Fabio Volo: Járok egyet

Fabio Volo magyarul elsőként megjelent (egyébként negyedik) regénye, a Ráadásnap friss, mai, ironikus, laza és szókimondó hangjával, játékos szerelmeseivel, a romantikus klisék szellemes kiforgatásával olyannyira kellemes élményt jelentett, hogy amint hírét vettem az újabb megjelenésnek, azonnal le kellett csapnom rá. Aztán amikor elolvastam az első véleményt a könyvről, pestiesen szólva dobtam egy hátast. Mert hát a „nőolvasóknak a könyv felér egy trip-sorozattal a férfi(fiú)lélek rejtelmeibe, mindent megtudsz rólunk, amit netán még nem tudtál, de tényleg mindent” megállapítás és a kilátásba helyezett testnedvekben tobzódó férfifantáziák nem biztos, hogy összehozhatók az én érdeklődési körömmel. Ám ekkor már a könyv az éjjeliszekrényemen pihent, visszatáncolni pedig nem lett volna elegáns, így belevágtam.

Fabio Volo első regényének „hőse” a huszonnyolc éves Nico – rádiós DJ, életművész, kapcsolatfóbiás srác, aki megrekedt valahol a „jaj, csak ne maradjon itt reggelire” szinten. Élvezi az életet, élvezi, hogy nincsenek kötelezettségek, hogy arra megy, amerre akar, azzal, akivel akar, hogy csak akkor kell elmosogatni, ha a pohár már nem fér a csap és a koszos tányérok halma közé. Élvezi a szabad, kötöttségek nélküli életét – vagy mégsem? Mert ha annyira élvezné, tán nem is gondolkodna annyit azon, jól van-e így, és nem írna levelet öt évvel későbbi önmagának. Vagy ki tudja… Nico mindenesetre ír, méghozzá nem is akárhogy – szókimondó, őszinte (hisz magának írja, miért kendőzne bármit?), olykor siránkozó, olykor álmodozó, olykor valóban szívet tépő levelei túl azon, hogy írójuk (s a könyv írója, hisz kétség nem fér hozzá, a kettő egy és ugyanaz) megkönnyebbülésére szolgálnak, az olvasót is elgondolkodtatják. Pláne, ha épp kallódó, ilyen-olyan fóbiás húszas-harmincas (és gondolom, pláne, ha férfi, ám mivel nem vagyok az, ezt nem tudhatom).

Essünk túl az esetleges kellemetlen részeken: tény, hogy Volo igencsak naturálisan (ha tetszik, szaftosan, ha nem, gusztustalanul) ír a tizenéves és kicsit idősebb fiúk magányos örömszerzésének rejtelmeiről; szexuális vágyakról és képzelgésekről; az orrtúrás profi módozatairól és a megfelelő mennyiségű toalettpapír használatának kérdéséről. Látható, hogy nem csak és kizárólag szexről van itt szó, a könyv minden szempontból nagyon is testi. Ami engem például általában taszít – hogy most mégsem ez történt, az a szerző humorának és a megírás könnyedségének köszönhető. Mert Volo nem hatásvadász módon, nem az amerikai filmek kaki-puki poénjainak szintjén ír, hanem nagyon is hétköznapian és lazán, ironizálva saját magán és rajtunk. Mindemellé mi, női olvasók (újabb) bizonyítékát kapjuk annak (ha még szükségünk lenne rá), hogy a másik nem tagjai épp ugyanannyira el vannak foglalva a saját testük tökéletlenségével, mint mi.

Ám ami a testi vonulatnál sokkal fontosabb e kisregényben, az a felnőni képtelen/kénytelen Nico „konyha-egzisztencializmusa” – amely nemtől, vallástól, politikai nézetektől, szexuális beállítottságtól függetlenül betalálhat minden húszas-harmincas kallódó, nagyvárosi olvasónál, aki épp a határán van annak, hogy „fiatal felnőttből” „felnőtté” váljon. A levelek apropója egyfelől Nico főnökének hosszú távú szerződést kilátásba helyező ajánlata, másfelől a régi baráttal való találkozás, melynek során kiderül, hogy (ó, borzalom!) egyes vele egykorúak már öltönyt-nyakkendőt viselnek, és várandós feleség várja haza őket. Nico pedig ezt nem akarja. Nem akar felnőni, nem akar betagozódni, nem akarja azt érezni, hogy az élet feldugta az ujját a hátsó felébe és bábuként mozgatja. Nico fél. Fél attól, hogy ha betagozódik, olyan lesz ő is, mint mások, és onnantól már csak társadalmi elvárásoknak fog megfelelni, normákat fog követni, és elveszti saját magát.

És ezzel nyer meg. Mert manapság, átalakult, globalizálódó, klasszikus családmodelleket felrúgó (sorolhatnám a jelzőket a végtelenségig) korunkban ez egy létező, és baromira fájó problémakör. Ezerrel kapálózunk a fehér kerítéses ház, gyerekek, kiskutya, jelzáloghitel ideája ellen, miközben valahol mélyen mindannyian erre vágyunk – csakhogy… Látjuk magunk körül eme idea összeomlását is, és sajnos-szerencsére már nem kötnek minket a szokások, a hallgatás szabályai, a „rend” és ezért ki is mondjuk, hogy ez sok esetben egy kalap szar, köszönöm, nem kérek belőle. Ám hogy mi van (mi lehet) helyette, azt nem tudjuk. Ahogy Nico sem tudja. Kapálózik valami ellen, de maga sem tudja, mit csináljon – mert amiben van, az sem teszi felhőtlenül boldoggá. És közben szembesül a felnőtté válás azon jeleivel, amiket nem tud befolyásolni – a ráismerés, hogy a szülei öregszenek, és maholnap felcserélődnek a szerepek például torokszorító erővel bír. Mert bármennyire késleltetnénk, az életet néha rohadtul nem érdekli, hogy mi még nem akarunk „igazán” felnőni…

Persze Volo regénye közel sem ilyen komoly; sok szempontból tipikus első könyv, csapongó, (túl) lelkes, mindenrőlmegmondomatutit jellegű – hogy mégsem haragszunk rá, az lazaságának és őszinteségének köszönhető. Ahogy a mantraszerűen ismételgetett „Éretlen, éretlen, éretlen.” megállapítás is tükrözi, Nico (Volo) tisztában van saját korlátaival – és igazából jól elvan velük. Érdekes ez a hazai összevissza-kiadás – a Járok egyet fényében a később íródott Ráadásnap kimondottan fejlődést mutat, mind irodalmilag, mind (ha elfogadjuk, hogy regényei hőse ő maga) emberileg. A kettő együtt pedig csak még kíváncsibbá tesz a többi művére.

Kiadó: Európa

Fordító: Barna Mária