2014. április 23., szerda

Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok



Sofi Oksanen írja könyve kvázi-utószavában, hogy a főszereplő után kutatva, régi történelmi tárgyú cikkeket olvasva talált rá egy férfi történetére, aki egész életét egy jól megrajzolt, gondosan felépített hazug önkép köré építette – „…és elgondolkodtam a férfi feleségén, a házasságon, amely hazugságra épült”. Ha egy mondattal kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám, ez az élethazugságok könyve. Hazug érzelmek, hazug kapcsolatok, eltitkolt-megtagadott életek, meghamisított múlt könyve. Olyan hazugságoké, melyek át- meg átszövik ennek az egész kelet-közép-európai térségnek az utóbbi hetven-nyolcvan évét. Oksanen bátor, nagyon bátor – miként tervezett tetralógiája korábbi köteteiben, a Tisztogatásban és a Sztálin teheneiben, ezúttal is okosan és húsbavágó erővel ábrázolja a magánélet és a történelem összefonódását, a családi-baráti kapcsolatokba is beszűrődő politikát, az élet minden területét átszövő képmutatáshálót. Ily módon könnyedén nyitja az ábrázolt családi és emberi tragédiákat társadalmi méretűvé, és tár elénk egy rém kellemetlen képet a közelmúltról, mely lehetne akár a sajátunk is.

A regény három főszereplőjével a negyvenes évek elején, a német megszállás napjaiban találkozunk először. Roland lánglelkű szabadságharcos, aki az erdőben bujkálva küzd a szabad Észtországért, gyűlöli a kommunistákat, kiknek bűneit gondosan dokumentálja naplójában – hogy egyszer majd nála tehetségesebb tollforgatók felhasználhassák, amikor leleplezik a szovjetek bűneit. Unokafivére, Edgar, a család kedvence követi Rolandot az ellenállásba, míg el nem jön a német megszállás, és rá nem ébred: sokkal jobban jár, ha az aktuális urakhoz dörgölőzik. Eme képességét aztán olyannyira tökélyre fejleszti, hogy egyáltalán nem csodálkozunk, amikor a világháború idejéből a hatvanas évekbe ugorván a szovjethatalom lelkes kiszolgálójaként látjuk viszont. Az ő felesége a magányos Juudit, kinek házassága csak kirakat, férjéhez soha nem volt semmi köze, annak távolléte sokkal inkább örömmel tölti el, mint aggodalommal. És ott a negyedik kulcsszereplő, Rosalie, akinek alakja és sorsa az egész kötetre árnyékot vet.

A regény szerkezete mesteri: Oksanen a különböző idősíkok közt ugrálva, különböző nézőpontkaraktereket követve tár elénk emléktöredékeket, igaznak vélt valóságmozaikokat, melyek csak az utolsó lapokon állnak össze – de akkor félelmetes és gyűlöletes egészet alkotnak. Közben persze folyamatosan csepegtet elénk információmorzsákat, melyekből akár összeállíthatjuk a saját képünket – a direkt elhallgatások, történethamisítások közepette lehetséges út az izgalmas nyomozás azután, vajon mi is történt, ugyanakkor ebben a könyvben legkevésbé a történet a fontos.

Sokkal fontosabb a szereplők által bejárt út. Edgaré, a tipikus köpönyegforgatóé, aki minden rendszerben hamar odaküzdi magát a hatalom küszöbéhez, aki bárkit és bármit feláldoz, elárul, bármilyen ideológiát magáévá tesz néhány aprócska előnyért. Ő a megtestesült önzés, elvtelen, lelketlen, csak a saját túlélésével törődő alak, aki oly tökéletessé formálja élethazugságait, hogy a végére maga is elhiszi, amit mutatni akar. És amit leír. Ő az a „győztes”, aki a történelmet írja. Ír a németeknek, ír a szovjeteknek. A kommunisták bűneivel éppúgy köteteket tud megtölteni, mint a fasisztákkal kollaboráló észt árulókéval. Mindkettőt vakhittel és ideológiával vastagon átitatva. Tökéletes kiszolgálója a rendnek. S hogy épp egy rokon, egykori barát, ismerős sosem volt bűneit állítja az olvasó elé, gondosan kiforgatva? Neki ez már a valóság. Ahogy a háborús években nyomtalanul eltűnt Roland naplója is könnyedén alakul át a kezei között a kommunisták bűneit listázó emlékiratból egy fasisztabérenc észt katona gyilkosságainak krónikájává.

Bár Edgar a középpont, nem kevésbé fontos Juudit útja – Oksanen karakteres női szereplői közül is kiemelkedik összetettségével. Nehéz szeretni őt – a többieket sem könnyű – mégis, az olvasó ösztönösen szimpatizálna a férje által elhanyagolt, hazug házasság rabságában vergődő fiatal nővel. Aki felettébb szokatlan módon látszólag igaz szerelem útján köt ki egy megszálló német katonatiszt mellett. Eszébe sem jut a kollaborálás, fütyül ő ideológiákra, fütyülne a háborúra is, ha tehetné, egyszerűen szerelmes – mégis elárulja azt is, akit szeret, amikor megjelenik nála Roland, és a segítségét követeli. Hogy miért? Meggyőződésből, a családi kötelékek miatt, vagy az elvesztett Rosalie emléke miatt – megfejthetetlen. Ahogy – látszólag – az is, miért tér vissza mindezek után a férjéhez, és miért látjuk viszont a hatvanas években alkoholista, beteg, követelőző nőstényként, aki csupán árnyéka önmagának. Igazi tragédiája kirakósként áll össze és az elevenünkbe mar: Juudit a legélőbb példa arra, hogyan teszi tönkre a történelem az embert.

Oksanennek sikerült megugrani a saját maga által állított mércét: a Mikor eltűntek a galambok eddigi legjobb, legösszetettebb könyve, mely nem csupán Észtország (vagy bármely posztszovjet állam) közelmúltjának bátor megidézése, hanem olyan egyetemes érvényű emberi történet, amilyet nem lehet eleget írni (és olvasni). Egyéni és társadalmi szinten egyaránt fontos, megkerülhetetlen kérdéseket tesz fel: hazugságról, árulásról, megalkuvásról, önfeladásról. Nem kellemes, ám szükséges (lenne) szembenéznünk velük.


Kiadó: Scolar
Fordító: Bába Laura

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...