2011. január 4., kedd

Raymond Carver: Kezdők

Raymond Carver neve eddig teljesen ismeretlen volt előttem, de amikor megláttam a fülszövegben, hogy Robert Altman Rövidre vágva című filmje az ő írásai alapján készült, azonnal eldöntöttem, hogy ezek a novellák kellenek nekem! Régi tartozást egyenlít ki azzal a Magvető Kiadó, hogy Carver életművét megjelenteti magyarul: a szerzőtől eddig mindössze egy novellaválogatás jelent meg – melyről később kiderült, hogy szerkesztője, Gordon Lish igencsak megvágta a benne szereplő írásokat. Az eredetiek csak a szerző halála után jelentek meg, özvegye, Tess Gallagher költőnő munkájának köszönhetően. Ennek a fordítását tarthatjuk most kezünkben.

Carver az amerikai minimalista próza egyik ikonikus alakja, végletekig lecsupaszított, minden klasszikus értelemben vett „irodalmiságot” nélkülöző szövegei olyanok, mintha csak ülne, és mesélne, cicoma nélkül, hétköznapi nyelven, hétköznapi emberek hétköznapi szituációiról – legtöbbször nem kevés alkohol befolyása alatt.

A novellák szinte mindegyike így vagy úgy, de érinti az alkoholizmus témáját, s tudjuk, a szerző maga is küzdött ezzel a függőséggel. Az alkohol az eszköz, amihez a szereplők nyúlnak, ha bármi olyasmivel szembesülnek, amit nem tudnak kezelni, s ez bizony minden novellában előfordul: Carver hősei igazi elcseszett életet élő figurák, akik saját életük nyomorából próbálnak kivergődni, de mindig megragadnak a „nem tudok kimászni ebből a szarból” állapotában. Ők azok az emberek, akik valójában kívülről nézve jólesően tapicskolnak az önsajnálat mocsarában, mert végre van miért inniuk. Azt, hogy belülről nézve ez micsoda pokol, és mennyire nehéz úrrá lenni rajta, csak az tudhatja, aki valamilyen formában volt már érintett.

A hatvanas-hetvenes évek Amerikájában játszódó történetek főszereplői szinte kivétel nélkül középkorú férfiak, akik hol házasságuk kudarcát, hol gyermekük elvesztését, hol fiatalkori álmaik végét próbálják feldolgozni. Carver novellái Alice Munrot idézik bennem, ahogy ő ír a női szerepekről, úgy ír Carver a férfi szerepekről – azok vállalásáról, vagy vállalhatatlanságáról, egy olyan korban, olyan élethelyzetekben, amikor a szerepek épp összekuszálódnak, a szereplők maguk sem tudják, kik ők, hogyan kéne viselkedniük, mit vár el tőlük a párjuk, a társadalom, vagy épp ők mit várnak saját maguktól.

A sok szétcsúszott alkoholista életéből persze kibomlik egy elkeserítő társadalomrajz, Carver lesújtó véleménye a lezüllő Amerikáról, az elidegenedésről, az elmagányosodásról, az élet elértéktelenedéséről. Érdekes módon pont az utolsó novellák egyikében, a címadó Kezdőkben csillan meg a remény, hogy lehet jól csinálni, olykor az egész világ ellenében is – egyébként jó, hogy ez a végére került, a kötet legerősebb novellája, ha az elején lenne, minden ami utána van, csalódást okozna, így viszont kellemes meglepetés.

Carver minimalizmusát szokni kell, jó néhány novella elolvasása után sikerül csak alkalmazkodni a  szöveghez, viszont utána bármibe fogunk, ehhez képest túlírtnak tűnik. Nem csak nyelvileg visszafogott, a novellák felépítése is az – mindig a cselekmény közepébe csöppenünk, amikor  a történet elkezdődik, már megtörtént ez-az, mi csak a szerző szerint lényeges utóhatásokat látjuk, sok esetben az ok, ami kiváltotta az okozatot, rejtve marad. Mintha Carver azt sugallná, tök mindegy, mi történt, a lényeg, hogy hogyan reagálunk. A mi választásunk, hogy tönkre megyünk, alkoholhoz nyúlunk, gyilkolunk vagy szeretünk.

Durva tükröt állít elénk, és ha meglátjuk benne magunkat, az kegyetlen érzés. De azt hiszem, az ilyen könyveket csak így érdemes olvasni. Nem remekmű, néhány novellája  idegesítő, de az egész kötetben van valami nyugtalanító erő, mintha Carver a saját démonait fojtotta volna írásba, alkohol helyett.


Kiadó: Magvető
Fordította: Barabás András

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...