Csak úgy, játékból ránéztem e történetre őfelsége VI.
Adijine szemszögéből. E társadalom elitjének legfőbbje szemszögéből. Aki
elhiszi: az irányítás határai jobbára az eszközök megválogatásával szabódnak –
tehát a cél az eszközpark egésze. Magam, a közvetlen környezetem, a tágabb
környezetem, de akár az egész társadalmat is képes vagyok irányítani, ha a
megfelelő emeltyűk – adatok, az elemzésük, tervek és hatástanulmányaik
egyfelől, másfelől végrehajtó apparátus, technika, kontroll – a rendelkezésemre
állnak. Ha bárki fejébe belenézhetek, mindez a rendelkezésemre áll, s ha a
hatalmi struktúra maradék nélkül tisztában van ezzel, mindig nálam lesznek a
legerősebb lapok. A többi önuralom és a kíméletlenség kérdése.
Csakhogy ez egy jól formált hatalmi illúzió. Mindig akad
számba nem vehető tényező, mint a naprendszerhez közelítő halálos porköd, amely
köp a felsőbbrendűségemre. És lépéskényszerbe hoz. VI. Adijine vagyok – nem a
hatodik a sorban, hanem ez a hatodik (fizikai) életem a nyolcból (amit majd a
kódbeliek követnek) –, elég tapasztalt vagyok tehát, hogy felmérjem e kényszer
követeléseit. A helyzet kulcsa nincs a kezemben, a Fellegvár klánja – a Mérnököké
– ül rajta, de legfeljebb háborúzunk érte. Nehézségeket okozhat, hogy páran
szervezkednek, néhány tudós okoskodik, hogy ismét akadt egy a kódot manipulálni
képes látó - még ha csak egy gyerek is -, de mindez akadály, amit le kell
küzdeni. A kód, a közösségi adatbázis mélyén a káosz lakik, s egyre nagyobb
mértékben uralja el azt – az életünkbe immár genetikai szinten épült
„implantok” által elérhető virtualitás szokatlanul viselkedik. S az ősi
örökség, a felhőkbe nyúló tűtorony körül gyülekező genetikailag módosított
(lelkek menedékéül szolgáló?) madarak, a hárpiák is egyre furcsábban
viselkednek. De még mindig a kezemben vannak az aduk, Serehfa egyetlen hatalmi
tényezője én vagyok továbbra is.
Játszom itt, az egyik jelentékenynek nem is mondható
szereplő szemszögével, hogy próbáljam érzékeltetni, mennyire pazarul
összerakott világban esnek a kalandok megint – hogy megint hányféle értelmezési
szintet vegyít mesterien Iain M. Banks. Szeretem ezeket a diktátor-hőseit, már
az író Kultúra-világában is ezek a figurák kötötték le a legtovább a figyelmem
– mert ők illusztrálják a legfappánsabban, mit is gondol az író az irányításról
és határairól. A jól válogatott főhősök szokásos csapata: a bennfentes, a
kulcsfigura, a különböző alakokban mindig feltűnő szuper-én, s az eseményekbe
csöppent kisemberek tetteit nem mesélném - aligha állnám meg, hogy ne
sztorizzak a regényből. S azt már korábban megtanultam: Banks könyvei lapról
lapra olvasva adják ki a leghatásosabban az ízeik. Nem mesélem a kalandokat –
nem mintha nem lenne a maga módján a Félemmetes
géjpezet cselekmény-íve is kiszámítható; a sokszereplős, sok szálat
egybefűző mesék valóságérzeten-erőszaka persze hogy ismerős lehet akármelyik
űroperából – nem ez adja a könyv erejét. Világkatasztrófát hárítani akaró
kavarások és mélyebb rétegben a véletlent használva kizáró örök „okkal történik
minden” – egyfajta irodalmi holisztika az író-lombikban; a „minden mindennel
összefügg” modellje nyakon csíphető itt is. Akárcsak az irányítás határaival
kapcsolatban: ezekbe sem fér – megint nem fér – az egész világ.
De Banks egyre ügyesebben próbálja belegyömöszölni mégis – legalább
az érzetét. A cselekmény bomlásával épül előttünk a látomás, és ott a
legteljesebb, ahol nyitva marad. Ahol kételyeket hagy. Mi a valóság szintje, ha
ismételhető az élet? Miért csak nyolcszor ismételhető? Mit jelent a kupolába
épült város-világ? S hogyan magasodik – mégis – a felhők fölé belőle a
tűtorony? Miért hatalmasak a regény lapjain feltűnő állati (fél-állati, félig
mitologikus) létformák? Meddig terjed, milyen törvényszerűségek szerint, s
hogyan réteges a virtuália? A kérdések javát fel sem teszem – Banks legerősebb
húzása megint, hogy világát a cselekménnyel együtt „meséli”, s nem meséli el
(mégse) teljesen. Ami és ahogyan kibomlik gondolkodásra késztet – sőt,
sajátossága, hogy végiggondoltatja a saját világom „szintjeinek” érzékelésével
kapcsolatos kérdéseket. Banks úgy mellesleg a létemben bizonytalanít el – s ez
messze túlmutat megint a puszta űroperai szórakoztatáson.
Szerettem Gadfium, a tudós fanyar, kíváncsi közönyét. Az
Asura gyermeteg önmagára ébredését. Sessine gróf vándorlását a maga
purgatóriumában. Elviseltem volna többet Pieter Veltesseri gyengéden bölcs
humorából. És a végére egészen megszoktam Latra, a kiskamasz-látó butabeszédét
is. Segített, hogy általában a prózán száguld a szemem - csak ha verset
olvasok, mondom ki magamban a szavakat -, elég hamar ráéreztem a másféle
nyelvtan ritmusára, s így ritkán olvastam félre a „1/2reírt” szöveget. De ezt
bocsátottam meg a legnehezebben az írónak. Annyiféleképpen lehet a zsenialitás
egyéb szinteken „korlátozott képességeit” ábrázolni – sokféleképpen lehet
valaki nyelvben hiányos; s ez itt csaknem a legkönnyebb út. Viszont gratulálok
Gálla Nórának, sikerült „1fajta” terminológiát összeraknia Latra rémületes
mondataihoz.
Szíven ütött, hogy Banks halálos beteg. De bár eltanulhatnám
tőle azt az eleganciát, ahogyan ezt is kezeli. Ne ezért olvassátok el a Félemmetes géjpezetet, vagy akármelyik
Kultúra-regényt. Hanem mert jók. Egy gazdag fantáziájú, nyitott szemű mesélő
mesél bennük ébresztő meséket. S olyan jól mesél, hogy az sem baj, ha tudjuk a
mese végét.
Kiadó: Agave
Fordító: Gálla Nóra
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése