2011. január 21., péntek

Tony Parsons: Nem lehetsz angyal...

Tony Parsonst az Apa és fia és a Férj és feleség írójaként szerettem meg, Nick Hornby mellett a másik olyan kortárs angol író, aki hétköznapi nyelven ír hétköznapi szituációkról, többnyire férfi hősökkel, de nem csak – vagy nem elsősorban – férfi olvasóknak. Parsons legtöbbször a párkapcsolatokról, a családról ír, a Nem lehetsz angyal… némileg kilóg a sorból - legalábbis ami a nálunk megjelent regényeit illeti. A történet három fiatal, alig húsz éves zenei újságíró srác kalandjait meséli el, egyetlen éjszakán, 1977. augusztus 16-ának éjjelén. Nálam nagyobb zenefanatikusok nyilván csípőből vágják, miért olyan nevezetes ez a dátum: ezen az éjjelen halt meg Elvis Presley.

Ugyan Elvis halálának vajmi kevés szerepe van a történetben, áttételesen végig jelen van, mint valami szellem, a rockzene szelleme. Nála sokkal fontosabb dolgok történnek Terry, Ray és Leon életében. Mindhárman az ÚJság nevű zenei lapnál dolgoznak, mindhárman imádják amit csinálnak, imádják a zenét, rocksztárokkal buliznak, halomra döntik a csajokat, fürdenek a drogokban és azt hiszik, övék a világ – csak épp azon az éjszakén mintha semmi nem jönne össze.

Terry, aki Berlinben összehaverkodott Dag Wooddal, bemutatja gyönyörű barátnőjét a rocksztárnak, és hamar megtanulja, hogy sztárok és kritikusok között soha nem lehet barátság, hogy aztán egész éjjel hűtlen kedvese után keseregjen, és bejárja fél Londont meg a múltját vigasz és szeretet után kutatva. Aztán eljön a hajnal, és olyan meglepetések érik, amikből aztán vélhetően sokáig nem tud felocsúdni.

Ray az újság egyik menő csillaga, csak épp nem képes nyitni az új zenék felé, még csak húszéves, mégis a tavalyi zene rabja, ezért a kirúgás fenyegeti – hacsak nem interjúvolja meg Lennont, aki azt az egyetlen éjszakát tölti Londonban. Ray az, aki a leginkább a múltban él, képtelen a mára koncentrálni, mert úgy érzi, a nagy zenék már „megtörténtek”, és ő lemaradt róluk, ami ezután jön, az pedig csak silány utánzat lehet – mégis beleveti magát ebbe a lehetetlen küldetésbe, hogy megtalálja bálványát és megtartsa állását.

Leon amellett, hogy zenekritikus, egy földalatti balos újságot szerkeszt, megvereti magát  a nácik elleni tüntetésen Lewishamben, és menekül egy bőrfejű banda elől, akik péppé akarják verni, miután lesújtó kritikát írt kedvenc együttesükről. Leon középosztálybeli lázadógyerekből lett harcos újságíró, jobbá akarja tenni a világot, mindegy, hogy a zene vagy a politika által, csak tenni akar valamit, aztán amikor találkozik a világ legszebb lányával, és meglegyinti az új idők, az új politika és az új zenék szele, rájön, hogy a cselekvésnek nem a lázadás az egyetlen formája.

Parsons maga is zenekritikus volt fiatalon, valószínűleg a saját tapasztalatoknak köszönhető, hogy ilyen remekül elkapta azt az életérzést, ami akkor és ott azokat a húszéves srácokat jellemezhette. És itt jön egy kis önellentmondás, előre is elnézést – noha az akkor és ott igenis lényeges, azok a pezsdítő új zenék, a Woodstock utáni hangulat, a történelmi-politikai változások, a „mindent lehet és minden megváltozik” érzése elválaszthatatlan a történettől, én mégis azt éreztem, tök mindegy, hol és mikor játszódik a sztori, és mit csinálnak a főszereplők – mert ez az érzés, ez a folyamat amin a srácok átmennek, lehetne bárhol és bármikor, a lényeg az, ami bennük lezajlik.

Fiatalok, az ölükbe hullottak olyan lehetőségek, amikről a legtöbben álmodni sem mernek, buliznak látástól vakulásig, és el sem tudják képzelni, hogy huszonöt fölött is van élet – vagy hogy a zenén, drogokon, bulikon kívül egyáltalán van élet. Mindhárman menekülnek valami elől, van aki csóró munkásosztálybeli átlagélete elől, van aki erőszakos apa elől, más épp a  liberális újságíró apa árnyékából. Tobzódnak a jelenben, menekülnek a múlt elől, és eszükben sincs foglalkozni a jövővel. Aztán történik valami, és kénytelenek rájönni, hogy az ember nem lehet örökké bulizó húszéves, egyszer fel kell nőni, tovább kell lépni, ahogy a főszerkesztő mondja, el kell dönteni, hogy komolyan veszik, vagy megmaradnak lelkes amatőröknek.

Parsons szerencsére nem ad kész válaszokat, mindenki elindul valamilyen irányba, aztán lesz ami lesz – ahogy az eddigi könyveiben is megszokhattuk tőle, nincs igazi happy end, nincsenek szépen elvarrt és megcsomózott szálak, maradnak nyitott kérdések, de a végén ott a remény, hogy hátha jól csinálják. Ettől volt jó a többi könyve is, és ennek köszönhető, hogy sok egyenetlensége és a mindent beborító droghegyek ellenére ezt is nagyon élveztem.


Kiadó: Európa
Fordította: Varga Monika
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...