhetési bűnözés címen, mert nem hiszem, hogy a Sandman sikere után olyan nagy szüksége lenne a folyamatos megjelenésekre. Szerintem Gaiman egyszerűen szerelmes a saját írói vénájába és csak ír, ír, ír… és mivel bőven van akkora név (és van akkora rajongótábora) hogy még a bevásárlólistája is siker lenne, bármit ír, kiadják. Néha nem lenne okvetlenül muszáj, de mit tagadjuk: általában a kevésbé sikerült darabjai is rém élvezetesek. Ezzel együtt szerintem milliónyi olvasótársammal vártam évek óta tűkön ülve az újabb Amerikai istenek kaliberű regényt. Ami legnagyobb meglepetésemre egy fájóan vékonka, ámde óceánnyi mélységet hordozó mese köntösébe bújva érkezett el.
Az Óceán az út végén mese. Mese a gyerekkor végéről, mese felnőtté válásról, mese veszteségekről. Azokról a veszteségekről, melyeket mindannyian elszenvedünk, amikor először szembesülünk vele: a világunk határaira odaképzelt csodák csak a képzeletünkben léteznek. Nincs benne semmi forradalmi, nem mond olyat, amit más ne mondott volna el előtte, nem épít összetett fantáziavilágot, nem bonyolít sokszáz oldalra rúgó cselekményt. Nem attrakciózik, még annyira sem, mint ujjgyakorlat-szerű kisregényeiben. Helyette lenyúl a legbensőbb mélységekig, és felhozza azt, amit valamikor régen eltemettünk. A hitet, amivel elhittük: az a tavacska valóban egy óceán, és a világunk megmenthető a szörnyektől. Vajon van-e fájóbb annál, amikor a gyerek ráébred: a csodák korának vége? Talán amikor az élete derekán járó felnőtt szembenéz azzal, mennyire messzire került attól a kisgyermektől. Amikor visszanéz, és képes kimondani: soha nem is volt csoda. Azt hiszem, a Gaiman-féle mesélők pont azért vannak, hogy soha ne mondjunk ki ilyen mondatokat.


Ilyen mesélő Valente is, aki egyébként egy rakat szempontból lehetne Neil kishúga – szerintem egyikük sem tiltakozna túl sokáig. A Tündérföldre átbotladozó Szeptember története gonosz Márkinőkkel, velocipédekkel, sárkánygyíkokkal, máridokkal és a saját halálával (melyet álomba lehet énekelni) szintén mese. Olyan mese, ami hozzánk szól, rólunk szól, arról, mit kellett volna megőrizzünk – és nem arról, mit vesztettünk. Árnyalatnyi a különbség, de mily gazdag árnyalat ez! A bennünk élő gyermek tudja, mindig tudja – hogy Tündérföld csak egy lépés, és ott legyőzhetünk bármit. Talán még önmagunkat is. A felnőtt már tudja, ez a legnehezebb.
„Ez a kád arra való, hogy megmossuk a kívánságaidat, Szeptember […]. Mert az ember régi életének kívánságai elhervadnak és összeasznak, akár az elöregedett levelek, hacsak nem helyettesítik őket új kívánságok, ahogy a világ változik. Márpedig a világ mindig változik. A kívánságok elnyálkásodnak, a színük kifakul, és hamarosan ugyanolyan sár lesz belőlük, mint a többi, és immár nem kívánságok, hanem megbánások. A gond az, hogy nem mindenki tudja, mikor kell kimosnia a kívánságait. Még ha valaki Tündérföldön találja is magát az otthona helyett, nem könnyű észben tartani, hogy rajta kell kapni a világot a változáson, és vele együtt megváltozni.”
Forrón remélem, hogy hamarosan olvashatjuk a Szeptember-sorozat folytatásait is (eleddig két rész jelent meg magyarul), mert ezt olvasni kell! Ha rajtam múlna, minden gyereknek a kezébe adnám. Nem megérteni-elemezni-cincálni. Átélni.
(Azt már csak egész halkan jegyzem meg, hogy remélem, Valente felnőtteknek írt regényei is találnak maguknak új - méltó - magyar kiadót…)

9 megjegyzés :

Bea írta...

Szerintem tök érdekes lenne ugyanazt a könyvet két külön nézőpontból elemezni, úgyhogy ezt a szabályt tényleg érdemes lenne átgondolni. :) Ott van az Olvastad már? blog, ahol ez szerintem tök jól működik.

Ilweran írta...

Most jut eszembe hogy Ovéval nem olyan régen meg is szegtük ;)
Valóban, lehetne még sok ilyen, csak idő-idő-idő...

Amadea írta...

Jó kis könyveket olvastál (igaz, hogy az Óceánt még nem olvastam, de látatlanban is bizalmat szavazok neki), gratulálok, hogy haladsz a várólistacsökkentéssel! Én a most olvasott Bartissal nyolcnál járok, hátha sikerül mind a huszonnégyet elolvasni.
Nekem meglepetésszerűen bejött a Vének háborúja, nagyon jókor vettem elő. Pont annyira volt szórakoztató, hogy ne foglalkoztasson az egyszerűsége. És bűnös módon szeretem azokat a vicces könyveket/filmeket, amikben sokat lőnek.:D

PuPilla írta...

Szerintem is gondoljátok át azt a szabályt, ha úgy alakul, miért fogná vissza magát a másikótok is?

Jaj nagyon tetszett ahogy a két meséről írtál! Előbbi nekem is nagy kedvencem, a legigazibb és legintimebb Gaiman, amit olvastam. Nem mindent szeretek tőle, de az Óceán a topon van. :) Valente pedig várólistás.

Ilweran írta...

"amikben sokat lőnek" :))) na tessék, mindig tudsz meglepetést okozni :)
Nem volt ez rossz, és biztos hogy folytatom, csak olyan... semmi extra, érted. Igazából a Bezárt elmékre sokkal inkább kíváncsi vagyok tőle.
Az Óceánt nagyon ajánlom neked is!

Ilweran írta...

Köszi :)
Igen, tudom, hogy neked az Óceán nagy kedvenc, én a Valentét is nagyon ajánlanám, neked való boszorkányosan okos mese az is!

Amadea írta...

:DD Igyekszem. Film: tökre tetszett a RED (a Feláldozhatók viszont nem), pedig az se egy maradandó alkotás.
Igen, értem én.:) A második kötet már kicsit komolyabb és más. A többit még nem olvastam, állítólag a negyedik a mélypont. Igazából Scalzi annyit ír, hogy nem tudok lépést tartani vele és már a gondolatába elfáradok, mennyit kellene olvasnom tőle.
Okés.:)

Ilweran írta...

Óóó, a RED nekem is bejött ;)
Amúgy ha csihipuhi meg akció, akkor a Bosszúállók és hasonló képregényfilmek elég jól elszórakoztatnak :) mindenkinek kell egy kis guilty pleasure :D

Amadea írta...

Még magadat is megleped.:) Moldova szívás!:)))
Ó, igen, megyünk is az új részre, remélhetőleg ezen a héten.
(Nekem több is van, hehe.)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...