2015. január 5., hétfő

A Hobbit - Az öt sereg csatája

Amikor erre a filmre vártunk, és jöttek az első hírek, akkor egy adaptáció hűtlenségi faktorát rettegtem bennük előre – hogy mit művelnek a kedvenc történetfolyamom mesés elejével. Szoktattam magam a hűtlenséghez – avagy ahhoz a fura helyzethez, hogy A Gyűrűk Ura filmek (egyszer már elcsavart) „hűségéhez” igazított felnőtt-mesét látok majd, ahol talán néhány momentum tiszteleg a könyv szellemisége előtt – a többi pedig tovább szélesíti a lefektetett alapokat. Mikor az első filmről írtam, ennek szellemében tettem, s kértem számon a klisésedést. A második filmnél tudomásul vettem, hogy a jelenlegi tömegfilm nyelvét „ölti rám” a rendező, tudomásul vettem a hiteles motivációk közérthetőre cserélését, a kényszeres és szájba rágott jellemfejlődést, a kötelező szerelmi háromszöget, az ütemesen ránk ömlő akció-látványorgiát. De még mindig úgy tekintettünk a párommal erre a mozira, hogy alapjában adaptáció – egy komplex saját világ kedvéért a fogyaszthatóság jelenlegi lepleibe csavarva a szeretett szöveget.

Ha ezen az ösvényen maradnék, most kellene ezt a lepelbe csavart hullát valahova gyorsan elsüllyeszteni. Mielőtt még szaga lesz. Lennének így is idegesítően eltalált momentumai, amitől mégse utálhatja teljes szívvel a rajongó. Rögvest az eleje, a sárkányhalál, a várospusztítás urastul; épp mert meglepően visszafogott volt az elcsavarása párviadalba. Lehetett volna olyan adaptációt is csinálni, ahol ennek a jelenetnek pont nem örülök, ahol ezt temetem és nem dicsérem – de az összességhez képest jól komponált volt az alkalmi nyílvetővel és gyerekváll-célzókával együtt. Ebben a párviadalban mogyorónyi nyomokban ott vigyorgott a dráma, ami a három „adaptáció” messze legerősebb pillanatait: Bilbó és Gollam közösét is áthatotta.  Apropó, Bilbó. Martin Freeman még mindig, itt is a szívemnek kedves választás, minden gesztusa egy hobbité, a pillanatai kiragyognak a filmi környezetből. Thorin agybajának legszebb kijózanodásait ő provokálja, imádtam azt a párbeszédet a makkültetésről…

bájos pofi

Ha ezen az ösvényen maradnék, és adaptációnak tekinteném ezt a filmet, akkor azt mondanám Thorin esze veszésére, hogy ügyes. A Törpkirály az aranytükörben. Új drogos fogalmat alkotva: Arken-megvonás. Richard Armitage a hobbittal közös jeleneteiben megmutatja, méltó a szerepre – még ha a teljes motivációs hálója értelempotyogtató lyukait a helyén való játéka se foltozza be. Mert ügyes ez az eszeveszés, de nem hibátlan… Megint a végtelen könnyen megjegyezhető alaptételek, a népek Tolkien által meglehetős következetességgel lefektetett jellemzői kapnak itt megalázó orrfricskát: mert a törp lojalitása Tolkiennál olyan alap, mint emlősben a gerinc. Thorin pont hogy nem ígér a tóvárosiaknak semmit a könyvben (csak hallgat, nem cáfolva a pletykált vágyakat); ha tette volna, akkor a fogát szíva, de adakozik a kincséből – mert még őrületében se szegné a szavát. Persze az előző film Barddal közös jelenetei után csak ez maradt…

Ha ezen az ösvényen maradnék, a harci disznaján belovagló Dáin jeleneténél állnék fel, és mennék ki a moziból. Jackson tökéletesen félreérti a törpöket – mondanám, de tudom, még csak nem is erről van szó. Egyszerűen tipizál és egyszerűsít, a végletekig, s ennek e filmben a legmélyebben Vaslábú Dáin issza meg a levét – aki miután kölyökkorában (az eredeti mese szerint) lefejezte Azogot a móriai csatában (igen, a filmben járkáló fehér óriás valódi neve „Filmírói Önkény”), a legmegfontoltabb törpként örökölte meg a Hegymély Királyságát, bőkezűen segítve a suhatagi embernép újratelepülését, és kárpótolva a tóvárosiakat. Dáin szemrebbenés nélkül adja a tündeuraknak a csillagragyogású ékköveket, amire vágynak – s aki végül az emberek városa, Suhatag kapuját védve esik el, a Gyűrű Háborújában (miközben hőseink épp Gondort védik.) Az ő – és rajta keresztül a törpök – méltóságából szemernyi se maradt…

egy lébe verve

Ha ezen az ösvényen maradnék, a fogam szíva szeretném a szuperhősfilm-jelenetet, amikor Sauront kiűzik Dol Goldurból – két szamuráj, a mágus, meg a féltünde, és a tündecsaj, aki hihetetlen, de Hulk. Nem érteném maradéktalanul, Gandalfot miért kellett kinyírni megint (egy jókora lovaglás, meg egy csata előtt, amit végigverekszik – ugye milyen hiteles?), a tökös és töketlen ötösből kapásból kivonva a játékból kettőt (hiszen Radagastnak is csak annyi szerep jut, hogy fusson a zúzott Gandalffal, mint a nyuszijai). De ezt ellensúlyozná az a „szívmelengetően ismerős” átalakulás, ami Galadrielre vár, és a kezében űzést fókuszáló üvegcse, amit „majd” Frodónak adományoz. Az ügyes átkötés a másik mesébe – a pillanat, amikor kedvenc hobbitalkatú rendezőm formában van. Ugyanilyen ügyes momentum a vége, az árveréstől egészen a Gyűrű elővételébe csomagolt átalakulás „öreg Bilbóvá” zárójelenetéig, és ettől a lezárástól az egész film-ív kap egy lágyító, engesztelő hangulat-árnyalatot - bár azt megint nem értettem miért kell az erdő napfényes búcsújában Bilbónak lehazudni az égről a csillagokat is…

Ha ezen az ösvényen maradnék. De nem megy. Ez nem adaptáció. Jobb, ha nem tekintem annak – nekem legalábbis mindenképpen az. Ez egy maradéktalanul klisés, Conan-a-barbáros akció-fantasy. S míg a trilógiának a sajátos, végigvitt „valóságba ágyazás – alternatív múltérzet” adta az erejét, itt visszaér a parabolapálya a műfajba, amelyből A Gyűrűk Ura anno kiszakadt. Viszont még fantasynak is gagyi olykor – és ennek a korlátját vesztett, kritikát immár nem tűrő, a saját pénzcsináló tévedhetetlenségében hívő rendezés az oka. Mondjuk ki: Peter Jackson. Aki (úgy tűnik) sokkal inkább ork, mint hobbit (ha már helyezgetjük ebben a mitológiában). A pénztárak őt igazolták, ő a jelen moziverzum Napóleonja, sikerei csúcsán – csatákat veszítve ugyan (lásd King Kong és Komfortos mennyország), de még a Téli hadjárat és Waterloo előtt. Ezt írom, pedig én is neki szurkoltam…

s elhulltanak...

Hiszen ugyanez a rendező vezérli le azokat a végtelenül pontos, hiteles momentumokat, amelyek miatt mégsem mondhatom, hogy utálom ezt a filmet. Amiket valószínűleg Walsh és Boyens találtak ki, s a színpadon edzett angolszász színész-krém épít a játékával mélységekkel bíró jelenetekké. Mindhárom filmbe jut ilyen, bár ebbe a legkevesebb… Ami ide jut, az egyfelől kézbe kaparintható konzol nélküli monstre videojáték, másfelől B-filmes túlzások és logikátlanságok légiója. Kezdjem el sorolni? Ott a teljes kirohanás-szcéna állatorvosi lónak. Avagy kecskének… ezek bizonyára csak úgy kipattannak a sziklából, teljes páncélzatban, mikor szükség van rájuk… mint ahogy az aranyharang is szükség esetén önerőből mászik a kötélre, hogy kiüsse a falat – ahonnan előronthatnak hőseink teljes páncélmentességben, túraruciban, vaze. Az addig legyőzhetetlen törpzúzó óriások meglátva őket csak eldőlnek, látványosan haldokolva (valószínűleg a röhögéstől…).

Soroljam még? Katasztrofálisak a Tauriel-Legolas-Thranduil lelkizések – tiszta hajtépés, szerencsére mindháromnak van mit tépni. Thranduil „tudom, hova hajazó” dilemmái, a hazamegyünk csata közben… az orkok meg majd csak úgy hagyják, nyilván; udvariasan (bár talán kevésbé gépiesen, mint az aranysisakosok) félreállnak: menjetek. Jó kis stratéga a tündék ura, minimum vállon veregetném, amiért a törppajzsfalon át (a legjobb védekezés…) halálba ugrabugráltatta a katonáit (támadáás!). Mégis, a legszebb, amint a tünde-úr csavargatja a szavakat és jellem-fejlődik a szemünk láttára, néhány ezer év megcsontosodása után egyszer csak… Legolasról, meg a szupermáriós légsziklamászásról már inkább hadd ne ejtsek itt szót.

Ha/Ver

Mint ahogy nem szívesen térnék ki hosszabban Alfridra, mint humorforrásra se. Az új típusú trollokra és óriásokra, az infantilis nagyfiúkra a homokozóban. Jackson. Ez az ő humora, az ő filmes látásmódja, amikor senki nem mondja (nem mondhatja) neki, hogy ácsi. A filmnek lett egy súlyos mellékíze, ami szinte a Taranino-Rodriguez páros exploitation-tisztelgésének szopogatható cumijáról csöppent a törp-kondérba. Másfelől: született egy újabb Baljós árnyak. A vászonra ömlő tesztoszteron-űberorkság, amihez képest egy Uruk ártatlan kis utcai bandatag… az agyonnyújtott párbajok, miközben a háttérben SE csatázik öt (hét?) sereg; a harci denevérek és a Dűnéből importált metrófúró férgek… az egész színes, szélesvásznú, nagyobb, hosszabb, vágatlan hozzáállás ugyanúgy nem volt képes előzményfilmbe visszafogni a látványt, mint ahogy anno a Csillagok háborúját megerőszakoló filmek esetében. Csak egy példa: hogyan gyaksz le egy trollt. Anno Aragorn, Boromir, Gandalf, Legolas és mindenki kente mindennel, amit csak hozzá lehetett vágni; most elég volt Bard egymaga, kézikocsi-dodzsemmel és egy szál karddal…

Látjátok: már nem az a bajom, hogy a jelen filmes környezet kényszerei alatt született egy akció- és látványfilm a kedvenc gyerekmesémből. Hanem az, hogy ostoba megoldásoktól és logikátlanságoktól hemzsegő, B filmes gagyi született az apropóján. Elgurult a gyógyszerem… Persze megvesszük – a gyűjteménybe – a filmeket, megnézzük az extrákat, ez amolyan rítussá lett a számunkra. De legyen vége! Tényleg ez legyen az utolsó. Ez a fantasy, amely hátulról seggbegyalázta a belefeccölt rengeteg energiát és visszamenőleg az előzményeit. Lehet, hogy a végén még megszeretem – de azt hiszem, kell még butulnom hozzá kicsit…

Eddig PJ! Ne tovább...

(Itt ülök e bejegyzés felett, január elseje van, s mint annyi évben eddig, elsején - ma is e világba transzponáltuk magunkat, a második film bővített kiadásának bőséges extrái közt szemezgetve. Haragszom rád, Peter; szerettem volna szeretni ezt a filmet, főleg most szeretném szeretni, hogy elámulhattam rajta, mennyi ember odaadása árán született meg az a jelenet a legnagyobb és legkisebb között - hányan kellett mélységes alázattal odategyék maguk, hogy elhihető párbeszédet folytasson Hordólovas Bilbó és Smaug, Minden Csapások Legnagyobbika. Milyen összetett, átgondolt, sok lépcsős és sok szereplős folyamat árán került a képek alá a zene. Meghatódtam rajta, hogy mennyire sokan adtak a ráfordított időnél sokkalta többet ebbe a közösbe. Most itt ülök e bejegyzés felett - és látod, minden mérgem ellenére még mindig azt remélem: valamit kisimít ebből a nyomorult összképből a bővített verzió...

Haragszom rád, és Franra, meg Phipre is, hogy nem fogtak vissza eléggé - hogy rád hagyták a csatát... Itt ülök, a Professzor születésnapja pár nap múlva jön, és nem nyújthatom neki át ezt az írást, gondolatban; a tisztelgést a tisztelgésről - mert sem ez, sem az nem tiszteleg... Rohadtul haragszom rád. De sokszor érzem úgy, a mai filmes világ botladozásait figyelve, így is sokszor (főleg ha egyben látom a hat filmet fejben), hogy szerencsés vagyok amiért megnézhettem az általad készített rajongói víziót. Ennek jegyében kívánok boldog és sikerekben gazdag új évet neked, és a produkció minden résztvevőjének! Zoli)

2 megjegyzés :

L Littlewood írta...

Vártam már a bejegyzést. A filmet ezek után egyre kevésbé.:( Pedig én is nagyon szeretném szeretni, de már a második rész után hasonló érzésekkel álltam fel, ezért is halogatom.

shizoo írta...

ha nem lenne előtte és utána, ha nem volna mindenféle okból mégis latolandó, azt mondanám: egyszer nézős... de ne halogasd azért, kíváncsi vagyok, benned mit indít.

egyébként újraolvasva látom, hogy szinte szitokszónak használtam a fantasyt - pedig a műfajt szeretem. talán azért, mert Tolkien könyvei nekem tündérmesék, a klasszikus értelemben. és mert úgy logikátlan és él hiteltelen megoldásokkal a film, ahogy a kevésbé jól sikerült "alternatív, mágikus múltak" - még ha nem is rohangásznak benne el nem mosódó sminkben, minden körülmények közt tiszta, szaggatott szélű irharuciban szexin kardot lóbáló vörösszonják...

szóval a fantasy szó itt nincs a helyén. bocs, rajongók.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...