2013. november 4., hétfő

Julian Barnes: Flaubert papagája



Julian Barnes regényének főhőse, az orvos Geoffrey Braithwaite felesége halála és nyugdíjazása után végre a hobbijának élhet: minden idejét arra fordítja, hogy Gustave Flaubert életútjával kapcsolatos kutatásokat folytasson. Bár ahogy a regény elején siet leszögezni: „nem ír könyvet róla”, lételeme, hogy minden fellelhetőt felleljen a francia íróóriásról. Kutatásai ismétlődő minta szerint zajlanak: kompra száll, áthajózik Franciaországba, felkeresi Flaubert szűkebb környezetét, sorra nézi a Flaubert-szobrokat és emlékhelyeket, és újabb nyomokra vár. Nyomok helyett főleg rejtélyekre bukkan, mint a papagájé, mely az író asztalán állt Egy jámbor lélek című műve írása közben – s mely jelenleg egyszerre két Flaubert-múzeumban is ki van állítva. Kideríteni, vajh’ melyik papagáj az igazi – valódi Flaubert-mániásnak való feladat!

Annál nagyobb meglepetés az olvasónak, hogy az idiótára vett fülszöveg ellenére a regény a legkevésbé sem erről szól. Persze van(nak) benne papagáj(ok), ám holmi kitömött szárnyasok utáni kutatásnál sokkal fontosabb az a játék, amit Braithwaite és Barnes játszanak az olvasóval. A hobbikutató természetesen ismeri azt a Flaubert-i alapvetést, hogy a műveket függetleníteni kell szerzőjüktől – hangoztatja is sűrűn, mégis: mást sem csinál, mint rávetíti saját(os) Flaubert-képét a művekre. Ám megkapja a magáét: a valódi szerző, Julian Barnes (aki értelemszerűen szintén azt hangoztatja, hogy a szerzőt „le kell bontani” a műről) Braithwaite élettörténetének sajátosságaival alapozza meg hőse Flaubert-rajongását.

Mert hát természetesen nem csupán szórakoztató és játékos Flaubert-életírást (biográfiának túlzás lenne nevezni) olvashatunk, hanem Geoffrey Braithwaite (ön)életírását is, megfejelve jó adag irodalomelméleti fejtegetéssel és posztmodern szövegvariációkkal. Fikció és valóság, szépirodalom és irodalomtudomány folyamatosan keveredik itt: szerepel a műben számos vendégszöveg (legtöbbjük persze Flaubert-től vagy valós Flaubert-kutatóktól); levelek, életrajzi részletek (Flaubert életrajza három variációban is helyet kap), fiktív egyetemi vizsgafeladatok, szövegértelmezési játékok és Flaubert egy művének parafrázisa.

Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy Julian Barnes maga is Flaubert-rajongó, akkora tudást halmozott fel a francia szerzőről. Amit szép sorjában meg is oszt velünk – így még aki nem szereti Flaubert-t (mint én), annak is felkelti az érdeklődését (ha más nem, egy újraolvasás erejéig – csak van benne valami, ha már Barnes is…). Hogy a regény nem válik nyomasztó irodalmárkodássá (amitől azért néha csak egy hajszál választja el), az Braithwaite vállalt amatőrizmusának köszönhető – minden „valódi” tudományos igényt mellőzve dobálja egymásra a Flaubert életéből és műveiből kiszűrt ismereteket, mondhatni, posztmodern kirakósként. Ami már csak azért is ironikus, mert egy helyen kifejti, mennyire rosszul van a posztmodern irodalomelmélettől – ha tudná, hogy ő maga meg egy posztmodern regényhős!

S ha már irónia: az egész regény szervezőeleme a Flaubert-től kölcsönzött irónia – a szerző(k) és szereplő(k) közti határok elmosódása önmagában mintegy zárójelbe teszi a „szerző halott” alapvetést. Itt Flaubert egyszerre főszereplő és szerző (hisz számos szövege szerepel a regényben) ahogy Braithwaite is egyszerre főszereplő (Barnes könyvéé) és saját Flaubert-életrajzának (melynek részletei szerepelnek a regényben) szerzője. Ugyanakkor apokrif Flaubert-regényhős is, ahogy egy ponton egész világosan kiderül. Hogy ki ebben a felállásban Julian Barnes, az még kérdéses… 

Utólag visszagondolva a regény azért némiképp súlytalan: bár olvasás közben nagyon jól szórakoztam, sem újat nem mondott, sem a gondolkodásomat nem forgatta ki a sarkaiból – ráadásul, bár sokan ezt tartják Barnes főművének, épp idén olvastam tőle sokkal maradandóbbat. Ellenben A. S Byatt Mindenemje óta nem élveztem ennyire a gátlástalan irodalomturkászást, mint most (ami persze nem jelenti azt, hogy jelen könyv bármilyen szinten megközelítené azt) – és újfent megállapítottam, hogy jóval több hasonló jellegű műre lenne szükségem. Addig meg, amíg ilyeneket találok, elgondolkodom azon, elővegyem-e újra a Bovarynét.


Kiadó: Ulpius
Fordító: Czine Erzsébet
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...