Mielőtt elolvastam a könyvet, az
ég adta világon semmit nem tudtam a szerzőről, ami így utólag visszagondolva
elég furcsa – főleg, mert Benyák Zoltán utolsó két műve (az Ars Fatalis és Az idő bolondjai) tavaly végigturnézták a fél (könyves)blogvilágot.
Nekem mégis átsiklott a tekintetem felettük, könnyen elképzelhető, hogy azért,
mert tudat alatt besoroltam az írót a fiatal, kvázi-magánkiadásban könyveket
kiadogató lelkes szerzők közé, akiknek műveit inkább kerülöm (csúnya előítélet,
tudom). Hogy az Ars Fatalis mégis az olvasmányaim közé keveredett, arról a
borító hollója, az izgalmasan misztikus fülszöveg (komolyan, ma már az számít
izgalmasnak, ha egy fülszöveg semmit nem árul el) és egy kedves felajánlás
tehet. Az már csak az olvasás után
derült ki számomra, hogy a szerző korántsem önjelölt sikerszerző (pláne nem
kezdő), hanem vérprofi, akinek előbb Jonathan Cross álnéven, majd saját nevén
is jó néhány regénye jelent már meg. Ugyanakkor – bármily furcsa is – igazából örülök,
hogy semmit nem tudtam sem szerzőről, sem könyvről korábban, hisz így tudott
csak igazán nagy meglepetést okozni – kevés, ha azt írom, hatalmas pozitív
csalódás volt.
Kevés, mert meg sem közelíti azt
a csodát, ami a lapokból árad – az a fajta könyv ez, ami látszólag teljesen
átlagosan (még kissé lassan is…) indul, látszólag semmi különös, aztán egyszer
csak azon kapod magad, hogy belevesztél, de úgy istenesen. Beránt a saját
világába, feledtet mindent, ami kívül esik azon, feledtet egyéb olvasmányokat
(eszedbe sem jut hasonlítgatni, mintákat keresni), feledteti a körülményeket. (Pestiesen szólva marha nagy szerencsém volt
vele – igen erős atmoszférájával még a kínzó fogfájást és a szájsebészet utáni
nem kissé trágya állapotot is feledtette, amiért örökké hálás leszek.) S
mindezt nem valamiféle posztmodern trükközéssel, elvetemült fantáziavilággal
vagy túlzottan csavaros cselekménnyel éri el, hanem egész egyszerűen
borzongatóan jó stílusával.
Persze van itt misztikum,
jócskán, rejtélyek, versenyfutás egy gyilkossal, nyomozás, egy kis szerelmi
szál, de korántsem ez a lényeg – számomra legalábbis nem – hanem az a
mágikus-mitikus atmoszféra, ami csak úgy árad a lapokból. Ami leginkább tán
tényleg Carlos Ruiz Zafon műveihez hasonlítható – azzal együtt, hogy ez azért messze
nem olyan csavaros, s tán nem is annyira mély, ellenben még többet bíz az
olvasóra. És olyan gondolatokat ébreszt, melyek valóban ott maradnak az
olvasóval az utolsó lapok után is – és még sokáig… Gondolatok sorsról, végzetről,
szerencséről, szerelemről, determinációról, kiszámíthatóságról és váratlanról;
arról, mi végre is vagyunk a világon és vajon miért „történik” velünk nap nap
után ez az életnek nevezett valami pont úgy, ahogy…
Azt írtam, sokat bíz az olvasóra
– nos, ez így nem is pontos. Mindent az olvasóra bíz. Ránk bízza, hogyan
olvassuk Anton Pal, a gondtalan világcsavargó történetét. Olvashatjuk úgy, mint
egy egyszerű fantasy-t, melynek végén a főhős egyfajta igazságot szolgáltat –
vagy akár úgy is, mint egy bibliai és filozófiai áthallásokkal jócskán
telipakolt megváltás-történetet. Hogy vajon tényleg rajtunk áll-e, hogy melyik
utat választjuk, vagy valamiféle misztikus erő dönt, amikor kézbe vesszük a
kötetet – na, például ilyesféle kérdések merülnek fel olvasás után…
Direkt nem írok a történetről és
a szereplőkről, egyfelől, mert nem szeretném azok előtt lelőni a poénokat, akik
még nem olvasták (és nem futottak bele olyan cikkbe, melynek írója nem volt
tapintatos), másfelől mert bármiféle rövid összefoglalás és ízelítő könnyen
tévútra visz. Mert látszólag tényleg annyira banális az egész: egy gyökértelen
csavargó, egy újra meg újra felbukkanó gyönyörű fiatal nő, egy márványból
fakadó rózsa egy párizsi vasútállomáson, egy őrültekházába zárt fekete-fehér
testvérpár, egy üveggolyó, mely a leglehetetlenebb, mégis leginkább
„csodálatos” helyszínen bukkan fel – most őszintén, hogy lehet ebből épkézláb,
mi több, filozofikus regényt kihozni? Hát így…
„Isten hozott a közös mesénkben” – írta a szerző a kötetbe, én
pedig nem tudom eléggé megköszönni, hogy meghívott ebbe a mesébe. Nem is a
könyv sorai telepednek az olvasóra, sokkal inkább az olvasó ragad benne a
mesében – egy mesében, melyet ki tudja hol, ki tudja, kik írnak, miféle
sorskönyvekbe. S hogy a csoda, a szerencse, a szerelem, az ihlet léteznek-e – azt
hiszem, ez csak rajtunk áll. Ha bezárjuk az ajtót előttük, akkor nem. Ám ha kitárjuk,
és el tudjuk fogadni őket, amikor jönnek, akkor bizony léteznek.
Kiadó: Grafoman
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése