Jézus Krisztus Szupersztár - Madách Színház

Ezt az élményt is jóval korábban megkaphattam volna, ha akarom, de talán tényleg most jött el az ideje. Rajongok ezért a rockoperáért – de talán épp a rajongás akadályozta, hogy eddig helyet foglaljak a színház zsúfolt-kényelmetlen, de tényleg érintődés-közeli nézőterén. Az ifjúkorom egyik kifordító élménye volt a film. Teljesen fogalmatlanul ültem be rá, hogy aztán évekig vadásszam a mozikat, ahol épp játsszák; a ma szinte nonszenszérzetű házi képrögzítés nélküli korban így élve az újrázás lehetőségével. Norman Jewison adaptációját Ted Neeley-vel, Carl Andersonnal, és a többi, legendás szereplővel bőven tucatszor láttam csak a középiskolás, budapesti évek alatt – rituálévá lett, hogy nézzem. Egy ennyire erős élmény nehezen tűri a másféle szembesítést.
 

Kár volt várni vele. A Madách előadása ebben a sokadik szereposztásban is világszínvonalú. Nemcsak az énekhangok, az előadásmód, a koreográfia; a minimalista díszlet és azt távlattá, helyszínné nyitó fényfestés együttműködése is, mind csak megágyaz annak az energiának, ami árad a színpadról. Ezen a színen ez a játék helyén van. Megdöbbentő volt látni, hogy nálam jóval idősebbek és kamaszok ugyanolyan rajongással csüngtek az egészen, s hogy nekem is csak a nézőtéri apró kényelmetlenségek segítettek, hogy ezt észrevegyem – maga a játék nem ejtett magától el, nem távolított sem disszonáns hang, se varázst törő egyéb elem.
 

Tényleg, láthattam volna Sasvári Sándorral Jézus szerepében. Most Pilátusként volt a színpadon, ez, úgy látszik, énekesek egyetemes sorsa – szépen öregszik, méltón, az egyik szerepből a másikba. Bármit gondoljak is egyébként hova és kinek tartozásairól, ezt az estét csak megköszönni tudom. Láthattam volna Feke Pállal a címszerepben. Láthattam volna annyi eltalált Júdást, Mária Magdolnát – bárkit ebben a játékban. De tudjátok mit? A címszereplő Szaszák Zsolt mindent megtett érte, hogy kíváncsi legyek rá eztán bármiben! Szemenyei János Júdása szó szerint telitalálat – megint nem a játékot láttam, hanem az embert, aki szuverénnek hitt döntésében eszköz, és ebbe belehal. És Kerényi Miklós Máté Heródese, a beköszönő Jesszus! felkiáltástól kezdve... Írnám, hogy voltak ebben a feldolgozásban gyémánt pillanatok, de igazságtalan volnék a többiekkel. Az összes többi szereplővel.
 

Hazafelé a buszon nézegettük, hogy a pár előadásra, ami ebben az évadban lesz még, vehetnénk-e jegyet. Végül az akkor éppen elérhető összesen fél tucat helyet elengedtük, nem volt egymás mellé már, nem tudtuk volna fogni közben egymás kezét. Hogy így csaljunk, hogy ne maradjunk teljesen egyedül a szívet maró élménnyel, ahogy anno a moziban én annyiszor. Az akkor több elfojtott levegőt bíró kamasz is megköszönné ezt. Nem tudta még, hogy így is lehet. A felvételt, itt, a végén neki, meg a tegnap esti előadás összes részvevőjének ajánlom köszönettel. Ted Neeley énekel rajta, 2021-ben vették fel. Ehhez voltatok méltók, srácok, lányok. Talán jövőre, húsvét táján megint előveszik ezt a gyönyörű, komoly játékot a Madáchban. Remélem, látni fogjuk.