Az Urkajnai Urkaganátus felett lebeg antigravitációs pányván
Bizáncium hatalmas gömbje – benne az emberiség szupermodern technikával
felszerelt elitjével. Akik voltak olyan szerencsések, gazdagok, szépek,
kivételezettek, hogy belépést nyertek a jövő szuperállamába. Ahol a lakásunk
ablaka olyan kilátásra néz, amit meg tudunk fizetni, ahol egy szavunkra a
szobánkban terem bármi, csak egy korlátlan hitelkártya kell hozzá, ahol csúcsra
járatott „guminők” hivatottak kielégíteni minden piszkos vágyat, melyeket az
igaziak nem elégíthetnek ki – hála a beleegyezési korhatár 46 évre emelésének.
Bizáncium az idős feministák, a techno-elit, a vallásos képernyőimádók és az
ilyen-olyan szexuális defektusokkal küzdők paradicsoma – érdekképviseleti
szervük, a GULAG (Gay, Unspecified, Lesbian, Animalist, Gloomy) minden más
szervezetnél erősebb befolyással bír a társadalomra.
Bizáncium alatt a hajdani apokalipszis után romokban heverő,
fertőzött, mocskos Földön terül el az Urkajnai Urkaganátus, benne megannyi
fejletlen, ostoba, irányítható orkkal. Ők azok az „emberek” akik se nem
szerencsések, se nem gazdagok, se nem szépek, és a legkevésbé sem
kivételezettek – esélyük sincs bejutni Bizánciumba, csak arra valók, hogy
csecsemőkkel lássák el a gyerekfelvásárlókat (hisz odafent a belegyezési
korhatár miatt kissé problémás a természetes szaporodás) és hogy évről évre
alanyai legyenek egy megrendezett háborúnak.
A bizánciumi lét meghatározója ugyanis a manitu – ami
egyszerre jelenti Manitu Antikrisztust,
aki az apokalipszis után eljött a kiválasztottakhoz, a manitut, amivel fizetnek virtuális bankszámláikon, és a manitut, melynek képernyőjén a háborús anyagokat
nézik. Ezek a sznaffok, ezek a megrendezett háborúkat megörökítő
véres-mocskos-undorító filmek jelentik a legfőbb szórakozást, a legvallásosabb
misét, a legfontosabb tananyagot egyaránt. Minden, ami a bizánciumi lét
lényege, benne van ezekben a sznaffokban. Öldöklés és öndicsőítés, közben némi
szex. Mert hát a sznaffoknak csak egy része háborús felvétel – azok semmit sem
érnek némi pornó nélkül. Mert ez kell a népnek.
S ebben a műfajban nincs jobb Damilolánál – a harci
pilóta-operatőr szeretett repülőjével gátlástalanul gyilkolja halomra az ork
fiatalokat, miközben elsőosztályú filmeket készít róluk. Azonban amint kiszáll
Hanneloréja nyergéből (azaz feláll a fotelből, hisz a „repülés” pusztán virtuális)
kiszolgáltatott puparaszta, gyönyörű luxuskategóriás guminője, Kája rabja – a „maximális
dögségre” programozott szexuális tárgy pedig már nem vár sokáig, hogy kilépjen
a neki kiosztott szerepből. Mikor a véletlenek furcsa összejátszásának következtében
egy fiatal ork harcos a képernyőről Bizánciumba kerül, ahol találkozik Kájával,
egy csapásra megkérdőjeleződik, hogy meddig terjed a gép, és hol kezdődik az
érző lény, hogy a programozást felülírhatja-e a szerelem, és vajon létezik-e
még az a fogalom, hogy ember…
Pelevin rémségesen beteg jövőképet fest elénk – mert bár ez
egy fantasy, egy minden valóságtartalmat
nélkülöző utópia, azért annyira nem nehéz párhuzamot vonni saját világunk
és a bizánciumi szentháromság között. Gátlástalan ötletparádé, irónia,
alkoholos rémálmok és metafizikai-pszichológiai fejtegetések tobzódása ez a
regény. Olyannyira tobzódás, hogy sokáig kétségeim voltak, ez a ránk ömlesztett
ötletrengeteg összeáll-e valamiféle egésszé – nos, összeáll, bár tény: nem a
történet, sokkal inkább a gáttalanul elénk pakolt metaforahalmaz, a
kifigurázások, kifordítások, megszentségtelenítések garmadája marad meg
bennünk. Ennek a könyvnek mind a hatszáz oldalára jut egy olyan elvetemült
gondolat, ami köré más író tán egész regényt húzna fel – és ezt most tessék
egészen konkrétan érteni, minden recenzióírói túlzás nélkül. Elképesztő!
