2013. június 3., hétfő

Viktor Pelevin: S. N. U. F. F. – Utopia



Az Urkajnai Urkaganátus felett lebeg antigravitációs pányván Bizáncium hatalmas gömbje – benne az emberiség szupermodern technikával felszerelt elitjével. Akik voltak olyan szerencsések, gazdagok, szépek, kivételezettek, hogy belépést nyertek a jövő szuperállamába. Ahol a lakásunk ablaka olyan kilátásra néz, amit meg tudunk fizetni, ahol egy szavunkra a szobánkban terem bármi, csak egy korlátlan hitelkártya kell hozzá, ahol csúcsra járatott „guminők” hivatottak kielégíteni minden piszkos vágyat, melyeket az igaziak nem elégíthetnek ki – hála a beleegyezési korhatár 46 évre emelésének. Bizáncium az idős feministák, a techno-elit, a vallásos képernyőimádók és az ilyen-olyan szexuális defektusokkal küzdők paradicsoma – érdekképviseleti szervük, a GULAG (Gay, Unspecified, Lesbian, Animalist, Gloomy) minden más szervezetnél erősebb befolyással bír a társadalomra.

Bizáncium alatt a hajdani apokalipszis után romokban heverő, fertőzött, mocskos Földön terül el az Urkajnai Urkaganátus, benne megannyi fejletlen, ostoba, irányítható orkkal. Ők azok az „emberek” akik se nem szerencsések, se nem gazdagok, se nem szépek, és a legkevésbé sem kivételezettek – esélyük sincs bejutni Bizánciumba, csak arra valók, hogy csecsemőkkel lássák el a gyerekfelvásárlókat (hisz odafent a belegyezési korhatár miatt kissé problémás a természetes szaporodás) és hogy évről évre alanyai legyenek egy megrendezett háborúnak.

A bizánciumi lét meghatározója ugyanis a manitu – ami egyszerre jelenti Manitu Antikrisztust, aki az apokalipszis után eljött a kiválasztottakhoz, a manitut, amivel fizetnek virtuális bankszámláikon, és a manitut, melynek képernyőjén a háborús anyagokat nézik. Ezek a sznaffok, ezek a megrendezett háborúkat megörökítő véres-mocskos-undorító filmek jelentik a legfőbb szórakozást, a legvallásosabb misét, a legfontosabb tananyagot egyaránt. Minden, ami a bizánciumi lét lényege, benne van ezekben a sznaffokban. Öldöklés és öndicsőítés, közben némi szex. Mert hát a sznaffoknak csak egy része háborús felvétel – azok semmit sem érnek némi pornó nélkül. Mert ez kell a népnek.

S ebben a műfajban nincs jobb Damilolánál – a harci pilóta-operatőr szeretett repülőjével gátlástalanul gyilkolja halomra az ork fiatalokat, miközben elsőosztályú filmeket készít róluk. Azonban amint kiszáll Hanneloréja nyergéből (azaz feláll a fotelből, hisz a „repülés” pusztán virtuális) kiszolgáltatott puparaszta, gyönyörű luxuskategóriás guminője, Kája rabja – a „maximális dögségre” programozott szexuális tárgy pedig már nem vár sokáig, hogy kilépjen a neki kiosztott szerepből. Mikor a véletlenek furcsa összejátszásának következtében egy fiatal ork harcos a képernyőről Bizánciumba kerül, ahol találkozik Kájával, egy csapásra megkérdőjeleződik, hogy meddig terjed a gép, és hol kezdődik az érző lény, hogy a programozást felülírhatja-e a szerelem, és vajon létezik-e még az a fogalom, hogy ember…

