2013. június 12., szerda

Junot Diaz: Így veszíted el



Az idei Könyvfesztivál egyik legjobban várt megjelenése volt Junot Diaz Így veszíted el című novelláskötete – s ha hinni lehet a netes visszajelzéseknek (feltételezve, hogy a bloggerek és molyok jól reprezentálják az olvasóközönséget), nagyjából osztatlan sikert aratott. Nagyjából.

Én kíváncsi voltam rá, főként, mert dominikai (pontosabban: dominikai származású amerikai) írótól még nem olvastam semmit, az előzetes információk alapján érdekes, formabontó, ironikus novellafüzérnek tűnt, és hogy idelopjam entropic kolléganő remek leírását, a „csodásan visszafogott, finoman melankolikus, nagyvárosi-szerelmes hangulatú” borítónak sem tudtam ellenállni. Ezek után az első novella felért egy kisebb pofonnal, mely után az alábbi karcot eresztettem meg a molyon (18-as karikát tessék odaképzelni): „Mindenki annyira odavan ezért a könyvért, ehhez képest én az első novella után legszívesebben pofánb***nám ezt a félrek**ogató hímsoviniszta p*cs elbeszélőt…(csak hogy a könyv stílusában maradjunk)”.

Persze egy novella után nem hagyunk abba semmit, így adtam neki esélyt, hogy meggyőzzön, szám szerint nyolcat (kilenc novella található a kötetben). Nem mondom, hogy teljesen sikertelen volt a próbálkozás, de érzéseim a főszereplő iránt a végére sem változtak. Könyvhéten sokat beszélgettem különböző bloggerekkel a könyvről, itthon pedig Shizoo próbál folyamatosan győzködni, hogy ez igazából mekkora írói teljesítmény, amit készséggel elismerek, de bármennyire értékelem Diaz írókáját, nem tudja felülírni bennem azt a dühöt, értetlenséget, felháborodást, megvetést, amit Yunior kiváltott belőlem olvasás közben.

Yunior tökéletes megtestesítője azoknak a „latin”, „macsó”, „férfias” (???) suttyóknak, akik nemes egyszerűséggel úgy gondolják, a nő dísz egy lyuk körül. És én, bár nem vagyok egy harcos feminista, az ilyen pasikat simán le tudnám darálni egy húsdarálón. Yunior egy barom, aki folyamatosan azon kesereg, hogy az épp aktuális nője kidobta, mert megcsalta (van, akit mintegy 50 alkalommal), ám ahelyett, hogy magába szállna és elgondolkodna, hogy tán változtatni kéne, a nőnek tesz szemrehányást, mert nem érti meg az ő „dominikai férfilelkét”. Anyád!

Nyilván ennél egy fél fokkal árnyaltabb a kép, a novellák során képet kapunk Yunior családi hátteréről; a keleti parton élő dominikai bevándorlók behatárolt, honvággyal és a helykeresés reménytelenségével terhelt, (nekünk, itt) elképzelhetetlen nyomorból induló és (nekünk, itt) elképzelhetetlen kirekesztésbe érkező világáról, amit csak súlyosbít a magába zárkózó anya, aki az utcára sem mer kilépni az idegen földön, a nőcsábász (igazi seggfej) apa, aki, miközben a nőit látogatja, fiát kint hagyja a ház előtt a kocsiban, és a vonzó, jóképű, röptében-a-legyet-is hozzáállását tökélyre fejlesztő báty. Mindez azonban, ahelyett, hogy sajnálatot váltana ki belőlem, ad absurdum, valamiféle megértést, csak mentegetőzésnek hat.

Mert mindannak ellenére, amit eddig leírtam, Yunior nem egy tőrőlmetszett bunkó. Értelmes, egyetemet végző, később egyetemen tanító fiatalember lesz belőle, akitől még nehezebb elfogadni, hogy ennyire nem akar szembemenni a saját berögződéseivel – mintegy magát zárva be a „macsó suttyó” kalickájába. Ami remekül rímel a novellákon végigvonuló bevándorlólét feletti kesergésre – ahogy Yunior nem mutat semmi hajlandóságot a változásra, úgy a dominikai közösség tagjai sem tesznek túl nagy erőfeszítéseket annak érdekében, hogy kilépjenek a saját maguk köré vont kerítések közül. Az egész kötetet áthatja valami szomorú, deprimált tehetetlenségérzet, ami engem rettentő módon irritált – mert ha reménytelennek is tűnik sokszor, legalább próbáljunk már meg egy kicsit változni/változtatni!

Olyan indulatokat váltott ki belőlem a könyv, amilyeneket könyv csak igen ritkán szokott – e tekintetben akár remeknek is mondhatnám, hisz (végső soron) ez lenne az irodalom dolga. Diaz felráz, megérint, még ha dühöt és utálatot vált is ki belőlem, legalább kivált valamit. Nem tudok úgy tekinteni erre a könyvre, mint ami tetszett, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy erre legalább emlékezni fogok két-három év múlva is – nem olvad be a többi közé, nem nyúlok unottan egy másik után. 

És bár nem esik jól (mert akaratlanul is rávetítem a főszereplő személyiségét), el kell ismernem, hogy Diaz nem ír rosszul. Friss, ironikus, szabadszájú, nagyon mai irodalom ez, ami sokaknál már a nyelvezet és a stílus miatt is kiverheti a biztosítékot – nekem ezzel nem volt problémám, egyáltalán nem tartom bajnak, ha ilyesfajta új utak felé is nyitnak (szép)írók. Az biztos, hogy kíváncsivá tett a többi könyvére – ha egy író ekkora indulatokat vált ki belőlem, azt általában „nem hagyom békén” még egy darabig. Csakazértis el fogom olvasni a már megjelent Oscar Wao rövid, de csodálatos életét – győzzön meg!


Kiadó: Cor Leonis
Fordító: Bozai Ágota

4 megjegyzés :

PuPilla írta...

Nagyon jó poszt lett! Nem értem én sem, mit eszik mindenki annyira a könyvön, kicsit túl van értékelve. Igaz, hogy Díaz nem ír rosszul, de igazából semmi extra nincs ebben a kötetben, ami kiemelné más novellafüzérekből, más erotikus tartalmú könyvekből, hacsak nem negatív értelemben az, hogy milyen egy antipatikus főszereplővel dolgozik. :)

Bea írta...

Nagyon jó lett, helyenként igazán jót mulattam a poszton. Igen, Yunior valami borzalmas alak, én sem bírtam. Nekem kb. a 4 novella körül kezdett összeállni az egész, onnantól mondhatom, hogy tetszett. Nem könnyű olvasmány, az tény.

Amadea írta...

Nos, ha Yunior az első novellát követően is így viselkedik, azt hiszem, maradunk barátságos távolságban...

Ilweran írta...

Köszi-köszi :)
Félreértés ne essék: Diaz nem ír rosszul, csak rémesen idegesítő (és annyira meg nem ír jól, hogy feledtesse, hogy idegesítő). Egyébként majdnem-habkönnyű olvasmánynak mondanám, messze áll ez a nehéz szépirodalomtól :)
Amadea, a végére azért eljut odáig, hogy belátja, ő egy p*cs, és tán-tán rájön, hogy "így veszíti el" a nőket, de odáig nem jut, hogy változzon. Vagy nem is akar...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...