2014. április 26., szombat

Cirque Éloize: iD - 2014. április 22, Budapest Aréna



Úgy hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy az újcirkusz, mint színpadi műfaj, szépen lassan nálunk is utat talál magának – az elmúlt évek Trafó-beli kísérletező, alternatív előadásai és a Cirque du Soleil Arénát megtöltő gigashow-i után úgy egy éve eljutottunk oda, hogy van már saját újcirkuszi társulatunk és egy szezonban több neves fellépőt is idecsábít a nézői igény egy-egy vendégszereplésre. Aminek mi, újcirkusz-rajongók nem örülhetünk eléggé. Legutóbb például a Cirque du Soleil „kistestvérének” számító – egyébiránt a Müpa újcirkusz-sorozatát a tavalyi évben Cirkopolis című darabjukkal megnyitó – világhírű Cirque Éloize társulatának előadását csodálhattuk (szó szerint) a Papp László Budapest Arénában.

Muszáj bevallanom, hogy engem az előzetes hírverés bizony kissé felültetett – mást vártam. Lehet, hogy a világhír és a „másik” show-cirkuszban érdekelt együttes miatt, vagy az Aréna miatt, vagy a látványelemekre kihegyezett video-ízelítők miatt, de meg voltam róla győződve, hogy én itt egy agyontechnikázott, a teret és a lehetőségeket maximálisan kihasználó, csili-vili show-t fogok látni. Ehhez képest gyakorlatilag ugyanazt a mozgásszínházi előadást kaptuk, mint amit például a Finzi Pasca Társulat vagy (természetesen a körítést illetően visszafogottabb formában) a Recirquel pakolt elénk a Müpában. Ami persze korántsem jelenti azt, hogy nem volt jó, vagy hogy csalódtam – csak másra számítottam. De ez legyen az én bajom.

Persze nehéz is pontosan belőni, mire számítson az ember, hisz a Cirque Éloize több szempontból egyfajta „köztes” állapotot testesít meg – már kinőtték a kis- és közepes méretű színpadokat, de még nem igazán képesek megtölteni arénákat (sajnos itt is jó ha félházzal ment az előadás). Már nem a „színház”, a színpadi játék, nem is az egyéni teljesítmény az elsődleges, hanem a dinamika, az együttmozgások által keltett hatás, az energia, a trükközés; de még nem „viszi el” a hátán az előadást pusztán a „show”. Maga a társulat jó húsz éve, 1993-ban alakult (illetve hát „vált ki” a Cirque du Soleil istállóból), alapítói közt az iD rendezőjével, Jeannot Painchaud-val és azzal a Julie Hamelinnel, aki később Daniele Finzi Pasca feleségeként alapított saját együttest férjével – s hogy még egyet csavarjunk a történeten, Finzi Pasca maga is rendezett a Cirque Éloize-nak. Láthatjuk hát: igazából az újcirkusz „A-ligájában” nagyjából ugyanazok a főszereplők (egyelőre), szinte mindegy, épp melyik előadást nézzük, a vízió jó eséllyel ugyanarról a tőről fakad – leginkább csak a körítés változik.


Az iD esetében e körítés például valami olyasmi, ami még nem volt: igazi nagyvárosi, utcai cirkusz. A némiképp a West Side Story-ra hajazó kerettörténet szerint két rivális banda utcai „harcába” nyerhetünk bepillantást, akik egy területen, telegraffitizett tűzfalak árnyékában keresik a helyüket, a céljaikat, a szerelmeiket, önmagukat. Ha van mélyebb értelme a címnek, akkor ezen a tájékon kell keresni – az önazonosság, az identitás megtalálása, definiálása, a „milyen utcai törvényekhez képest határozom meg önmagam” nagyon is mai, nagyon is érvényes kérdését járjuk körül. Hozzáteszem, ez nem az az előadás, ami feltétlen „továbbgondolást” igényel – ez itt a meztelen, hamisítatlan szórakoztatás.

A városi utca és a városi történet persze a mozgásformák terén is újítást igényel: a klasszikus táncos-, akrobatikus-, légtornász-elemek mellé breaktánc, görkorcsolyás és biciklis trükkök, ugrókötéllel előadott elképesztő mutatványok és egy félelmetesen látványos, konkrétan hihetetlen csoportos trambulinozás társul. Bár tán pontosabb lenne azt mondani, utóbbiak mellé társulnak a klasszikus elemek – az előadás gerincét adó utcai mozgásformák dinamikáját, erejét, kirobbanó energiáját ellenpontozzák a meg-megcsillanó líraibb, visszafogottabb betétek. Melyek azért itt-ott újrafogalmazásra kerülnek: a lélegzetelállítóan szép és kecses légtornász-hölgy például a rivális banda görkoris utcagyerekében lel párra – táncuk megindító példája az ellentétek vonzásának.

Bandatáncok, break, görkori, bicikli, ugrókötél – már a puszta felsorolásból is látszik, hogy ez azért kicsit más, mint az eddigiek. Fel is vethető a kérdés: vajon ezen sportos mozgásoknak helyük van a színpadon? Nekem elsőre legalábbis fura volt látni, ám nagyon hamar elkapott a ritmus, vitt magával az előadás. S jobban belegondolva: tán nem az újcirkusz, mint önmagában is folyamatosan kísérletező „határműfaj” a legalkalmasabb arra, hogy ezeket a látszólag „színpadidegen” mozgásművészeti formákat is beemelje a színpadra? Persze ezen kérdések zömmel utólag fogalmazódnak meg, az előadás alatt leginkább csak leesett állal csodáltuk az artistákat (és a fantasztikusan látványos vetítést a mozgó díszletre). Jó volt látni – egy újabb, igen markáns szín került fel az újcirkusz-palettára. Kíváncsian várom, a jövőben milyen árnyalatokkal gazdagodik még ez a paletta.


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...