Elif Shafak: A bolhapalota

„Isztambulban, a Cabal utcában áll a valaha jobb időket látott Bonbonpalota.” 

Valahogy ahányszor a Bonbonpalotára gondolok, Joanne Harris novellái jutnak eszembe – és nem is csak a Bársony és keserű mandula felszínes asszociációra késztető borítója miatt, hanem mert az édesbús „hétköznapi mesék” angol-francia nagyasszonya és az elsőszámú török női szerzőként ismert Elif Shafak stílusa nem is áll annyira távol egymástól. Sőt – ez a tulajdonképpen „semmikülönös” emberi történeteket szolid misztikummal, az itt-ott már-már vásári szórakoztatást mély mondanivalóval keverő attitűd nagyon is egy tőről fakad. Valahonnan a mágikus realizmustól még innen, de a puszta szórakoztató irodalmon túl…

Shafak Bonbonpalotája történetünk idején már Bolhapalota – a valaha egy korszak és egy balul sikerült házasság mementójaként építtetett szecessziós palota immáron csótányok és egyéb élősködők terepe, melynek falai mellett csak gyűlik, gyűlik a szemét, maga alá temetve mindent. Lakókat, történeteket, szerelmeket, gyűlölségeket, mániákat. Hogy aztán egy ponton kiderüljön, a szemét nem is feltétlenül onnan támad, ahonnan elsőre gondolnánk, s hogy mi szemét és mi nem, az csupán viszonyítás kérdése. (Azért nem kell megijedni, ez nem a Trash, itt a szemét pusztán allegória, annak pedig igazából elsőrangú. Ha az ember meg tudja szokni a csótányokat.) 

A lakók legtöbbje már nagyjából hozzászokott – éli a mindennapi kis életét a szeméthalmok és bogárinvázió közepette. Mint Celal és Cemal, akik még egy török szappanoperába illő hangulatú szépségszalont is üzemeltetnek a Bonbonpalota földszintjén – kuncsaftjaik rajongásától körülvéve a meleg fodrász ikerpár igazi kiskakasként uralkodik eme kis szemétdomb felett és fűzi össze a szemünk láttára a szétágazó szálakat. Bár a felszínen nem ők azok, akik összetartják a kaleidoszkóp darabkáit, olvasva a regényt óhatatlanul elfog az érzés, hogy a középpont a fodrászat. Ami önmagában a ház leképezése, kicsiben – ahogy egy ponton a fodrászkellékek is átváltoznak lakókká, egy mesterien szórakoztató „történet a történetben” jelenetet adva.

Persze valójában más fűzi össze a szálakat – az író. Lehetne a nagybetűs Író, aki nem feledi el közölni velünk már az első mondatban, hogy neki bizony „élénk a fantáziája” – hogy mennyire, csak a végén derül ki, amikor már megismertük, összerakosgattuk, szétziláltuk, megráztuk és újrarendeztük a kaleidoszkóp darabkáit. Mert ez a regény minden kinyitásra valami más képet ad. Miként a város – állandóságában is változékony, lüktető, szeszélyes entitás. A Bonbonpalota valójában város a városban – A bolhapalota pedig, bár hősei jóformán ki sem mozdulnak a házból, egy város regénye.

És az emlékeké… Nem is tudom, olvastam-e mostanában szebb, kifejezőbb, ugyanakkor bosszantóbb allegóriát Shafakénál. A regény lapjain minden a szemét körül forog – a fal mellé hányt szemét, a lakások ajtaja elől ellopott szemét, az összeguberált szemét, a megmentett szemét, a felgyűlni-nem-hagyott szemét körül. Ám a sorok között, a szemétrétegek alatt ott lapulnak az emlékek. Az emlékek, melyeket hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül szemétre dobni, eltagadni, magunkba temetni – vagy épp ellenkezőleg, mániásan gyűjteni, körülvenni magunkat velük, általuk élni, átadni magunkat nekik. Belefeledkezni a kincsekbe, az „egyszer még jó lehet valamire” tárgyakba éppúgy, mint a valaha volt boldogságba. És nem vesszük észre, hogy a körülöttünk felgyűlt tárgyak éppúgy képesek megfojtani minket, mint az, ha emlékekbe kapaszkodunk és nem hagyjuk magunkat továbblépni. Ahogy azt sem, hogy a „csak ne húzzon vissza semmi” elve mentén kihajított használati tárgyak éppúgy a kötődésre való képtelenségünk fémjelzői, mint az, hogy egyetlen barátunk egy bernáthegyi.

A Bonbonpalota mintha vonzaná az emlékekkel sajátságos viszonyt ápoló furabogarakat – a kidobott tárgyak megmentőjét, kinek kilétét nem árulhatom el; a válását feldolgozni képtelen, képzelgésekbe menekülő egyetemi tanárt; a mindent maga mögött hagyó, Svájctól Törökországig futó diákot, kinek lakásában szigorúan egy könyv, egy CD, egy bögre, egy tányér található, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek maradni; a babonás Meryemet, aki képtelen megszabadulni bármitől, ezért két ülőgarnitúra közt kell átkúszni nappalija egyik végéből a másikba. És persze a fodrászokat, kiknek gyermekkori szétválasztása tán a legfájdalmasabb eltemetett emlék, aminek felszínre kell kerülnie. No meg az unokáit dzsinnekről szőtt ősi mesékkel traktáló nagyapát, kinek történetei által a közösségi emlékezet egy – egyfelől elnyomott, másfelől fanatikusan védett, de semmiképpen sem helyén kezelt – szelete is bedugja orrát a Bonbonpalota kapuján.

Mely palota alatt akár szentek is nyugodhatnak – ki tudja. Hisz ahogy a lakóknak, úgy az épületnek, az építtetőnek, a telken feldúlt ősi temetőnek is meglehetnek a maga titkai. Föld mélyére száműzött, szemétre dobott, eltemetett emlékek, történetek, legendák, melyek csak arra várnak, hogy valaki kiássa őket. Elif Shafak könyvének is megvannak a maga titkai – a felszínen hétköznapi sorsokkal operáló, ironikus, kedves, olykor bolondos szórakoztató regénye nagyon is okos kérdéseket rejteget. Csak ki kell ásni őket – hogy megkeressük-e a választ is, rajtunk áll.

Kiadó: Európa

Fordító: Nagy Marietta, Sipos Kata