Julian Barnes regényének főhőse,
az orvos Geoffrey Braithwaite felesége halála és nyugdíjazása után végre a
hobbijának élhet: minden idejét arra fordítja, hogy Gustave Flaubert életútjával
kapcsolatos kutatásokat folytasson. Bár ahogy a regény elején siet leszögezni: „nem
ír könyvet róla”, lételeme, hogy minden fellelhetőt felleljen a francia
íróóriásról. Kutatásai ismétlődő minta szerint zajlanak: kompra száll,
áthajózik Franciaországba, felkeresi Flaubert szűkebb környezetét, sorra nézi a
Flaubert-szobrokat és emlékhelyeket, és újabb nyomokra vár. Nyomok helyett
főleg rejtélyekre bukkan, mint a papagájé, mely az író asztalán állt Egy jámbor lélek című műve írása közben –
s mely jelenleg egyszerre két Flaubert-múzeumban is ki van állítva. Kideríteni,
vajh’ melyik papagáj az igazi – valódi Flaubert-mániásnak való feladat!
Annál nagyobb meglepetés az
olvasónak, hogy az idiótára vett fülszöveg ellenére a regény a legkevésbé sem
erről szól. Persze van(nak) benne papagáj(ok), ám holmi kitömött szárnyasok
utáni kutatásnál sokkal fontosabb az a játék, amit Braithwaite és Barnes
játszanak az olvasóval. A hobbikutató természetesen ismeri azt a Flaubert-i
alapvetést, hogy a műveket függetleníteni kell szerzőjüktől – hangoztatja is
sűrűn, mégis: mást sem csinál, mint rávetíti saját(os) Flaubert-képét a
művekre. Ám megkapja a magáét: a valódi szerző, Julian Barnes (aki
értelemszerűen szintén azt hangoztatja, hogy a szerzőt „le kell bontani” a
műről) Braithwaite élettörténetének sajátosságaival alapozza meg hőse
Flaubert-rajongását.
Mert hát természetesen nem csupán
szórakoztató és játékos Flaubert-életírást (biográfiának túlzás lenne nevezni)
olvashatunk, hanem Geoffrey Braithwaite (ön)életírását is, megfejelve jó adag
irodalomelméleti fejtegetéssel és posztmodern szövegvariációkkal. Fikció és
valóság, szépirodalom és irodalomtudomány folyamatosan keveredik itt: szerepel
a műben számos vendégszöveg (legtöbbjük persze Flaubert-től vagy valós
Flaubert-kutatóktól); levelek, életrajzi részletek (Flaubert életrajza három
variációban is helyet kap), fiktív egyetemi vizsgafeladatok, szövegértelmezési
játékok és Flaubert egy művének parafrázisa.
Nem nehéz arra a következtetésre
jutni, hogy Julian Barnes maga is Flaubert-rajongó, akkora tudást halmozott fel
a francia szerzőről. Amit szép sorjában meg is oszt velünk – így még aki nem
szereti Flaubert-t (mint én), annak is felkelti az érdeklődését (ha más nem,
egy újraolvasás erejéig – csak van benne valami, ha már Barnes is…). Hogy a
regény nem válik nyomasztó irodalmárkodássá (amitől azért néha csak egy hajszál
választja el), az Braithwaite vállalt amatőrizmusának köszönhető – minden „valódi”
tudományos igényt mellőzve dobálja egymásra a Flaubert életéből és műveiből
kiszűrt ismereteket, mondhatni, posztmodern kirakósként. Ami már csak azért is
ironikus, mert egy helyen kifejti, mennyire rosszul van a posztmodern
irodalomelmélettől – ha tudná, hogy ő maga meg egy posztmodern regényhős!
S ha már irónia: az egész regény
szervezőeleme a Flaubert-től kölcsönzött irónia – a szerző(k) és szereplő(k)
közti határok elmosódása önmagában mintegy zárójelbe teszi a „szerző halott”
alapvetést. Itt Flaubert egyszerre főszereplő és szerző (hisz számos szövege
szerepel a regényben) ahogy Braithwaite is egyszerre főszereplő (Barnes
könyvéé) és saját Flaubert-életrajzának (melynek részletei szerepelnek a
regényben) szerzője. Ugyanakkor apokrif Flaubert-regényhős is, ahogy egy ponton
egész világosan kiderül. Hogy ki ebben a felállásban Julian Barnes, az még kérdéses…
Utólag
visszagondolva a regény azért némiképp súlytalan: bár olvasás közben nagyon jól
szórakoztam, sem újat nem mondott, sem a gondolkodásomat nem forgatta ki a
sarkaiból – ráadásul, bár sokan ezt tartják Barnes főművének, épp idén olvastam
tőle sokkal maradandóbbat. Ellenben A. S Byatt Mindenemje óta nem élveztem ennyire a gátlástalan irodalomturkászást,
mint most (ami persze nem jelenti azt, hogy jelen könyv bármilyen szinten
megközelítené azt) – és újfent megállapítottam, hogy jóval több hasonló jellegű
műre lenne szükségem. Addig meg, amíg ilyeneket találok, elgondolkodom azon,
elővegyem-e újra a Bovarynét.
Kiadó: Ulpius
Fordító: Czine Erzsébet
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése