Diana - film

Nem is olyan régen írtam Stephen Frears filmje, A királynő kapcsán a következőket: „elkészülte óta már-már etalonná vált a műfajban, melynek komplexitását és zseniális alakításait azóta sem tudta megközelíteni egyik „követője” sem” – azt hiszem, jó páran bíztunk benne, hogy Olivier Hirschbiegel Diana-filmje változtat ezen. Nem így lett. Pedig az előjelek biztatóak voltak: a rendező A bukás rendhagyó és a maga módján rendkívül bátor Hitler-portréjával magasra tett a lécet, a főszerepre pedig megnyerték generációja egyik legjobb színésznőjét, Naomi Watts-ot – mondhatni, minden adott volt egy remek életrajzi drámához, olyannyira, hogy sokan már díjesőt prognosztizáltak. Amíg nem látták a filmet. Ami sajnos teljes sokk, nem csak a Diana hercegnő iránt ma is rajongó millióknak (sőt, lehet, hogy nekik a legkevésbé), de mindenkinek, aki látott már valaha értelmes filmet.

Pedig… Azt gondolnánk, hogy a néhai walesi hercegnő életéről azért nehéz ennyire unalmas filmet forgatni. Mert alapból izgalmas az a rejtély, amit maga mögött hagyott – és itt nem a halála körülményeire gondolok, hanem arra, amit már az előző cikkben is pedzegettem, hogy mégis hogy a túróba tudta ez a nem különösebben okos, nem különösebben szép, nem különösebben érdekes mesebeli hercegnőcske így az ujja köré csavarni a fél világot (igen, köztük tizenéves csekélységemet is)? Persze vannak erre elméletek, média- és társadalomszociológiai tanulmányok születtek róla, nem beszélve a számtalan komoly, avagy felületes cikkről, könyvről, visszaemlékezésről. De a titok ma is megfejtetlen.

Arról nem is beszélve, hogy a hercegnő, mint személyiség és az általa bejárt út is számos érdekességet rejt(het). Adva van egy tizenkilenc éves, problémás családból származó, de mégis arisztokrata óvónő, akit a trónörökös különösebb szenvedély nélkül kiszemel, mint megfelelő leendő feleséget, aztán jön a tündérmese, világra szóló esküvő, gyerekek, tiarák, ruhaköltemények – és az elkerülhetetlen csalódás. Házasságtörés, depresszió, öngyilkossági kísérletek, állítólagos személyiségzavar, botrányok, távolodás a királyi udvartól, válás. A másik oldalon meg egy érző lény, aki arra használta hírnevét és a körülötte kialakult hisztit, hogy jót tegyen a világgal – bár egyesek szerint csak a saját hírnevének fényezése végett jótékonykodott. Aki olyan profin manipulálta a sajtót, mint előtte tán senki – miközben mániásan vágyott a figyelemre és szeretetre.

Vajon ki volt, mi volt ez a nő? Nyilván nem szent, de nem is maga az ördög – hanem egy összetett személyiség, aki az átlagember számára elképzelhetetlenül izgalmas, pompázatos, ám egyúttal problémás helyzetekbe keveredve küzdött a saját démonaival és a leghétköznapibb emberi problémákkal. Na, ez az, amiből ez a film egy morzsányit sem mutat meg.

Mit mutat helyette? Egy idegtépően ostoba szerelmes nőt, aki úgy viselkedik, mint egy, az első szerelem lázában égő csitri. Egy szívet tépően magányos, senki által sem szeretett, gyerekeitől megfosztott hercegnőt, aki a lehető legközhelyesebb szituációkban bolyong egyedül a hatalmas palotájában, és csak arra vár, hogy rátaláljon valaki, és kiszabadítsa kalickájából. Igen, pont ilyen nyálas a film is, mint az előző mondat…

A mozi Diana utolsó két évére koncentrál – a hercegnő ekkor már külön él férjétől, küszöbön a válás, ez időre esik az elhíresült BBC-interjú, és ekkor lép a képbe egy pakisztáni származású londoni szívsebész, Hasnat Kahn. Aki miatt a filmbeli hercegnő palotából szökik, parókában jazzklubokba jár, műtétnél asszisztál (hogy felhívja a figyelmet a szívsebészek fontos munkájára, persze), tengernyi könnycseppet hullajt és hátsó kerteken mászik át, hogy aztán szakadt harisnyában kaparja össze egy szem valódi barátja a londoni éjszakában. És persze ezt is elszúrja – mert a pasi nem bírja a rivaldafényt, aztán amikor a hercegnő, hogy óvja, letagadja a viszonyt, akkor meg besértődik, és lehet még egy kicsit drámázni, és sekélyes mondatokat egymás fejéhez vagdosni, aztán könnyek közt kibékülni. Fáj. Komolyan fáj, amit ezek ketten művelnek a vásznon – a másodvonalbeli vasárnap délutáni tévéfilmek színvonalát karcolgató hitelességgel. Csóró színészek itt teljesen mindegy, mennyire tehetségesek, olyan élettelen, sablonos, idegesítő mondatokat ad a szájukba a forgatókönyv, hogy csak azt remélem, forgatás után kiosztottak egy-egy maflást az ügynöküknek.

Lehetett volna ez egy bátor film. Lehetett volna jó film. Lehetett volna izgalmas kérdéseket feltevő, vitákat generáló életrajz. Lehetett volna hiteles portré. Egyik sem lett. Csak egy borzasztóan félresikerült, hatásvadász romantikus dráma, amihez Diana hercegnő csupán ürügyül szolgált. Na, ezért viszont a rendező és a forgatókönyvíró is megérdemelne egy maflást.