John le Carré: A kém, aki bejött a hidegről

John le Carré tán legnagyobb klasszikusa, A kém, aki bejött a hidegről – melyet a kritika csaknem egyöntetűen a kortárs angol irodalom legjobbjai közt tart számon – idén, megjelenése 50. évfordulója alkalmából új köntösben került a boltok polcaira, az író két rövidebb írásával kiegészítve. Az egyik egy „kis színes”, a könyvből készült nagysikerű film forgatásáról és a címszerepet alakító Richard Burton-nel való kapcsolatáról; a másik egy, az 50. évforduló alkalmából írt esszé, melyben a szerző a regény debütálása körüli reakciókra és „titkosszolgából” íróvá avanzsálása körülményeire emlékezik vissza. A kettő között pedig megbújik egy igazi klasszikus.

Én tavaly estem szerelembe le Carré-val – Egy tökéletes kém című műve a tavalyi év legmaradandóbb olvasmányai közé tartozott, gyakorlatilag amint befejeztem, azonnal el akartam olvasni a szerző összes művét. Annak ellenére is, hogy korábban nem különösebben érdeklődtem iránta, a viszonylag friss A mi emberünk pedig anno nem igazán ragadott meg – ami ma már kész rejtély. Lehet, hogy le Carré-hoz egyszerűen még érnem kellett. Vagy csak rossz pillanatban kapott el az elsőként olvasott újabb regény – lehet, újra kéne olvasnom. Mert ez a mostani, ez aztán jött, látott és győzött – még ha nem is volt akkora élmény, mint az Egy tökéletes kém (tán csak a rövidsége okán).

A felütés igazi sötétbe burkolózó, cigarettafüsttől és alkoholtól bűzös, éjszakai reflektorokkal tarkított kémfilmeket idéz: az angol titkosszolgálat ügynöke, Alec Leamas épp a berlini fal tövében várja, hogy kelet-német hálózata utolsó, még életben lévő tagja átkerekezzen az őrségen, és létfontosságú információkkal lássa el. A feszültség a tetőfokára hág, és bekövetkezik az elkerülhetetlen: az utolsó informátort Leamas szeme láttára lövik le. Innentől nincs megállás, felültünk egy hullámvasútra, amiről vagy leugrunk, vagy végigszorongjuk – vagy megpróbáljuk élvezni (és közben sikítozunk).

Leamas hazatérve kénytelen szembenézni azzal, hogy rákerült a „kudarcot vallott” plecsni – ő a kém, aki minden emberét elvesztette „odaát”. Hálózata nincs, amiért egész addigi pályafutása alatt dolgozott, összeomlott, kiégett, megöregedett, az eszméknél jobb barátja lett az ital. Parkolópályára kerül, mint alkoholista, megbízhatatlan, hasznavehetetlen kém – előbb valami unalmas aktatologató állásba, majd némi piti sikkasztás után az utcára. Ahonnan egyenes út vezet a börtönbe. Vagy mégsem… Lehet, hogy nem minden az, aminek látszik? Mert bár a kelet-német hálózatnak annyi, a titkosszolgálat irányítói nem mondanak le olyan könnyen a térségről – és ha arról van szó, akár az utcáról is összeszedik a téma legjobb ismerőjét, hogy segítsen likvidálni a másik fél vezetőjét. Ám nem csak ők készek az utcáról is felszedni egy volt kémet, hogy a saját céljaikra használják fel.

Vétek lenne többet elárulni a cselekményről – úgy tűnhet, már így is sokat mondtam, pedig higgyétek el, szinte semmit nem árultam el. Le Carré úgy csűri-csavarja a szálakat, hogy nem egyszer kis híján átvert a palánkon – csak eredendő gyanakvásomnak köszönhetem, hogy nem dőltem be neki (no meg annak, hogy az előző könyve után óhatatlanul számítok rá, hogy át fog verni). De nem is ez a lényeg. Ahogy a regény egy pontján elhangzik: teljesen mindegy, melyik oldalról van szó, a módszerek ugyanolyan mocskosak, az ügynökök ugyanolyan kíméletlenek, az emberi sorsok ugyanúgy alárendelődnek a magasabb célnak, a másik legyőzésének – épp így az lehet az érzésünk, teljesen mindegy, Leamas melyik oldal kötelékében köt ki: az egyik épp olyan mocskos, mint a másik, és mindenhol a kisember szívja meg.

Már-már ijesztő, hogy le Carré milyen plasztikusan jeleníti meg a korszak kelet-német valóságát: valóban átjár a hideg, magunkon érezzük a folyton figyelő tekinteteket, paranoiásan lesünk magunk mögé az utcán és besúgót látunk minden szomszédban. Ott vagyunk a berlini fal tövében, ismerjük a várost, mely „az emberi ostobaság és a történelmi ellentmondás paradigmája”. És a végére tiszta szívből gyűlöljük a politika láthatatlan szolgáit, legyenek bár kardigánban teát szürcsölgető angol urak, ex-nácik vagy kommunisták. Gyűlöljük a világot, ahol már nincs isten, nincsenek eszmék, nincsenek emberi értékek, csak politikai szükségszerűség. Fagyos könyv ez, belénk fagyasztja a levegőt, miközben ablakot nyit egy olyan világra, amit az én generációmnak már szerencsére nem kellett megismernie. Ha lenne istenem, azért imádkoznék hozzá, hogy ne is kelljen soha.

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Mihály, Lakatos Anna