Vajon hogyan jutottunk el a természet változásait figyelő
ember eme változások szabályos egymásutániságára való rácsodálkozásától odáig,
hogy mindannyian – fiatalok, idősek, nők, férfiak, okosak, buták, gazdagok,
szegények – így vagy úgy az idő foglyai lettünk? Mert azok vagyunk, bárhogy
tagadnánk. Itt ülök, cikket készülök írni erről a könyvről, ami épp az idő
fogságában vergődő emberek küzdelmének hiábavalóságáról szól, és közben nézem
az órát, hogy vajon mikorra készülök el – belefér-e még egy viráglocsolás, hogy
utána, ha zuhanyoztam, még el tudjak olvasni néhány oldalt, hogy meglegyen a
napi „penzumom” és még emberi időben lefeküdjek, mert holnap munka… És persze
tudom – hogyne tudnám! – hogy ez a működés alapból hibás, mert megöli a
pillanatot, és minden alkalommal arra sarkall, hogy a szabadságom első napjától
számoljam vissza a napokat és egyre nagyobb csalódottsággal konstatáljam, hogy
semmit sem sikerült elvégezni mindabból, amit magam elé tűztem, vagy, hogy
végighisztizzem az estét, mert nem fér bele minden abba a pár órába, amit
itthon tölthetek. Tudom, hogy nem kéne, mégis rettegem az időt, és próbálok
elfutni előle – ahogy majd’ mindannyian ezekben a rémesen „civilizált” nyugati
társadalmakban.
Mert tudjuk, ugye, hogy nem kéne? Mennyi könyv, film,
művészeti alkotás, önsegítő marhaság és szívhez szólóra hangolt nőimagazinos
cikk adta már tudtunkra! Mégis, nem árt, ha néha jön valaki, aki újfent
felhívja a figyelmünket alapvető emberi ostobaságainkra. Pont azért, mert
annyiféleképp megpróbálták már (főleg a Coelho-divat után), hogy legtöbben akkor
sem vennénk kezünkbe ilyesfajta irodalmat, ha fizetnének érte. Pedig hiszem,
hogy mindannyiunk életében eljön egy pillanat, amikor épp nyitott szívvel és nyitott lélekkel tudunk olvasni egy ilyen – nem titkoltan tanító szándékú,
ám nem túlzottan szájbarágós – könyvet. Nekem, úgy tűnik, most jött el ez a
pillanat, és bár lehet, hogy egy éve még sarokba hajítottam volna – sőt, lehet
hogy egy év múlva is ezt tenném – ezekben a zaklatott napokban Mitch Albom
könyvének sikerült igazán közel kerülnie hozzám.
Pedig nem hibátlan. Sőt! A történet bár szimpatikus, némely
történetszál kimondottan banális, vagy épp túlzottan meseszerű. Ám a három szál
együtt túlmutat önmagán, és képes szívhez szólni – úgy, mint a régi,
tábortűznél-kandalló mellett elmesélt bölcselkedő tanmesék (amik saját
kontextusukban sokszor cseppet sem tanmeseszerűek). Albom bölcselkedik, de nem
dörgöli az orrom alá saját mindentudását, nem akar feltétlenül megnevelni, nem
kerít túl nagy feneket a tanainak (mint egynémely kor- és műfajtársa), csak
mesél.
Mesél Dor-ról, az Idő Uráról, aki hatezer évvel ezelőtt
leszúrt a földbe egy pálcát, és kövekkel jelölte a nap mozgását követő árnyék
ismétlődéseit – megalkotva így az órák mérését. Hogy aztán a vízcseppek
csepegésével mérje az eltelt időt két napfelkelte között – megalkotva a
napokat. Ám Dor tevékenykedését nem nézték jó szemmel sem a földi, sem az égi
hatalmak. A király és a teremtő dühének eredményeképp Dor az elkövetkező
évezredeket egy barlangba zárva töltötte, ahol szüntelen az emberiség panaszait
kellett hallgatnia – akik mind-mind az általa konstruált időre panaszkodtak.
Mert túl sok. Mert túl kevés. Mert túl gyors. Mert túl lassú. Mert…
Ám el kell jöjjön a
nap, amikor az Idő Ura kiszabadul – hisz semmi, még az ő fogsága sem
tarthat örökké. S ha nyugalmat akar lelni, meg kell szabadítania két lelket,
akik az idő fogsásában vergődnek. Sarah, az első „szerelem” elviselhetetlen
kínjait nyögő tinilány és Victor, a végnapjait élő milliomos álmukban sem
gondolnák, hogy sorsuk összefonódik magával az idővel.
Tanmesét írtam – és az is, ám kifejezetten szerethető.
Gyorsan olvasható, szuggesztív, magával ragadó könyv, amit nehéz letenni –
akkor is, ha pontosan tudjuk, mit várhatunk a következő fejezetektől. És
nagyon-nagyon emberi. Mindhárom főszereplővel lehet azonosulni – ki-ki vérmérséklete
és pillanatnyi élethelyzete szerint érezheti magához közel a hiábavaló
várakozástól amúgy kamaszosan kattant, megalázó ostobaságokat művelő fiatal
lányt; a haldokló, és az élethez mindenáron
ragaszkodó idős milliomost vagy az önnön tudásvágya miatt a körülötte élőket
elhanyagoló, saját mániája foglyaként élő felfedezőt. Szép és felemelő könyv,
ami nyugodtan olvasható akkor is, ha intelligens szórakoztatásra, és akkor is,
ha valami elgondolkodtató olvasmányra vágyunk – feltéve, ha félre tudjuk tenni
az előítéleteinket. Ha szerencsénk van, jókor talál meg.
Kiadó: Animus
Fordító: Dobosi Beáta
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése