Iain M. Banks: Anyag

„…egy dolgot szeretném ha tisztán látna: az én fajom felügyeli azoknak a népeknek a fejlődését, akik azoknak a fajoknak a fejlődését felügyelik, akik a maga népét felügyelik… eredeti célunk az volt, hogy a technológiailag fejletlenebb népek számára megteremtsük a fejlődés lehetőségét, és biztosítsuk az eltérő civilizációs  stádiumok egymás mellett élését egy relatíve védett makrokörnyezetben anélkül, hogy az egyik ellehetetlenítené, vagy bekebelezné a másikat. A rendszer nagy általánosságban működik, de ez nem jelenti azt, hogy nem fordulnak elő mikroanomáliák és lokális egyensúlyzavarok…

- És indokolt esetben nem lehet megkerülni ezeket a szabályokat?

- Ó, dehogynem!...”

Ez a részlet remekül érzékelteti, milyen bonyolult is ez a regény. Bonyolult, mint az egymás fölé borított gömbhéjakból álló műbolygó, a fő helyszín, a Sursamen: az origó. Itt él, a nyolcadikon a maga „épp túl a középkoron” állapotában a Sarl civilizáció, elvan a maga politikai gyilkosságaival, meg a háborújával, a kilencedik szint ellen. A király leghűbb tanácsadója, tyl Loesp magának akarja a hatalmat, s miután urát a dicső halálba segíti, az örökösei ellen ármánykodik. A legalkalmatlanabb örökös: Ferbin, hű szolgája kíséretében a felszín, és a mentorok civilizációi felé menekül – ahova valaha nővére: Djan Serij Anaplia került, ki a kósza hírek szerint azóta a titokzatos Kultúra polgára lett, és a Rendkívüli Körülmények nevű szervezetnek dolgozik.

Banks igazi birodalomépítő: kifinomult és aprólékos momentumokból összekalapált univerzuma minden kötetben tovább polarizálódik, egyre több történet-csepp alkotja ezt a mese-tengert – úgy, hogy a valaha lefektetett alapokhoz a szerző azóta sem nyúlt érdemben hozzá. Ez a legnagyobb bravúrja a Kultúra-történeteknek, ez a makacs ragaszkodás a vízióhoz - ugyanis a legtöbb nagy ívű mese (a legnagyobbaké is) hajlamos visszamenőleg „értelmezni át” önmagát. Így furcsult a végére szinte önmaga paródiájává (s nemcsak az epigonok által) Frank Herbert Dűne-univerzuma, de így kopott önmaga árnyékává Asimov két egymásba fonódó jövő-látomása is – többet vesztve az egymásba-éréssel, mint nyerve általa. Banks erre nemigen hajlandó eddig – a dolgai belső logikájukat illetően továbbra is a helyükön vannak.

Sokat köszönhet persze annak a jófajta írói bátorságnak, ahogyan a (fő-)szereplőivel bánik. Itt senkinek nincs több könyves (fő)hősi „bérlete”, a lementett személyiség-lenyomatok világában – avagy éppen azért – potyognak a hősök. Ettől valóságszagú az egész – a zsáner mindent túlélő kalandvitézeinek összes jellemzőjével ellátott, testinplantált, drónoktól és Elméktől övezett szereplőink – ha úgy követeli a történet – bizony áldozatul esnek. Ráadásul Banks-nek van bátorsága megszerettetni velünk a szereplőit, akiket aztán kinyír. A kisemberi kísérők, a szolgák, az urukat józan belátással, s a világegyetemet tágra nyitott szemű rácsodálkozással leső mellékszereplők kapják az írónál a legnagyobb esélyt a túlélésre. Ez amolyan történelmi regényi fogás: rakjunk az „ismert sorsú” történelmi személyiség mellé/alá költött, „szabad sorsú” alakot – nos, úgy tűnik, ez a fantasztikumban is „valóság-hitelesít”.

Sokat köszönhet a humorának. Félreértés ne essék: ez a könyv nem vicces. A legharsányabb része Banks humorának az MI hajók ön-elnevezési gyakorlata – odavagyok ezekért az alkalmanként elég könnyen kikövetkeztethető eredetű, minden hamis pátosztól mentes „beszélő nevekért”. Egy más része e humornak „rasszhumor” – leggyakrabban valamilyen bájos, bennünk is remekül rezonáló rasszista beidegződésre épül. Másik része „kaszthumor”, úr és szolga, tágabban mentor és patronált viszonyaiból fakad. És van egyfajta rejtett „társadalmi humora”. Hogy ezt érzékeltessem, bele kell menni kicsit a „hagymabolygók” viszonyaiba. Hiszen egy „hagymán” nincsenek őslakosok. A különböző szinteken lakó civilizációk egytől egyig máshonnan települtek át – menekültek, fajközi háborúk vesztesei, elpusztult bolygók elveszett életterű túlélői, még a konstruktor fajok is. Egy hagymabolygó olyan, mint egy menekülttábor, ahol berendezkedtek a lakók. A Sursamenen e tekintetben a legviccesebbek az Ochtok: még eredetmítoszt is rittyentettek maguknak a menekülttáborhoz.

Ha kritizálnom kell: Banks stílusa olykor egyenetlen, olykor nyelvileg következetlen. Mert a rengeteg nyelv-szint közt néha maga az író is elveszti a fonalat – persze van is hol elvesztenie. A cselekmény ugyanis barokkosan burjánzó. Ahol ennyien felügyelnek, ott legalább annyian manipulálnak is. És mindig van még egy manipulációs szint, amire nem számítasz, még egy „terv a tervben”, még egy – ősi avagy új keletű – ellentét. Amire nem lehet panasz: az a cselekmény. Értem, az író miért nem akarja a történeteit filmen látni – az Anyag összetettségét két órában a legjobb szándékú rendező is simán kiherélné.

Banks a regényeit jól kihallható, nem kevés iróniával tálalja. „…hogy is mondta Brian Aldiss? Színes Szélesvásznú Barokk Űropera, ez az!” …rikkant fel az író a kötet végi interjúban, azaz magát sem vonja ki az ironikus szemlélet hatálya alól. Nemcsak a gigantikus léptékekben egyébként remekül működtetett mozaik-mikrovilágokat, egymásra épített szöveg-várakat épít, de közben azt sem felejti el: jövő-illúziókat fantáziáló író ő, és nem próféta. Még ha olykor azt kívánja is az olvasója, bár a próféta szólna belőle; az író is tudja, hogy minden belső ellentmondásával, „Rendkívüli Körülményeivel”, társadalmi felismerésével és modellált „hazabeszélésével” együtt a Kultúra-ciklus egy szépen megrajzolt utópia. Viszont annak szinte maradéktalan.

Kiadó: Agave

Fordította: Gálla Nóra