2010. december 11., szombat

John le Carré: A mi emberünk

John le Carré a politikai krimi egyik nagy klasszikusa, a hidegháború idején játszódó thrillerjei itthon is és külföldön is méltán népszerűek. A jövőre nyolcvan(!) éves szerző még mindig igen aktív, és fiatalokat megszégyenítő mesélőkedvét sikeresen alkalmazza a mai politikai-gazdasági közeg megelevenítésekor is. Legújabb regénye, A mi emberünk napjainkban játszódik, a gazdasági válság idején, angol titkosszolgák és orosz pénzemberek világában.

Perry és Gail, a fiatal angol párocska épp Karib-tengeri nyaralását tölti, amikor megismerkednek Gyimával, akiről hamar kiderül, hogy az orosz maffia első számú pénzmosója, és az ő népes családjával. Ahogy egy vérbeli politikai krimi naiv hőseihez illik, Perry és Gail a saját életükben is épp elveszetten állnak, Perry azt tervezi, hogy otthagyja oxfordi állását, mert nem szeret tanítani, Gail karrierje első nagy lépéseit igyekszik megtenni egy londoni ügyvédi irodában, fontolgatják is a házasságot, meg nem is, maguk sem mindig tudják, mit akarnak, és ahogy ilyenkor természetes, egy rajtuk messze túlmutató galibába csöppennek bele, amiből jó eséllyel soha nem tudnak kivergődni.

Tipikus kisemberek ők, akiket a fondorlatos Gyima kiválaszt, hogy segítsenek neki felvenni a kapcsolatot az angol titkosszolgálattal, nem nehéz kitalálni, miért: hogy bizonyos információkért cserébe Gyima és családja eltűnhessen az orosz maffia szeme elől, lehetőleg Anglia vendégszeretetét élvezve, a gyerekeknek pár bérelt hellyel Etonban. Perry és Gail reakciói abszolút természetesek, a tagadás, a „mi közünk ehhez az egészhez” érzése, a sajnálat, majd a fellobbanó küldetéstudat tankönyvszerűen követik egymást. Annyira hiteles, élő alakok ők, simán el tudom képzelni, hogy én is így reagálnék, ezeken a stációkon mennék keresztül.

Miután Perry felveszi a kapcsolatot az angol titkosszolgálattal, hirtelen vaskos titoktartási szerződések, újra meg újra elismételt vallomások és nagyon titkos, a szolgálat által sem ismert akciók követik egymást. Igazi „kisember kémet játszik” szituációk következnek, míg újra találkozhatnak Gyimával és a családdal, és megismerhetik a háttérsztorit. Amit, fájó, az olvasó sokkal előbb kikövetkeztet, mint a főszereplő párocska. Akik egyébként hamar elvesztik az érdekességüket, amint megismerjük az ügyön dolgozó kémek hátterét, ők egytől egyig izgalmasabb karakterek, mint Perry és Gail; hát még amikor belecsöppenünk a pénz és a nemzetközi bűnözés világába, ami szerintem mindenkiből kivált egyfajta kukkolóösztönt, és kíváncsian olvassuk, ki mennyire sáros és miben, ki mekkora szélhámos, mekkora befolyással rendelkezik, hány nője és milliárdja van, és éppen hány kormányt árul el…

Az a legnagyobb baj a könyvvel, hogy azt, aki kicsit is jártas a nemzetközi politika és gazdaság világában – elég, ha olvassa a napi híreket, ha meg tanulta, mint én, akkor pláne – egyáltalán nem éri meglepetésként, hogy a maffia – itt épp orosz – és a politika bizony összefonódnak, az meg még annyira sem, hogy a nemzetközi gazdasági szereplőknek nagyjából tökmindegy, mennyire piszkos az a pénz, ami árad a bankokba, csak áradjon. És onnantól kezdve, hogy tisztában vagyunk ezekkel az összefonódásokkal, sajnos semmi újdonság nincs  a könyvben, még az oly’ gondosan előkészített és meglepőre hangolt végkifejlet is előre kiszámítható.

Le Carré egyébként nagyon jól ír, remek párbeszédek követik egymást, kapunk némi visszaemlékezést a hősi időkre, amikor még a hidegháborús kémek igazán kémkedtek – az író nosztalgiája saját regényei iránt nagyon szeretni valóan jelenik meg a kiöregedett kém múltidézésében. Eléggé próbára teszi az idegeket az időkezelés, folyamatosan ugrál ide-oda az időben, a történet részleteit annyira szétszórva ismerjük meg, hogy az már idegesítő, épp ezért olvastatja magát. Ami picit furcsa, de nyilván betudható az író korának, hogy bár a könyv abszolút mai, a technika, a politikai, gazdasági információk mind megállják a helyüket, a hangnem és a stílus régimódi, mintha fél lábbal a nyolcvanas években ragadtunk volna.

Nagyon jó kis krimi ez, le Carré még mindig remek, én ugyan nem markolásztam a karfát izgalmamban, de ez betudható annak, hogy nagyjából bármit el tudok képzelni a nemzetközi pénzvilágról és a politikáról, épp ezért elég nehéz meglepni e téren – kevésbé kiábrándult olvasók azonban vélhetően nagyon jól fognak szórakozni ezen a könyvön, amit nálam jelesebb kritikusok az év legjobb thrillerének tartanak.


Kiadó: Agave
Fordította: Falvay Dóra

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...