Ha egyetlen mondattal kéne, így jellemezném: mindig tovább.
Tovább a kíváncsiságba: a húsvértől a génmódosított bujába, a gleiznerek
hardver-kötötte robottestébe, de tovább a virtualitás első nemzedékétől az
öntudatra ébredt szoftverek számtalan személyiségvariációjáig, a
neuroembriológiai folyamatok szoftverformába emelt „növekedéséig”, amely
személyiséget teremt – tovább „befelé”, a személybe és a halhatatlanságba. De tovább
a csillagokba, az utazás formáiba, a mélyalváson át féreglyukig; tovább a
dimenziókba, a makroszférába, az idő átpörgetésébe. Ha nem lenne annyira idegen
a könyv szellemétől, azt mondanám: tovább az embertől az istenig.
Van ez a késztetés, és Greg Egan mélységesen érdekesen
ragadja meg – belátva azt is, a késztetésen túl kell hozzá a kataklizma, a
kíváncsiság mellé a kényszer, hogy felpörögjenek az események. A szétszóratás a
menekülés kényszeréből fakad, s a menekülés kényszere az élet összes – a szerző
által megálmodott – emberi formáját érinti. Mert a könyv sokrétű-sokformájú
szereplőgárdájának dilemmája épp ez: ki-ki hol áll meg a változásban – más
nézőpontból: meddig hajlandó, milyen formáig hajlandó menekülni –, honnan nem
tekinti magát a könyv kiteljesített értelmében embernek, azaz hol leli meg a
maga határait. Ki-ki meddig megy el a saját én-tudatának kiteljesítéséig – s
eközben mi mindent hajlandó feladni.
Fel kellett tennem a kérdést nekem is, miközben Yatima és
útitársai kalandjait figyeltem – többek közt azt is meg kellett kérdeznem
magamtól: honnan idegen a számomra a könyv, azaz hol húzódnak a magam határai. Főszereplőnk:
Yatima a kíváncsiság maga, a megtestesült „mindig tovább”. Nem tudnám – én sem
tudnám – az útján végigkísérni, s nemcsak azért, mert hülye vagyok a
matematikához, s nem tudnék mit kezdeni a helyzettel: a végsővel, amikor nem
marad más, csak a matematika. Hanem mert az a benyomásom, az én-tudatom kevéssé
lenne képes elszakadni a húsvérségtől – valószínűleg minimum ugyanolyan
illúziókat-önbecsapásokat építenék magam köré, mint amilyenek létezni segítik
Orlando Venettit, a szoftverré mentett húsvért.
Hiszen magát az utazást – az író utazás-álmát – is nehezen
követtem. Igazi tudományos fantasztikum ez, nemcsak szórakoztatni, de tanítani
is szeretne – vagy legalább megéreztetni, korunk legnagyobb koponyái miféle
dilemmákkal verekszenek az anyag, a tér, az idő természete, vagy a „megismerés
kognitív modelljei” kapcsán. Így akár lehetne könyv nagyon okos embertől nagyon
okos embereknek – szigorú elitizmussal és még több szakkifejezéssel, még
sűrűbben előcibált elméleti modellek gyakorlati belakásával a történeten belül,
ahol a cselekmény csak amolyan kényszeres cafrang, a forma követelte apropó. De
ez hál’ az alkotónak egy valódi regény: megvan a maga izgalmi faktora, megvan az
iróniája, és minden hőse több a maga módján, mint egy-egy dilemma puszta
illusztrációja.
Mondjuk így: súlyosabb, mint a borító űreszközzel és
félgépcsajjal – de ez a súly elviselhető, annak is, aki nem konyít a
nemeuklidészi matematikához. Persze csak úgy, ha az olvasás közben csal olykor
az olvasó, ahogy én mentem tovább nem egyszer csak sejtve, de nem értve a
kereteket, többdimenziós tájak logikáját – valahogy úgy hívén el ezeket is,
mint az űroperai űrkocsmát vukival és űrcápetivel; mondjuk így: elhívén a nekem
magas logikát, ugyanúgy, ahogyan a másik alműfaj logikátlanságait. Mondjuk így:
nem akadtam fenn a magam nem-értésén. Van, aminek utánanéztem és tisztult
azóta, van, aminek utánanéztem, és még nagyobb a homály – de lehet, hozzá kell
szoknom az érzéshez: itt vár a polcon Kurtzweiltől A szingularitás küszöbén és el fogom olvasni, mert érdekel. Még az
is lehet, az ott olvasottak visszahatnak erre a könyvre, a megértésére –
ilyesmiben is reménykedem…
Rég olvastam ennyire mélyen átgondolt fikciót. Már
hiányzott. A műfaj igazi értékei: tudomány és fantasztikum, a lehetőségeink
leírható – aktuális – határai és a fantázia szimbiózisa lakik benne. Valaha
ezért szerettem meg a sci-fit…
Kiadó: Ad Astra
Fordító: Huszár András
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése