A
98 éves Grace Bradley-t felkeresi az idősek otthonában egy fiatal
amerikai rendezőnő, aki egy tragikus sorsú költő hetvenöt évvel ezelőtti
öngyilkosságáról készül filmet készíteni. A költő, R. S. Hunter a két
világháború közti angol irodalmi élet egyik reménységének számított,
halálának mindössze két tanúja volt, két nővér, Hannah és Emmeline
Hartford, akik aztán soha többé nem álltak szóba egymással. Mindenki,
aki ismerte őket, aki tudhat valamit a történetükről, már rég halott,
kivéve egyvalakit, Grace-t.
A
készülő film feltépi az idős hölgyben a rég begyógyultnak hitt sebeket,
rákényszeríti, hogy visszaemlékezzen fiatalkorára, arra az időre,
amikor tizenéves cselédként a Riverton-birtokon szolgált, és
összebarátkozott az udvarház ifjú úrnőjével, Hannah-val, és a tragikus
estét. Grace, aki életét múltbeli történetek kutatásának szentelte –
cselédsorából felemelkedve régész lett belőle – élete végén feltárja
saját múltját, saját titkait, no nem a filmrendező előtt – unokájának
mondja magnószalagra az évtizedekig gondosan eltemetett eseményeket.
Visszarepülünk
a múltba, az első világháború kitörését megelőző évekbe, amikor a
tizennégy éves Grace a környék legnagyobb udvarházába kerülve megtanul
cselédként élni, szolgálni másokat, mindig kéznél lenni és mindig nyitva
tartani a fülét, ám csukva a száját. Lépten-nyomon családi rejtélyekbe,
titkokba, elharapott félmondatokba botlik, s ahogy megtanul új élete
szabályai szerint élni, felfedezi a másik oldalt: az urak gyermekeinek
gondtalan, játékokkal, felelőtlenséggel teli világát. A három Hartford
testvérben ideálokat, titkos barátokat lát, életüket a sajátjaként éli
meg, és a legidősebbel, Hannah-val igazi, szinte már testvéri szeretet
köti össze. Aminek köszönhetően felnőve, a háború után az immár férjes
asszony Hannah komornájaként kerül Londonba, hogy előtte is, akárcsak
úrnője előtt, kitáruljon a világ.
Miközben
a Hartford birtok élete felfordul, a család tragédiák sorát éli meg, a
világ is átalakul: az első világháború pusztításai ugyan elkerülik a
vidéki Angliát, ám azok a társadalmi változások, amiket elindít, még az
oly megingathatatlannak hitt angol viszonyokat is megváltoztatják.
Hannah, Grace és Emmeline keresik a helyüket a régi és az új világ
között, felsejlenek új szereplehetőségek a nők számára, a cselédek és
szolgák viszonya a munkásmozgalmak hatására képlékennyé válik, ám mindez
mintha csak a felszín lenne: valójában mindannyian fuldokolnak a rég
megkövesedett társadalmi szabályok miatt.
Aztán
megjelenik egy régi ismerős, és a két nővér élete felbolydul. Hogy mi
vezet a végzetes estéhez, és a Hartford nővérek tragikusan hirtelen
halálához, az szépen fokozatosan bomlik ki az idős Grace emlékeiből –
mintha ő maga sem lenne biztos a dolgában, mintha annyira mélyen
eltemette volna már magában a régmúlt történéseit, hogy szálakból kell
összeszőnie az egészet. Titkok, hazugságok, tragikus félreértések,
évtizedekig hordozott bűntudat kerülnek felszínre.
Ha
van korszak és hely, ami szinte kiált az irodalmi gótikáért, az a két
világháború közti Anglia. A viktoriánus kor merev társadalmi
berendezkedését épp szétfeszítő, ám hagyományaihoz mélyen ragaszkodó
világ, a homályos cselédlépcsőkkel labirintusszerűen átszőtt vidéki
kúriák, a ködbe burkolózó birtokok szinte megkövetelik a rejtegetett
családi titkokat, a kísértő szellemeket, az eltemetett emlékeket.
A
történet és a kor, a hely, a hangulat csodás összhangban van, ennek
köszönhető, hogy Kate Morton könyve beszippant minket, és nem ereszt,
dacára annak, hogy jócskán túlírt, és minden fordulata előre
kitalálható. Ráadásul a folyamatosan két szálon futó cselekmény egy idő
után idegesítővé válik, épp azért, mert az egyik olyan erős, hogy
természetszerűleg elnyomja a másikat – az idős Grace története,
fájdalom, hamar elveszti az érdekességét, csak azt várjuk, essen már túl
azon a nagy titkon. Kár, mert szép búcsúzás-történet is lehetett volna a
halált váró, és utoljára még kitárulkozó és múltjával megbékélő idős
nőről.
Kérdéses
számomra, hogy mennyire ifjúsági a könyv, a történet, a hangulat és a
felvetett kérdések a felnőtt olvasókat is képesek elvarázsolni, ám a
nyelvezete szinte már méltatlanul iskolás olykor, mintha időről időre az
író eszébe jutott volna, hogy ő ifjabbaknak akar könyvet írni, és
beleszőtt néhány a korba és a történetbe abszolút nem illő mondatot. A
végére beleszuszakolt újabb kis csavar és a mellékszereplőknek
ajándékozott szolid happy end pedig felesleges és erőltetett, ám ezeket a
gyerekbetegségeket leszámítva Kate Morton első könyve egy remek indulás
– hangulatos, szövevényes, tanulságoktól sem mentes mű.
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Borbás Mária
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése