Neil Gaiman: A mágia könyvei - képregény

Amikor híre jött, majdnem hogy unottan vettem tudomásul. Megveszünk még egy Gaimant – rajongói kötelességérzet által a valódi szándékoktól függetlenül, egy magunkra vett kellemes kényszer következményeképpen. Nem ismertük, elsuhant radar alatt, a pálya annyiféle leágazása és újrahasznosítása árnyékában, a felszínhez közel – hogy aztán az idei év terméséből kiragyogó ékkővé nemesedhessen. Megint igazolódott, olvasó magam számára, hogy a legjobb, ha nincs bennem semmiféle előzetes várakozás. Mert így elragadhatott, ahogy bagoly az óvatlan egeret.

Amúgy a borítóról a plágiumvád ismerete nélkül is Rowling varázslóvilága asszociálódott hozzá, de így, a belekukkantás után a pár felszínes elemen túl, ami szinte tényleg csak a borítókon azonos (toprongyos, szemüveges lúzer tizenéves plusz bagoly) egyszerűen nem értem a purparlét. Alapvető szemléleteitől kezdve más a kettő. Harry Potter világának a varázsa és sikerének talán legfontosabb alapja, hogy te is benne lehetnél. Hogy eléggé demokratikus: bárki várhatja e világból a Roxfortba hívó levelet. Miközben amúgy a kiválasztottság van a könyv és filmsorozat fókuszában, a világ hemzsegő varázslóival magát a kiválasztódást egy más szinten tömegessé és (másképp nem tudom mondani) hétköznapivá teszi. Neil Gaiman és alkotótársai ebben a képregényben (e tekintetben) sokkal hagyományosabb képet rajzolnak a kiválasztott, és kivételessége köré, ez a legvégletesebb szemlélethez, például Susanna Clarke A Hollókirályban megrajzolt mágus-képéhez áll közel, ahol a világnak egyazon korban két mágus is sok. Nem beszélve róla, hogy amíg Rowling varázsvilága önmagában komplex egész, és egyéb mesék, mítoszok a maga világába mindig szervesen épülnek bele, A mágia könyvei gyönyörűen egymás mellé helyezett mozaik (vagy női felünk által szőve: patchwork); úgy összegez, hogy rendre csak vendégeskedik a már elmesélt történetekben, s mindeközben tulajdonképpen nincs körülárkolt, sajátnak tekinthető bázisa.

Patchwork (vagy mozaik). Amihez elsősorban a DC többé vagy kevésbé nagyot futott fantázia-világai (Mint amilyen a Hellblazer univerzuma), a gótikus képregény világa általában, és Gaiman saját (határain amúgy is másokéba mosódó) Végtelenek őrizte mítoszrendszere adják az alapot – a szélesebb környezetet pedig Bram Stokertől Stan Leeig bezárólag nagyon sokan. Neil Gaiman a gyerekhősét, Timothy Huntert azokba a világokba kergeti mágiát tanulni, ahol otthonosan érzi magát, másfelől pontosan azt csinálja vele, amit a köszönetnyilvánításban felsorolt nagy fantáziájú írók egykor Neillel, a kisfiúval: varázslatot mesél a szürkeségébe. Tim esetében egy esős nagyvárosi nap mesétlen, magányos deszkázásába. A képregény apja nem állítja, hogy nincs mágia, csak azt: választásod kérdése, hogy számodra van-e – illetve azt határozottan, hogy a meséinkben van. Ezt a tizenkét éves, saját világába szorult kiskamaszt megint felfoghatom önéletrajzi tükörnek, mint ahogy az egész képregényt önvallomásnak: Neil elmeséli benne, hogyan és hol lelt mágiát akkor, amikor a legszürkébb volt körülötte a világ. De szerintem ezzel egyben nagyon sokunk gyermekkorát is elmesélte. A mágia könyveiből ez a négy csak arra emlékeztetne: könyvtárak vannak tele amúgy a mágia könyveivel – csak vegyél a kezedbe közülük egyet, és nyisd ki. Ez a választásod – ha akad más is, annak tekintetében ez a történet (minden látszat ellenére) nem foglal állást.

Mindezt tényleg elképesztő, olykor festmény minőséget elérő vizuális stílusban tálalják nekünk. Amikor ez a négy részes minisorozat megjelent, a Sandman már szárnyalt, nemcsak népszerű volt, de rajzban is túllépett a kezdetek óvatos konvencióján – úgyhogy ezt a szériát művészi értelemben a szerkesztők az indulásától kezdve teljes szabadsággal az alkotókra hagyták. Hagyták őket bomolni – John Bolton, Scott Hampton és Paul Johnson is bátor, szokatlan, gyönyörű, felkavaró. A harmadik könyv és Charles Wess lóg ki picit, egy képregényben megszokottabb, szerényebb irányba – viszont rajzban ez is eszelősen szabad. És ez a kaland Tündeföldén játszódik, így (miközben másként részlet-gazdag, mint a másik három) gyönyörű vizuális kapocs a Sandman tündérlakta történeteihez: pontosan úgy fest, mint a Szentivánéji álom és A vihar. Van abban valami szép, hogy így is odaköti ezt a mesét ahhoz a másikhoz, ami a megszületését lehetővé tette.

Paul Zelazny az előszóban elmereng rajta, hogy Joseph Campbell Az ezerarcú hős című kötete mennyiben adhatta a mintát Neilnek e kalandhoz, hiszen a benne megrajzolt cselekmény-ív megfeleltethető a tanulmánykötet kultúrtörténeti kutatásokon alapuló összegzésének elemeivel. Mondhatjuk, hogy tankönyvi, de ha egyetemest akarsz mesélni, ezek a stációk így határozzák meg Tim útvonalát (ennyiben amúgy Micimackóét is, például, a maga meséjében – hiszen az a mesénk is egyetemes). Nekem felüdülés, hogy a kalandok, amik Timmel megesnek, ennyi réteggel súlyosak, és közben mégis, meglehetősen távol állnak a szokásos ügymenettől. Ha összevetem a varázslatos és képregény-irodalom szokott menetével, ez a mese kifejezetten renitens. Nem bosszú-történet. Nem eredet-történet (vagy legalábbis nem Timé). Nincs egy szem rettenetes fő-gonosz se benne. Amit annak tekinthetnénk, Hideg Lángok, Vérvörös Holdak, Sötét Körök nevenincs vezéreit, őket a történeten kívül, mintegy mellékesen sikálják el Timothy tanítói, a Ballonkabátos Brigád tagjai, mondjuk úgy, a nagyszünetben, az univerzum iskolaudvarán (bár tulajdonképpen nem kötik az orrunkra mi történt, mi nem; csak hogy Kalkuttában történt valami). Ahogy olvastam, a folytatások aztán valamilyen szinten visszatértek a rutinba: meg kell menteni bennük a világot ettől, vagy attól (vagy önmagadtól). Csak ami szokott (ami, ha így akarok gonosz lenni vele, Rowling varázsvilágában is csak a szokott). Nekem felüdülés volt, hogy ehelyett kaptam egy agyas mesét arról, hogy a mágia vajon mi lehet, mi lehet az ára, mit jelent hőssé lenni benne – ha ezt szeretnéd: ha hőssé akarsz válni a saját történetedben. Egy agyas mesét arról, hogy a döntéseinket a legtöbbször nem akkor hozzuk meg, amikor azt hisszük, hogy meghozzuk. Egy nagyon szeretni való mesét – ami csak egy kezdet, és a folytatást rábízza a fantáziámra, az álmaimra. Vagy nem, ha azt választom. Ha úgy döntök, A mágia könyvei a becsukásával a számomra véget ért. Ezt a döntést ki-ki úgyis maga hozza meg... de ezt sem akkor, amikor azt hiszi, hogy meghozta.
 
A folytatásban a történetet feltárva szeretném szavakba önteni az elragadtatásom, csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar – vagy már olvastad és nyitva maradt benned!

A spoilerekhez a folytatás borítóiból
szemezgettem, ha kijönnének, venném...
pedig ezekből Neil Gaiman már kiszállt.

Egy szomorú, szürke nagyvárosi nap külvárosi utcáján magányos tizenéves deszkázik. Valahol egy sötét szobában négy ballonkabátos férfi róla vitatkozik. Hogy mit kezdjenek vele. Mert ez a teljesen átlagos kinézetű kölyök lehet az új Merlin. A mágusok mágusa. Hozhat aranykort és pusztulást. Öljük meg, zárjuk rövidre a dolgot, javasolja Mister E, a vak bostoni látnok. A mi feladatunk, hogy ezt az erőt a jó felé fordítsuk, vitatkozik ezzel Doktor Okkult. John Constantine ebbe egyáltalán nem akar belefolyni, de az Ismeretlen szerint, aki mintha a főnöke lenne ennek a négyes-fogatnak (mintegy a Mágikus VilágEgyetem tanszékvezetőjeként) a fiú a felelősségük, tanítani kell, bevezetni a Labirintusba. A történet össze-vissza ennyi: bevezetés egy labirintusba, ahol a kultúránk szélén a jelen korban népszerű és elérhető formában (például) a képregény hősei bolyongnak.

A legjobb, ha Timothy Hunter tanítóira koncentrálunk, s hogy pontosan hova is vezetik hősünket (és általa minket). Az első idegenvezető az Idegen. Amikor elviszi Timet az első tanulmányi kirándulására, a mágia kezdeteihez, a Genezis után hamar a DC-s képregény-világ Ezüst Városa terül elénk, az épp elbukó lázadó angyalokkal. Ez tehát a képregény szemszögéből látott múlt – azok a mitológiák és szereplőik kaptak elsősorban hangsúlyt benne, amik és akik aztán szerephez jutottak a különböző rajzolt, misztikus szériákban. Már itt megmutatkozik, mennyire nem illusztráció az igényes képregényben a kép, mennyire tartalom. Az önmaga árnyékaként rajzolt Idegen, akinek a „jelenben” csak a szeme világít földöntúli fénnyel, egy kép erejéig itt újra élettel telik. Érdekes vizuális közlés, amit aztán később egy szöveg-buborékban az alkotógárda szóban is valószínűsít: Az Idegen angyal (lehetett), aki nem választott oldalt. Nem választott nemet, ahogy a képen vörös tűzben zuhanó lázadók, nők és férfiak. Mennyire Miltoni, vagy a kultúránk mélyebb rétegeiben Hénoch Apokalipszisére támaszkodó ez a lázadás, az androgün angyal-lét megtagadása! Így nem zuhant a vörös tűzben égő vert sereggel; s mégis kiűzetés lett a sorsa, hiszen egy ilyen forradalomban a semlegesség is ellenszegülés. Szóval érdemes így figyelni a kockákon a rajzok sugallta tartalmakat, mert nem minden ilyen kompakt vizuális közlés kap aztán szövegbuborék-támaszt is.

Testvértelen, Sötétségben járó, így szólítja az ifjú Merlin az Ismeretlent – mennyire érdekes nevek ezek, főleg a második és főleg a Bukott Angyal, Lucifer, a Fényhozó nevének viszonyában. Nem maradhatott jellegtelen szürkében őrangyal, arkangyal sem, mert nem állt az oldalukon; nem maradhatott a testvérük. Tim tőle egy érdekes, és utalásokkal gazdagon rakott történelemleckét kap – ahol bárki, akivel beszél (az atlantiszi varázslónő, megkötött öröklétében, Merlin, a megkötött jövőben, egyiptomi és kínai szellemek, Doktor Sors sisakja, és Zatara, a színpadi művész mind azt sugallja, mondja, sírja neki: nem éri meg. A mágia nem éri meg az árat, amit fizetsz érte (Zatarára majd még visszatérünk...). Mégis, a fiú persze, hogy többet akar. Többet akar tudni arról, mi nem éri meg.

És ezt egy szélhámos hírében álló bárhol-járó mutatja neki meg, aki bevezeti a jelen művészet-használóinak világába: John Constantine. Már akkor gyanút kéne fognom, amikor Amerikába, ahol a legtöbb kortárs mágiahasználó él, egy Lockheed Constellation viszi őket – az ötvenes-hatvanas évek legendás utasszállítója, Howard Hughes legjobban sikerült fejlesztése, egy Connie, ahogy a pilóták becézték. Gyanút kellene fognom, hogy mennyire retró az a New York, ahova érkezünk, ahol aztán Timothy Hunterre vadászidényt hirdetnek. Az egész történet egy szép, egybefüggő menekülés egy egykori-sose volt Amerikán át, városról városra, vendégségből vendégségbe; ahol Constantine általában nem szívesen látott vendég: mindenkinek tartozik valamivel. Kivéve az egy Zatannát, Zatara lányát. Akinek legfeljebb azzal tartozik, hogy nem tartozik hozzá. A lányhoz, aki aztán igazán komoly veszélybe sodorja Timothyt, amikor elviszi ismerkedni egy valódi szörnyekkel teli Haloween-partyra. Milyen érdekes, hogy ebből a csávaból az úgymond semmilyen mágikus képességgel nem bíró Constantine húzza ki őket – akinek egy szörny sem fogadja el a nyílt kihívását. Közben felteheted a kérdést is, ki az a mások testébe bújó szellem, aki Boston Brandként bemutatkozva folyton megmagyarázza Timnek, mi is történik vele (hamar választ kapsz google barátodtól), de az igazi kérdés mindvégig ez: kicsoda John Constantine.

S a válasz (amit az utolsó kockákon erősít meg, ahogy vissza immár egy Boeing kortárs gyomrában térnek): egy képregényhős. Ahova utaznak, az a képregény valóságának Amerikája. Ezért nem kell odafelé útlevél... És ezért nem kekeckedik senki ördögfajzat a legkeményebb ördögűzővel a fekete mágusok, vérfarkasok és megszállottak bájos partiján. A képregény világában történik az, ami - ahol Constantine egy megkerülhetetlen, hírhedt figura (mellesleg A mágia könyveibe szereplői által szuszakolt, elhalt, kevéssé sikeres szériákhoz képest is a fősorban, a  sikerben lakik az otthona: a Hellblazer is). Gaiman nem először játszik el vele, hogy a megálmodott legalább annyira van, mint a mi közös delíriumunk, amit valóság névvel illetünk. Pusztán attól, hogy mesélünk róla, van. Nem először érezteti, ami a fantáziánkban történik velünk, az életünkre nézve meghatározó lehet akár – pusztán azzal, ahogy az önképünket, s ez által a viselkedésünket formálja. Ahogy például a militarizmust a hősi mesék – ha bennük ragadsz. Ahogy az én válaszaim meghatározza a világ kérdéseire az annyira vágyott hobbit-attitűd. És még valami. Ez a mágia-könyv szerkezetében teljesen A temető könyve; tizenkét évesre hangolva. Tehát valamilyen szinten egy újrahasznosítás (egy képregényírás közben stikában megírt, Kipling Maugli-meséjét majmoló regény) újrahasznosítása, mégsem tudok haragudni érte.

Aztán Doktor Okkult elviszi Timothyt Tündérföldre. Mégpedig a Nyári Alkony Földjének abba a verziójába, amely a Sandman világában nyert erős kontúrokat (ettől annyira jó választás Charles Vess – és ugyanaz a stílus). Ez Titánia birodalma, a Királynőé. Oberon, a király a Szentivánéji álom kaput csukó búcsúja után az Álomúr történetében se kerül szóba soha többé: a király itt, e földön kő alatt alussza álmát. Nem véletlen, hogy a Doktor e földön nőalakot ölt – a királynő hatalma ellen ez az egyetlen fegyvere. Mert ennek a birodalomnak minden rezdüléséhez szükséges az úrnő hozzájárulása. Doktor Okkult ebben a sajátos kettősségben, hogy animust és animát azonos rangon, felváltva él, a nevében az okkultációra: az együttállásra utal. A király álmát őrző énekes Melchiornak nevezi – e névnek lehetnek magyar vonatkozásai is: Melchior Miklós, Melchior Cibinensis a mi alkimistánk volt, nem túl sikeres aranycsináló (le is fejezték...), aki hitte a lélek átalakíthatóságát, nemcsak az anyagét. Így alakulhat nőből férfivá és viszont, és ez az átjáró nyitja meg neki a párhuzamos világok kapuit. Persze az alvó királyhoz ő se juthat be, csak mint férfi... Hogy Tim is letévedhessen az ösvényről, amit viszont csak a nő ismer e mágiakönyv kalauzában, Doktor Okkultban. Az ösvénnyel, meg egyéb tündeföldi szabályokkal kapcsolatban írtam egy szubjektívet, a feleségem fotóival, nézegessétek, a képek az Állatkert Szent Iván éji rendezvényén készültek.) Női felét nevezik Rose Spiritusnak (ez szabadkőműves kötődésre utal), az Álomúr pedig egyszerűen Kétlelkűnek szólítja (mert persze, hogy ellátogatunk az Álomba is, a kulccsal nyitható kapukon át).

Manipuláció kalandja ez! Tekinthetem úgy, hogy Titánia mindössze jogot szeretett volna nyerni egy Világi Tojáshoz (csak úgy el semmit nem veszel Tündeföldön, akkor sem, ha te vagy a királynő), s ezért volt az egész, az út, az eltévedés, minden. Lehet, hogy azért esett így, hogy Tim hozzájuthasson a világokat nyitó kulcshoz – biztos, hogy egyszer szüksége lesz rá. Van egy szuggesztív képsor, portrék a tündeföldi kalandból, mind a királynő tekintetét viseli - az utolsó hölgy is, aki nem szerepelt a mesében. A képsor végén elhangzik a varázsszó: fiam. Lehet, hogy a tündérek királynője a saját fiának ad e mesében ajándékot és útravalót? Ez a sok lehet valójában egyetlen tekintetben bizonyos: ezek a párhuzamos világok egytől egyig képregény-, vagy legalábbis mesevilágok. Neil az általa bejárt képzelet birodalmaiba utaztatja a hősét, ezzel azt sugallva: a legnagyobb mágus a képzeletünk.

Egy kaland van még hátra, Mister E és a jövő. A lehetséges jövő. A legrémítőbb lehetséges jövő (ahogy olvastam, a folytatások erre futottak ki: hogyan kell elkerülni). Mert ebben a jövőben a Timből formálódó mágus szörnyeteggé lesz – ahogy azt Mister E (a misztérium) előre látta. Persze, ez a tisztaság vágyának dühítően farizeus arca, tényleg egyfajta vakság, ami láttat: bűntudatból van. Aminek a legvége az idők legvégén egy megelőző csapásnak szánt gyilkossági kísérlet. Itt és ekkor jelenik meg Halál hugi, és büntetésből visszaküldi (sétálva) a misztériumot a kezdetekig... És itt ébredhetünk rá: az eddigi kalandok során számos alkalommal találkoztunk vele, különböző arcaiban, hogy ő volt Zatara, a bűvész a visszafelé beszéd mágusa, aki visszafelé írt graffiti a láthatatlan falon. A hátrálása nem a hova változom, hanem a miért lettem ilyen jegyében áll. Ha így veszem, minden kényszeres önismeretvágy ilyen büntetés: folyton hátrálni kényszerít ott, ahol minden (te is) kizárólag előre haladhat. Ahol a kíváncsiságunk folyton előre szaladna, tapogatva az időt, hogy elkerüljük azt, amitől ilyenek lehetünk. Persze elkerülhetetlen.