Pelevin rémségesen beteg jövőképet fest elénk – mert bár ez egy fantasy, egy minden valóságtartalmat nélkülöző utópia, azért annyira nem nehéz párhuzamot vonni saját világunk és a bizánciumi szentháromság között. Gátlástalan ötletparádé, irónia, alkoholos rémálmok és metafizikai-pszichológiai fejtegetések tobzódása ez a regény. Olyannyira tobzódás, hogy sokáig kétségeim voltak, ez a ránk ömlesztett ötletrengeteg összeáll-e valamiféle egésszé – nos, összeáll, bár tény: nem a történet, sokkal inkább a gáttalanul elénk pakolt metaforahalmaz, a kifigurázások, kifordítások, megszentségtelenítések garmadája marad meg bennünk. Ennek a könyvnek mind a hatszáz oldalára jut egy olyan elvetemült gondolat, ami köré más író tán egész regényt húzna fel – és ezt most tessék egészen konkrétan érteni, minden recenzióírói túlzás nélkül. Elképesztő!

Ugyanakkor sok tekintetben dagályos, túlírt, önismétlő és szájbarágós – gondoltam olykor olvasás közben, hogy aztán az író egy önmagában zseniális húzással úgy csavarja meg saját stílusát, hogy csak pislogok (nyilván ezt nem fejthetem ki, hisz sok értelemben a végkifejletet érintené, de azt kell mondjam, már ezért az egy narratív trükkért is érdemes elolvasni). Inkább el sem kezdem fejtegetni, mily sok értelemben rímel jelen korunkra – napestig sem végeznék, ráadásul Pelevin stílusa van annyira közérthető, hogy nem igényel semmiféle „mankót” a gazdag utalásháló megértése. Az biztos, még aki eddig is kritikusan és távolságtartóan állt a híradásokhoz, az is hátralép még kettőt, miután elolvasta ezt a könyvet.

Nem biztos, hogy szerencsés választás első regénynek a szerzőtől: akik ismerik az életművet, többnyire nincsenek elragadtatva tőle, pláne a főművek fényében. Én nem olvastam még tőle, és mit mondjak: megvett kilóra. Legszívesebben mind a hatszáz oldalát ideidézném, vagy simán csak kötelező olvasmánnyá tenném – szigorúan felnőtteknek. Mivel ez nem áll módomban (szerencsére), be kell érjem kedvenccé vált önreflektív-önmarcangoló jellemzésével az orosz népről. Vigyázat, az egész könyv ilyen (és még ilyenebb…)!

„Mert mit is jelentett akkor [orosznak lenni], ha hinni lehet a monitorszótáraknak? 
Német autóval járni, ázsiai pornót nézni, amerikai pénzzel fizetni, zsidó istenben hinni, francia diszkurszmongereket idézni, büszkén elhatárolódni a „hatalmon lévő rablóbandától” – és közben folyton azon igyekezni, hogy valamit ellopjunk, legalább digitálisan. Egyszóval a világ szíve és minden kultúra univerzális szintézise. 
A mi ősi orosz hagyományunk éppen aköré épült, hogy nem volt benne semmi saját, kivéve a nyelvet, amelyen ennek a „semminek” az átgondolása zajlott. Valami hasonlóval foglalkoztak a zsidók, de ők a saját semmijüket elnevezték Istennek, és sikerült nyereségesen eladniuk az ostobább népeknek. De mi? 
Mi Isten hiányát próbáltuk eladni az emberiségnek. Metafizikai nézőpontból ez sokkal faszább dolog, és eleinte elég jól is ment – ezért is tekintették az orosz és a zsidó népet valamikor egymás misztikus vetélytársainak. De míg az Istenre rá lehet nyomni a nemzeti pecsétet, hogyan lehetne rányomni arra, ami nincs? Hát ebből fakadt hajdani őseim civilizációs válsága, ebből fakadtak az önidentitással kapcsolatos problémáik és az alacsony önbecsülés, amely folyton az egyházi-bürokratikus obskurantizmus és az anális zsarnokság poklához vezetett.


Kiadó: Európa
Fordító: M. Nagy Miklós

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...