The Crown – A Korona – 6. évad, első felvonás…

…avagy: a Diana különkiadás
 
„A hatodik évad nehéz teherrel indul – a legnagyobb kérdés nyilván az, hogyan ábrázolja az ábrázolhatatlant és hogy Morgan tud-e újat mondani a királynő magándrámájáról azokban az időkben, amikor egész országa fordult ellene, ahhoz képest, amit egyszer már elmondott A királynőben.”
 
Egy évvel ezelőtt a fenti szavakkal zártam posztom A Korona előző, ötödik évadáról. Most, ezzel a furcsán félbevágott hatodik évaddal (annak első felével) megkaptuk a választ: nem, Morgan nem tudott újat mondani ahhoz képest, amit 2007-es filmjében (s az azt megelőző színpadi drámában) már elmondott – de ezúttal nem is állt szándékában. Nagyon nem szeretem az ilyen évadfélbevágásokat, de ezúttal (ezerből egy) van rá kreatív indok is: az „évad” első fele kizárólag az 1997-es nyárra, azon belül is Dianára és az ő romantikus utazásaira, paparazzik általi üldözésére, zavaros viszonyára és tragikus balesetére koncentrál. Ami ezután jön, az túlzás nélkül egy új világ a monarchia modernkori történetében. Innen nézve érthető a tagolás.
 
Ami kevésbé érthető, az a tendencia, ami már az ötödik évadban is megfigyelhető volt és itt csúcsosodott ki: noha A Korona deklaráltan II. Erzsébet királynőről és az ő uralkodásáról, a korona nehéz terhéről és személyiségformáló (személyiségromboló) erejéről szól, maga az uralkodó egyre inkább kikerül a képből és csupán statiszta gyermekei melodrámájában. Boncolgattam már az előző posztban hogy ez mennyiben érthető, nem fogom újra leírni – ott még úgy-ahogy megtaláltam az egyensúlyt, itt már nagyítóval sem. Ami, függetlenül attól, hogy Diana a maga idejében szupersztár volt és a halála megrengette a világot, óriási hiba – ha ennyire egy szereplőre húzunk fel egy sorozatot és évadokon át szépen tartjuk is magunkat a koncepcióhoz, akkor nem kéne megengedni magunknak, hogy egyszer csak a pálya szélére toljuk. Morgan ennél sokkal jobb író, ráadásul épp A királynőben bizonyította be, hogy érti és ábrázolni is képes, mekkora hatással volt az a nyár a monarchia intézményére, az uralkodóra és az ő szerepfelfogására (azt nyilván nem tudhatjuk, hogy a személyiségére milyen valós hatást tett).
 
Szóval, először a sorozat történetében le kell írnom: megbillentünk.
 
De lássuk, mi is került a vászonra – mert amit ábrázolt, azt most is szinte hibátlanul ábrázolta. Ott vesszük fel a fonalat, ahol abbahagytuk az előző évad végén: Diana elindul fiaival a Földközi-tenger felé, hogy Mohamed al Fayed jachtján töltse a vakációt. Riviéra, luxus, szikrázó tenger – és Dodi al Fayed. Akit apja eléggé ellentmondást nem tűrően rendel oda a hercegnő szórakoztatására, nem hagyván kétséget afelől, amit az előző évad önmagában zseniálisan összerakott harmadik részével megalapoztak: az angol arisztokrácia köreibe mindenáron bekerülni vágyó al Fayed épp úgy felhasználta Dianát a saját céljaira, ahogy a királyi család. Csak közben talán jobban szórakoztatta. Hogy mennyire túlozza el ezt a vonalat Morgan, azt nehéz még csak megtippelni is, hisz az al Fayedék jachtján és köreiben történtekről tán még kevesebbet tudunk, mint ami a palotából kiszivárog – nézőként szórakoztató, ahogy az amúgy szerethető, bohém pátriárka mindent elkövet, hogy nyélbe üsse a frigyet, ugyanakkor a sejtetés, hogy konkrétan ő is részt vett abban, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapjon a viszony, a végkifejletet tekintve elborzasztó és kicsit ízléstelen is.
 
Itt is helyet kapott egy remek kis betét, az egyik rész felvezetőjében a kor egyik leghíresebb paparazzija, az elhíresült csókfotót szállító Mario Brenna és egy kisvárosi monarchiarajongó brit fotós szembeállításával Morgan öt percben többet elmond a korszak bulvárborzalmáról, mint mások egy dokumentumfilmben. Ehhez nagyon ért, ahogy a feszültségteremtéshez is. Diana és Dodi fotósok általi üldözését úgy ábrázolja, hogy az feszültebb pillanatokat eredményez, mint bármely fantasy- vagy akcióeposz. Ahogy Diana próbál a reptér bejáratától kb tíz méterre lévő autóba beszállni és menet közben ezernyi géppisztoly ropogását idéző fényképezőgépkattogás kíséri, már szinte elviselhetetlen, nehéz nézni is – hogy ismerjük a történet végét, csak ráerősít a feszültségre. Valahol groteszk, menet közben néha azt érzi a néző, hogy ezt túltolták, ilyen nincs, a forgatókönyvírónak megszaladt a fantáziája, teljesen hihetetlen kevercsét látjuk egy Shakespeare-i királydrámának és egy brazil szappanoperának. Csak hát, ez a valóság (egy szelete).
 
Ahhoz képest, amerre a második epizódban elmegy, a végjátékra mintha elbátortalanodna. A baleset utáni sokk és tehetetlenség közepette sem Charles Spencer híres kijelentése, miszerint mindenkinek, aki fizetett a Dianát ábrázoló lesifotókért, vér tapad a kezéhez, sem Mohamed al Fayed teóriája arról, hogy Dianát és Dodit az angol titkosszolgálat tette el láb alól, mert nem hagyhatták, hogy a leendő angol király anyja hozzámenjen egy arab üzletemberhez, nem kap szerepet. Pedig…
 
Spencer gróf persze túlzott, de amit megkapirgált, az valós párbeszédhez vezethet(ett volna) arról, hogy mi is volt ennek a médiahisztinek az eredője, hogy mennyiben tehető felelőssé a híresség, aki azért, hogy híres maradjon (és amíg a saját céljai érdekében áll), odaadja magát a médiának és kihasználja a kamerákat (ahogy egyébként a hercegnő is tette, nem egyszer); a fotós, aki nyilván mindent megtesz azért, hogy a legjobb képet lője, hisz ebből él, és „csupán” kiszolgálja a megrendelői igényt (de meddig mehet el vajon a saját és mások testi épségének veszélyeztetésében?); a sajtóorgánumok, melyek horribilis összegeket fizetnek egy-egy képért; és az egyszeri néző-olvasó, aki csüng minden botrányos egypercesen? Nyilván ezeket a kérdéseket - épp Diana tragédiája miatt is - amíg létezik mai értelemben vett média és nem zabál fel minket teljesen az MI, addig kutatni fogják a médiaszociológusok – Morgan kihagyja a ziccert, hogy erről szót ejtsen.
 
Ennél is nagyobb hiba az al Fayed-féle (de messze nem csak általa osztott) összeesküvéselmélet kihagyása, mert szorosan összefügg a királyi család ’97-et követő megítélésével. Diana halála után a királynő ugyan képes megerősíteni pozícióját, mint a nemzet nagymamája, és visszakapja megtépázott népszerűségét, azonban a trónörökösre és Kamillára még az addig látottaknál is nagyobb gyűlöletcunami zúdult, nem kis részben az előző feleség halála körüli kérdőjelek miatt. Az, hogy évekig nem csitultak a feltételezések, hogy Károlynak / a titkosszolgálatnak / a kormánynak köze volt Diana halálához, nagy szerepet játszott abban, hogy a bitorló Kamillát (aki pedig ’97 nyarára már épp elindult volna az elfogadtatás útján) még hosszú évekig nem engedték be hivatalosan a családba. Ezt a kérdéskört azért valahogy kezelnie kell Morgannak a folytatásban, hacsak nem ugrik egy nagyot az évad két fele között.
 
Van még egy kényes kérdés, amit csak nagyon szőrmentén érintett a forgatókönyv: Diana két fia és a temetésen játszott szerepük. Visszanézve a felvételeket, látva Harry herceg későbbi ámokfutását, ahogy figyelemért esedezve módszeresen kiírja magát a királyi családból, olvasva a memoárját (megtettem, nem írtam róla, rossz volt, de tanulságos), iszonyú furcsa látni, hogy egy tizenhárom és egy tizenöt éves gyereket arra kényszerítenek, hogy az édesanyjuk halála után mosolyogva fogjanak kezet a gyászoló tömegekkel és rezzenéstelen arccal órákig kísérjék a koporsót végig London utcáin. Nincs gyerekem, de vagyok már olyan idős, hogy lehetne ekkora, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen elmebetegség már ez? Pont Harry memoárja világít rá, hogy mekkora lelki sérülést okozhat egy gyereknek az, hogy nem engedik gyászolni, hogy belehajszolják egy ilyen kutyakomédiába szó szerint a fél világ tekintetének kereszttüzében, és hogy aztán nem segítenek neki feldolgozni a történteket (természetesen más kérdés, hogy neki volt azóta 25 éve, hogy segítséget kérjen a feldolgozáshoz, és tehetné ezt méltósággal, zárt ajtók mögött [ahogy valószínűleg a testvére tette], ahelyett hogy végighaknizza vele a világot).
 
Érdekes, hogy amikor néztem, tetszett, ehhez képest most, hogy írok róla, csak a hiányosságokat sorolom… Mindenképpen egy nehéz és kritikus időszakot próbált Morgan ábrázolni, nyilván a legkevesebb károkozással és a legméltóbban a saját maga elé (is) támasztott eszményhez, a monarchia és a korona szentségéhez. Sokkal kevésbé kritikus, mint anno A királynőben, az uralkodó pálfordulását is másképp ábrázolja, összességében mindent megtesz azért, hogy úgy csináljon egyszerre mártírt és szentet a szívek királynőjéből, hogy közben ne kelljen egy percre sem kritikát megfogalmaznia az uralkodóval szemben. Szép kísérlet. Nekem azért picit jobban tetszett, amikor Morgan bátrabban nyúlt a monarchiához. Mondanám, hogy nézzük meg, hátha a befejezésben visszatérünk ide, de tartok tőle, hogy pont a királynő halála utáni ájult tisztelet teszi ezt lehetetlenné. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, kesztyűs kézzel, eltartott kisujjal fogjuk megfogni a monarchia utolsó pár évét, semmi botrány, semmi megkérdőjelezett szerep, mindenki megkapja a maga happy endjét, és ha már egy esküvővel indítottunk, egy esküvővel fogunk zárni (jó eséllyel 2011-ben). Ezzel szépen el is helyezzük az új idők új szereplőit a sakktáblán. De tudjátok mit? Lepjenek meg!