A jövőkaland amúgy eljátszik vele, hogy korokon át mennyi ráció és menyi mágia nyilvánvaló a világban. Érdekes ez, mert például a saját korunk alapvetően az értelembe pozícionálná magát, holott nagyon kevesen látják át: a technikai civilizáció (mondjuk egy mobiltelefon) és társadalmi jelenségek (mondjuk a konteó-függés) hogyan működik. Valójában a tudós is egy-egy szegmensét látja csak a kellő mélységig, és ezekben a mélységekben egymással vitázó elmélet-szörnyek laknak. Ez könnyen átfordítható a hit-szerkezetű megközelítésbe, ahol a tudósok összessége egyfajta papságként funkcionál (akik a szemlélet legfontosabb elemét, a kételyt a maguk szája íze szerint kiálthatják ki eretnekségnek – mint a klímaváltozás-szkepticizmust például). A mágia szemléletének lényege a képzet és képzelet. A jövőkaland végén, ahol az emberiség utolsó, vegetáló maradéka is elfogy a halott bolygón, csak a képzeteink maradnak – amit a képregény a Tarot szimbólumaival idéz meg. Tim így találkozik majdnem a végén a tanítói képzetével (majdnem minddel): a Főpappal, aki minden egykor volt pap, sámán és pápa – aki voltaképp az Ismeretlen; a Bolonddal, aki John Constantine, Doktor Okkulttal, akinek végre egyszerre élhet a két fele, Királyként és Királynőként. Csak a Mágussal nem találkozik, Mister E-vel, mert ő már tovább-hátrált az önismeretbe.

Itt kell ráébrednünk, mi is az elkerülhetetlen ebben a mesében, amitől ilyenek lehettünk. Elkerülhetetlen, hogy Timothy Hunter mágiát tanuljon, és elkerülhetetlen (semmilyen szinten nem választás kérdése), hogy a Ballonkabátos Brigád tanítsa – máskülönben Mister E (a misztérium) nem indulhatna el, nem hátrálhatna úgymond megismerni önmagát; a már kirajzolt múlt (amit az Ismeretlen ismer) kötelezi őket erre a „választásra”. Hiszen a misztérium a kezdetéig hátrál majd: Szamarában találkozunk, mondja neki Halál. A misztérium múltban és lehetséges jövőkben ezen a ponton „születik meg” (holott létezett előtte és létezni fog), amikor egy fiút a kényszerek a tanításba hajtanak – neki az a sorsa, hogy tanuljon és a puszta létével létrehozza oda-és visszamenőleg a misztériumot. Ez a második születés, a beavatott születésének misztikus szerkezete, egy világkép szerint, ami a maga ötezer évével elég sokáig bizonyult életképesnek, de mostanra csak a meséink emlékeznek rá. Ez a mágia világképe – és ezt sikerült ebben a könnyű műfajú szórakozásban ilyen mélységig megragadni. Ezért mondom, hogy renitens, hogy nem a szokott botrány-, bosszú-, világmentés- vagy eredetmese. Ebben a rendszerben nincsenek véletlenek – és a kételynek sincs helye. Ezért jelenthető ki: ha itt választasz, soha nem ott, és soha nem úgy, ahogy képzeled. Ezért jelenthető ki: a mágiát képzeled, és képzelik neked. De ettől még lehet a valósága mézes vagy fanyar-keserű tény. Ha számodra az – akkor viszont az ízét legalábbis kiválaszthatod.

Nekem ízlett. Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó!