Az amerikai

Egy idősödő alvilági figura – aki itt menő bérgyilkos helyett egyszerű fegyverkészítő – utolsó utáni munkájára készül, hogy aztán végleg maga mögött hagyja korábbi életformáját, és nyugodtan letelepedjen a szeretett nő oldalán valami eldugott világvégi helyen – ezerszer olvastuk-láttuk már ugyanezt a történetet, mégis, a nálunk eddig ismeretlen Martin Booth tud olyat mutatni a zsánerben, amitől leesik az állunk; méghozzá azzal, hogy a jól ismert történetet nem karfamarkolászós krimibe burkolta, hanem egy lassú, elmélázó, nosztalgikus elbeszélésbe.

Signor Farfalla az olasz kisváros titokzatos amerikai lakója, akit a helyiek miniatúrafestőként ismernek, aki a hegyekbe jár pillangókat festeni – innen a ráragadt név, az igazit senki sem tudja. Mint egy jól kiképzett kém, tökéletesen beolvadt a helyiek közé, ráérősen kávézgat a kávézó teraszán, megvitatja a helyi ügyeket, jóféle borokat kortyolgat esténként a falu papjával, a helyi bordélyházba jár szerelmet keresni, úgy öltözik, úgy beszél, úgy viselkedik, mint bármelyik kisvárosi olasz figura…

Amikor magára zárja csodás bérelt lakása ajtaját, és felhangosítja a klasszikus zenét lejátszóján, akkor viszont egy egészen más világba csöppen ő is, és az olvasó is – Signor Farfalla ilyenkor fegyvereket készít, méghozzá a legjobbakat. Igazi művésze ő mesterségének, egyedi műalkotásokat hoz létre, melyek arra hivatottak, hogy emberéleteket oltsanak ki, és olykor megváltoztassák a történelem menetét. Miközben dolgozik, megszűnik számára a világ, csak a fegyver létezik, és a precizitás. Az sem igazán érdekli, ki és mire használja majd alkotását, mint jó művész, ő csak a tökéletes mű létrehozására törekszik, hogy mit vált ki a közönségből, az csak másodlagos.

Signor Farfalla története úgy lesz vérbeli thriller, hogy a műfaj összes szabályával szembemegy. Alig történik valami, nincsenek látványos akciók, csak precíz munka, megfigyelés, a sikátorok és a vidéki tájak pontos számbavétele, a megrendelőkkel való kapcsolattartás csendes feszültsége és az üldözők – mert azért vannak – előli ravasz bujkálás. A főszereplő belső monológjai teszik ki a könyv nagy részét, aki elmeséli nekünk addigi életét – már amennyit hajlandó megosztani velünk – folyamatosan ki-kiszólva az olvasó felé, közben nosztalgikus hajlamú öregemberként mereng néha  a múlton, saját szerepén, azon, ki is ő, és mi a világban betöltött szerepe, hova jutott és merre vezet az útja, és hogy viszonyul saját, morálisan igencsak megkérdőjelezhető hivatásához.

Igazi filozófus veszett el ebben a Signor Farfallában, ahogy nagy adag küldetéstudattal mereng a történelem folyásán és saját történelemformáló szerepén, önkéntelenül is mosolyt csal az arcunkra – íme egy szakmai hiúsággal vert fegyverkészítő. Lazán megbocsátjuk a cselekmény teljes hiányát, ha négyszáz oldalon át beszélgethetünk egy ilyen szellemes, művelt, érdekes partnerrel; aki persze lehet, hogy egészen más, mint aminek mutatja magát. Érdekes, hogy amikor társat kap maga mellé – legtöbbször Benedetto atya vagy Clara, a szerelmes prosti személyében – akkor tűnik gyengébbnek a szöveg, akkor bicsaklik meg az egyensúly. Nem kellenek ők ide, ez a könyv Signor Farfalla könyve, az ő monológjai teszik olyan szerethetővé.

És persze  a hangulata, a gyönyörű olasz táj, a kristálytiszta levegő, a kanyargós sikátorok, az ezerszínű lepkék, a zamatos borok, az olasz espresso illata a kávézó teraszán  – mindez megint csak a főszereplő érzékletes leírásában. Mintha Signor Farfalla maga is eggyé válna  a tájjal, a hellyel, a hangulattal. Ő, aki soha nem teremthetett igazi kapcsolatot senkivel – ha meg teremtett, arra rá is fizetett – bensőségesebb viszonyba  kerül a tájjal, a középkori kisvárossal, mint bármelyik hús-vér szereplővel. Krimi létére azt kell mondjam, aki izgalmakat, autós üldözéseket és pisztolypárbajokat keres, ne ezt a könyvet válassza. Ellenben aki szereti az igazi elmélyülős, téli estékre való könyveket, annak ideális választás.

Tipikusan olyan könyv ez, amire kapásból rámondjuk, hogy megfilmesíthetetlen. A kliprendezőként és fotográfusként világhírűvé vált Anton Corbijn mégis vette a bátorságot, hogy filmet csináljon belőle, és azok, akik hozzám hasonlóan szeretik a hangulatokra építő, gyönyörűen fényképezett, bódító filmeket, amiknek beszippant az atmoszférája, és csendes merengésre szólítanak minket; amiket csak nézni kell belesüppedve a moziszékbe két órán át, izgalom, látványos üldözések, hollywoodi giccs nélkül, csak hálásak lehetnek érte. Gyönyörű film született, amit valószínűleg imádnék, ha nem olvastam volna előtte a könyvet.

Pont az maradt ki a filmből, ami a regény igazi zamatát adta: a főhős folyamatos nosztalgiázó hajlamú elmélkedései. Félreértés ne essék, nem azt hiányolom, hogy a főszerepet játszó George Clooney végig narrálja  a filmet, de azt gondolom, egy jó forgatókönyvíró beleírhatta volna  az amúgy markáns jelenléttel megajándékozott Benedetto atyával folytatott párbeszédekbe azokat a zseniális mondatokat, amik a könyvben olvashatók. De nem tette, és ezzel a főszereplő lényege veszett el.

Signor Farfalla itt mindössze egy Olaszországba keveredett idegen, aki egy balul sikerült akció után húzza meg magát egy középkori kisvárosban, és végig idegen is marad. Míg a  regényben a főszereplő beolvad a helyiek közé, maga is tipikus olasszá válik, mondhatni, új identitást teremt magának, ha már az igazit senki előtt nem fedheti fel, a filmben Clooney végig idegenként, abszolút kilógó elemként ténfereg a városka utcáin. Nincs feltűnőbb nála, noha feladata épp az lenne, hogy láthatatlan maradjon. Ráadásul érthetetlen módon megváltoztatták a miniatúrafestő fedőfoglalkozást tájképfotósra, miáltal meglehetősen erőltetetten kellett a filmbe csempészni a pillangókra való utalást és a ráaggatott Signor Farfalla nevet.

Kár, hogy így megfosztották a karaktert a könyvbeli erejétől, már csak azért is, mert George Clooney remekül játssza. Az elmúlt években sokszor bebizonyította már, hogy nagyon jó színésszé érte ki magát, ez a film pedig igazi jutalomjáték neki: kevés párbeszéddel, csak a nézésével, a gesztusaival, a testtartásával formál meg úgy egy karaktert, hogy amögött kibontakozik egy egész élet. Azok a film legerősebb pillanatai, amikor egyedül van a vásznon, és épp fegyvert készít, vagy bolyong a hegybe vájt sikátorokban, és a tekintetével mesél. Ahogy a könyv is Signor Farfalla könyve, úgy a film esetében sincs mese: ez Signor Farfalla filmje, és a bőrébe bújt George Clooney filmje.

A színésztársaknak nem is nagyon jut más, csak a statisztaszerep. A Benedetto atyát játszó Paolo Bonacelli jár a legjobban, ő néhány jelenetében tud markáns alakítást nyújtani, ám a Violetta Placido által rendkívül sablonosra formált aranyszívű prosti és a titokzatos, jéghideg szépségű Thekla Reuten mint bérgyilkos egyszerűen elvesznek Clooney mellett.

Hogy miért volt szükség a cselekmény durva átírására, a könyv végének megváltoztatására, és arra  a néhány erőltetett akciójelenetre, az könnyen kitalálható: mégis csak krimiként kell eladni a filmet. Ám ez a felemás megoldás tán a legrosszabb. Ha már átírták, átírhatták volna jobban, hogy valóban pörgős thrillert formáljanak belőle, vagy hagyták volna békén a  könyvet, és vállalták volna be, hogy ez egy lassú sodrású, csendes művészfilm. Ám így, furcsa hibridként nem nagyon működik, mert aki krimit vár, az elunja, és a film felénél otthagyja a termet, aki meg a könyv ismeretében annak adaptációját, az értetlenül áll a felesleges változtatások előtt.

Ennek ellenére nagyon jó élmény megnézni, bele lehet feledkezni a képeibe, az atmoszférájába, a gyönyörű olasz hegyekbe, Clooney tekintetébe – csak épp az a plusz hiányzik, ami a könyvben megvolt.