Ugyanakkor sok tekintetben dagályos, túlírt, önismétlő és
szájbarágós – gondoltam olykor olvasás közben, hogy aztán az író egy önmagában
zseniális húzással úgy csavarja meg saját stílusát, hogy csak pislogok (nyilván
ezt nem fejthetem ki, hisz sok értelemben a végkifejletet érintené, de azt kell
mondjam, már ezért az egy narratív trükkért is érdemes elolvasni). Inkább el
sem kezdem fejtegetni, mily sok értelemben rímel jelen korunkra – napestig sem
végeznék, ráadásul Pelevin stílusa van annyira közérthető, hogy nem igényel
semmiféle „mankót” a gazdag utalásháló megértése. Az biztos, még aki eddig is
kritikusan és távolságtartóan állt a híradásokhoz, az is hátralép még kettőt, miután elolvasta ezt a
könyvet.
Nem biztos, hogy szerencsés választás első regénynek a
szerzőtől: akik ismerik az életművet, többnyire nincsenek elragadtatva tőle,
pláne a főművek fényében. Én nem olvastam még tőle, és mit mondjak: megvett
kilóra. Legszívesebben mind a hatszáz oldalát ideidézném, vagy simán csak
kötelező olvasmánnyá tenném – szigorúan felnőtteknek. Mivel ez nem áll módomban
(szerencsére), be kell érjem kedvenccé vált önreflektív-önmarcangoló
jellemzésével az orosz népről. Vigyázat, az egész könyv ilyen (és még
ilyenebb…)!
„Mert mit is jelentett
akkor [orosznak lenni], ha hinni lehet a monitorszótáraknak?
Német autóval járni,
ázsiai pornót nézni, amerikai pénzzel fizetni, zsidó istenben hinni, francia
diszkurszmongereket idézni, büszkén elhatárolódni a „hatalmon lévő
rablóbandától” – és közben folyton azon igyekezni, hogy valamit ellopjunk,
legalább digitálisan. Egyszóval a világ szíve és minden kultúra univerzális
szintézise.
A mi ősi orosz hagyományunk
éppen aköré épült, hogy nem volt benne semmi saját, kivéve a nyelvet, amelyen
ennek a „semminek” az átgondolása zajlott. Valami hasonlóval foglalkoztak a
zsidók, de ők a saját semmijüket elnevezték Istennek, és sikerült nyereségesen
eladniuk az ostobább népeknek. De mi?
Mi Isten hiányát
próbáltuk eladni az emberiségnek. Metafizikai nézőpontból ez sokkal faszább
dolog, és eleinte elég jól is ment – ezért is tekintették az orosz és a zsidó
népet valamikor egymás misztikus vetélytársainak. De míg az Istenre rá lehet
nyomni a nemzeti pecsétet, hogyan lehetne rányomni arra, ami nincs? Hát ebből
fakadt hajdani őseim civilizációs válsága, ebből fakadtak az önidentitással
kapcsolatos problémáik és az alacsony önbecsülés, amely folyton az
egyházi-bürokratikus obskurantizmus és az anális zsarnokság poklához vezetett.”
Kiadó: Európa
Fordító: M. Nagy Miklós
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése