Doug Dorst – J. J. Abrams: S

„Kurva jól néz ki és kibaszott fárasztó olvasni.” (Amadea)

Ennél frappánsabb egymondatos kritika nem is kell ennek a könyvnek. A karácsonyi könyves szezon legnagyobb szenzációja volt a filmes J. J. Abrams (Lost, Star Wars – Az ébredő erő, Super 8, Alias) és az ő szellemírója, Doug Dorst „mystery box” köntösben kiadott regénye-társasjátéka-kirakója, a magyar könyvpiacon egyébként valóban évek óta nem látott igényességgel kiadott S. Ez volt a könyv, ami minden könyvmolynak kellett – és ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagy kérdés is adta magát: vajon a szemfényvesztő külső és az ínycsiklandó ötlet mögött lakik-e valami vagy csak egy gigantikus lufi az egész?

Hatalmas megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy bizony lakik. Az S igazi kaland, bele kell veszni, hagyni neki időt, rászánni egy halom energiát – csak így lehet. Listamániás olvasóknak, akik csak azért vesznek kezükbe könyvet hogy izibe kattinthassanak a goodreads-en hogy még egyet kiolvastak, nem való. Felhőtlen szórakozást keresőknek sem, mert bár a sztori elég szórakoztató, jó eséllyel halálra fog idegesíteni a sok szirszar amit ráaggattak. Viszont aki valami igazán különlegesre vágyik, ami felrázza az egyforma könyvek százai között, kicsit visszaadja a könyvek világára való gyermeki rácsodálkozást, a nagybetűs élményt, ami egy újabb könyvet (egy újabb rejtélyt) kinyitva elfog, annak az S tökéletes választás.

Nekem elsősorban játék. Játék a szavakkal, a képekkel, a kódokkal, az utalásokkal, az ezer szinten áthallásos egymásba játszó történetekkel. Imádtam párhuzamokat keresni a beékelt regény, a fiktív szerző élete és a margón levelezők megpróbáltatásai között. Imádtam a kihagyott jeleket, a meg nem magyarázott levélváltásokat, a felfedezést, hogy az élet kezd beszivárogni a könyvbe, amikor kutatóink már nyilvánvalóan találkoztak és nem „csak” a jegyzetekben kommunikálnak. Imádtam, hogy esélyem sincs mindent megtudni és kombinálhatok kedvemre. És hogy felállíthatom én is a saját Straka-teóriámat.

A játék középpontjában egy fiktív szerző, a „huszadik századi íróóriás” V. M. Straka Thészeusz hajója című regénye áll – e regény könyvtári példányának lapjain kezd levelezésbe a tizenéves kora óta Straka bűvöletében élő kirúgott doktorandusz, Eric és a szerzővel még csak ismerkedő végzős irodalom szakos Jen. Straka műveitől elválaszthatatlan a Straka-rejtély, lévén az íróról soha nem sikerült bebizonyítani, ki volt valójában – nem csoda, hogy az unalmas könyvtári munkájától és leendő éhenkórász bölcsész jövőjétől közepesen frusztrált Jen is saját kutatásba kezd. Mely kutatás egy ponton elválaszthatatlan lesz Eric jegyzeteitől és kettejük levelezésétől, annyira, hogy a valóság szép lassan beférkőzik a műbe és ők ketten egy potenciális titkos társaság utáni nyomozás közepén találják magukat. És ahogy a Thészeusz hajója, Straka és fordítója, F. X. Caldeira rejtélye, kettejük kapcsolata és az egyetemi és nem-egyetemi körök beavatkozása kezd átláthatatlanul összegabalyodni, hirtelen sokkal több forog kockán, mint hogy kiderítik-e ki volt V. M. Straka.

Na ilyet NE csináljatok mert utána marha nehéz visszalegózni mindent a helyére :) 

Egy irodalmi nyomozás mindig izgalmas a hozzám hasonló lelkes de kontár irodalmárok számára – azonban egy efféle irodalmi nyomozásra épülő játék legalapvetőbb próbatétele számomra mindig az, képes-e elhitetni velem a szerző, hogy a mű(vek) mely(ek) után a nyomozás folyik, valóban képes(ek) annyira megragadni az olvasó-kutatót, hogy mindent félredobva neki(k) szentelje figyelmét. Ha a „könyv a könyvben” önmagában működik, minden adott a sikerhez. Ha nem, lehet akármilyen fantáziadús a körítés, annyi az egésznek. Ennek eddigi legszebb általam olvasott példája A. S. Byatt Mindenem című remekműve, melyben sikerült tökéletesen felépítenie a szerzőnek két viktoriánus költőóriás életművét és elhitetni velem nem csak azt, hogy a műveik a legnagyobbak közé tartoznak, hanem hogy úgy értelmeződnek át, ahogy haladunk előre a nyomozásban. Magam is meglepem vele, de az S hasonló bravúrt vitt véghez – a Thészeusz hajója tán az egész projekt legjobban sikerült része, Dorst meglepően jól ír és sikerült teljesen behúznia a Straka-rejtélybe már pusztán a regénnyel is.

Adja magát a kérdés (ha már a Thészeusz hajója és az S középpontjában is az identitás kérdése áll): vajon értékelhető önmagában egy ilyen mű? Bevallom, ennek (tán öncélú) illusztrálására született az előző bejegyzés – választ nem leltem, de nagyon jól szórakoztam közben. Mindenesetre a megannyi, identitást firtató kérdés mellé felvéshetjük ezt is: vajon a „regény a regényben” mikortól válik önálló regénnyé? És vajon mi adja az S elsődleges varázsát – az ötlet (azaz a kinézet, a játék, a mellékletek) vagy az alaptörténet (azaz a Thészeusz hajója)? Ha Jen és Eric egy ostoba fércmű körül produkálták volna magukat nekünk, akkor is kajálnánk? Esetleg a Thészeusz hajója megítélését javítja aránytalan mértékben a köré húzott felhajtás? Számomra ezek a kérdések csodásan összecsengenek a regény által felvetett kérdésekkel és ha ez tudatos, emelem kalapom Doug Dorst előtt. Ha meg csak az én belemagyarázásom, hát, így jártunk…

Az ilyen oldalaktól hullik ki az ember haja - egy dolog a sok firka meg a színek,
de az össze-vissza nyilazások... 

Ami az olvasásélményt illeti: valóban kurva fárasztó. Ezt a könyvet nem lehet egyszer elolvasni. Illetve hát lehet, csak minek... Több olvasási módszer terjed a neten, hogy kinek mi az ideális, azt mindenkinek magának kell megtalálni, én sokáig törekedtem arra, hogy előbb elolvassam a Thészeusz hajóját, bármiféle jegyzet nélkül, de folyton elvonták a figyelmem az összefirkált margók, úgyhogy áttértem az egy fejezet TH – egy fejezet az első levélváltásból (kék-fekete) taktikára. Aztán jött az újraolvasás a második kör levelezéssel (narancs-zöld) és a pofonnal, mert a különböző színű levélváltásokat nem lehet egymástól függetlenül olvasni, bár legalább négy idősíkon születtek, összefüggő szövegtestet alkotnak, tehát vissza- és vissza- és visszaolvasás. Mire a végére érsz, az első kör levelezést jó eséllyel negyedszer olvasod. És akkor még nem beszéltünk a mellékletekről, melyeknél sehol nincs jelezve, hogy melyik időszakhoz (azaz melyik levélváltáshoz) kapcsolódnak, szóval könnyű lyukra futni. Persze lehet még vagy ezerféleképp, és akkor sem történik semmi, ha egyszerre olvasod az egy oldalon lévő összes bötűt, ha vállalod hogy elspoilerezel magadnak egy csomó mindent, de mégiscsak időrendben ad ki egy nagyjából összefüggő történetet. Nagyjából, mert van, ami kimarad, hisz miután találkoztak, hőseink nem teszik meg nekünk azt a szívességet, hogy mindent leírjanak.

Időrabló, az biztos, de nekem megérte. Rég szórakoztam ilyen jól olvasás közben – miközben pontosan tudtam, hogy az orromnál fogva vezetnek. Mert az egész rejtélyesdi elsődleges mozgatórugója valóban egyszerű mint az egyszeregy. Elképzelem egyébként, mekkora élmény lehetett ezt a könyvet összerakni – ötletelni, megírni a Thészeusz hajóját, körérakni a Straka-rejtélyt, aköré a Jen-Eric nyomozást; összefirkálni a kész művet, képeslapokat írni, szalvétára rajzolni… Imádtam volna ezen dolgozni! (Jó, nyilván nem a határidő szorításában.) Azt hiszem, ez a jelenkori hagyományos (populáris) könyvkiadás csúcsa – és amikor minden egyre inkább a digitália felé tolódik, állati jó érzés hogy valaki csinál még ilyet :)

(Egyetlen apró kritikám van a magyar kiadással kapcsolatban: Caldeira többször előre- és visszautal a saját jegyzeteire, folyamatos számozással – ezek követése a kódok megfejtéséhez elengedhetetlen. A magyar változatba viszont fejezetenkénti számozással kerültek a jegyzetek. Apróság, és nem is teszek úgy mintha magam akartam volna megfejteni a kódot, simán ráhagytam Jenre, de azért bosszantó baki.)

Kiadó: Geopen

Fordító: M. Bíró Júlia - Bélai Krisztina 

Mazsoláznivaló kezdőknek és haladóknak: Thougths On „S”

V. M. Straka: Thészeusz hajója*

„Ami a víznél kezdődik, ott is végződjék, és ami ott végződik, kezdődjék el újra. A szó a holtaknak ajándék, az élőknek figyelmeztetés.”

Magányos férfi baktat egy esőáztatta tengerparti kikötőváros sikátoraiban. Nem tudja, ki ő, nincs neve, nincsenek emlékei, nincsenek céljai, csak egy suttogást hall olykor a fejében – ami a víznél kezdődik, ott is végződjék… Nem tudja, hogy került oda, ahol van, s nem tudjuk mi sem. Egy névtelen férfi, egy névtelen városka, egy meghatározatlan idő. Valahol, valamikor, a vízparton. Egy kocsma, egy nő, egy rejtélyes könyv, valamiféle derengő emlékfoszlány – aztán a kába, vak sötétség.

A férfit - nevezzük mi is „S”-nek, ha már a folyvást őt kísértő szimbólum után így nevezte el magát - elrablói egy hajóra viszik, mely az ismeretlen kikötőből tart ismeretlen célok felé, fedélzetén kísértethistóriába illő bevarrt szájú matrózokkal, vért izzadó térképekkel, fedélközében titkos rituálékkal. Miért került a hajóra S? Hova tartanak? Milyen szerepet szánnak neki? Megannyi kérdés, válaszok nélkül. Mígnem egy jótékony vihar árnyékában S útja újabb ismeretlen kikötő felé fordul. De vajon ezen a helyen válaszokat talál a vízből egy munkástüntetés közepébe kibukkanó amnéziás hősünk? Vajon a kocsmabélire kísértetiesen emlékeztető lány nyomában megtalálja saját magát? Vagy jobban teszi, ha a lázadó munkások kicsiny élcsapatához csatlakozva bujkálásra adja a fejét a hegyekben? Vagy…?

S ha újabb tragédiák és menekülések után útja ismét a vihar ütötte sebeket maga mögött hagyó hajóra vezeti, vajon mi vár rá? Hol van nagyobb esélye meglelni önmagát, elvesztett identitását, a hajón vagy a hajóról menekülve? Ki ő, mi ő, miért jut vissza mindig ugyanabba az agyonkarcolt falú kajütbe, bármit is tesz? Mi köti a hajóhoz, mely deszkáiban hordozza az „ő” szimbólumát? S miért hajóznak vele újabb és újabb partok felé, mintha csak újabb és újabb küldetések felé vinnék?

V. M. Straka művének középpontjában az identitás és annak örök keresése áll – főhőse maga a nagybetűs kérdőjel, aki a hajón leélt évtizedek alatt sem találja a választ a legalapvetőbb kérdésre: ki vagyok én? Vajon az „egykorvolt” én identitása számít vagy amit az elmúlt évtizedekben megtettem? Mi határoz meg minket, mi határozza meg, mit tehetünk? Emlékezet nélkül egy forradalomba csöppenve vajon várnunk kell arra hogy eldőljön, kik vagyunk és melyik oldal a „miénk”? Identitásunk határozza meg, mit teszünk, vagy a tetteink határozzák meg az identitásunkat? És ha elfeledett „énünk” meggyőződése ellenében cselekszünk, vajon felülírhatjuk-e „önmagunk”? Újjászülethetünk-e pusztán tettek által? No és ha megtaláljuk őt, aki választ adhat az összes kérdésre, mit teszünk? Visszaköveteljük egykori valónkat vagy harcolunk tovább új bőrünkbe bújva?

Nem véletlen a címadás – a metafizika egyik nagy kérdését jó ideje Thészeusz hajójával illusztrálják. A legendás hős hajóját az athéniek oly nagy becsben tartották, hogy időtlen időkig javítgatták, deszkáit folyvást kicserélték, testét megújították. De vajon meddig marad a hajó ugyanaz amin Thészeusz hajózott? Ha minden deszkáját kicserélték, ha már egy alkotóeleme sem azonos azzal a hajóval akkor is „Thészeusz hajója” marad? A fizikai elemek vagy az elme által ráaggatott konstrukció teszi a tárgyat azonossá önmagával? Ahogy Thészeusz hajója, úgy S hajója is változik az évekkel – teste nem is hasonlít egykori önmagára, legénysége megfogyatkozott, térképei vérbe borultak. Mégis – ugyanaz a szimbólum vezeti útját. Ahogy a rajta utazó férfiét is.

Küldetésről küldetésre. A feszesen tíz fejezetre osztott regénybe ékelt Közjátékban kapunk támpontot arról, hol és milyen időkben járunk. 1914, a trónörökös meggyilkolása – Európa vérbe borulásának előestéje. Nagyhatalmak esnek egymás torkának, miközben milliók halnak meg a frontokon vagy éhen a hátországokban. Munkáslázadások, gyilkosságok, összeesküvések – s a háttérben egy minden szálat kézben tartó vállalatbirodalom, mely kihasználja a háborút, a nyomort, az emberi kapzsiságot. De vajon hol ér véget S hajszája? Ott, ahol megtalálja önmagát, vagy ahol leszámol konstruált ellenségével? Mi a végső cél? Létezik egyáltalán? Vagy szerepünk a történetben mindössze annyi, hogy gördítsük előre a kereket és megágyazzunk az utánunk jövő generációknak? Mit ér a fegyver, a lázadás, a gyilkolás? És mit ér a tinta? Ha vérünket adjuk a világ megőrzéséért, miközben fogalmunk sincs, miért is adjuk, az a vér attól még mi vagyunk? Talán a legfőbb identitásmeghatározónk az, mit vagyunk hajlandóak feláldozni magunkból.

Straka lenyűgözően burkolja metafizikai kérdéseit kalandos mozgalmi regénybe. Miközben olvassuk, remekül szórakozunk, S története igazi kikapcsolódás, a szó legnemesebb értelmében, ha az olvasó szeszélye úgy diktálja, meg is maradhat ennyinek; ugyanakkor ez a rendre önmagába csavarodó kutatás az elveszett és meglelt identitások körül az arra fogékonyaknak hosszú időre adhat kutatni- és töprengeni valót. Pláne, ha elolvassuk a fordító, F. X. Caldeira előszavát, melyben ízelítőt ad a szerzőt körülvevő rejtélyről – és ha mindehhez hozzávesszük, hogy az általunk olvasott mű valójában Caldeira rekonstrukciója Straka kéziratából, melyből épp a legfontosabb: a vége hiányzott. Ilyesformán sosem tudhatjuk meg, maga Straka milyen válaszokat adott volna (ha adott volna…) a saját kérdéseire.

Mindenesetre amit Caldeira leír - és ahogy magyarázza saját bizonyítványát a kiegészített befejezés kapcsán - az több mint érdekes. V. M. Straka a huszadik század egyik legizgalmasabb elfeledett szerzője, akinek további 18 regénye vár felfedezésre – miközben személye és élete még ma is ismeretlen az irodalomkutatók előtt, éppúgy lehetett cseh munkás, aki fiatalon fordult az irodalom felé, hogy a tollával lázadjon a kizsákmányolók ellen, mint híres gyermekkönyvszerző, aki más műfajba tett kirándulást. A találgatások száma végtelen, egy biztos: akárki is volt Straka, a Thészeusz hajója után én mindenképpen szeretnék még olvasni tőle!

Kiadó: Szárnyas Saru

Fordító: F. X. Caldeira

* A könyv természetesen fiktív - valódi szerzője Doug Dorst, ötletgazdája J. J. Abrams, megjelent a kettejük által jegyzett S című kötetben**

** Hogy ennek következtében jelen kritika is okvetlenül fiktív-e arra visszatérünk a következő posztban...

Holdfény királyság - film

Ez egy valószínűtlenül bájos 1965. Ez egy Wes Anderson film 1965-je. Ez egy filmes-idő, a csalásait soha el nem takaró filmes képein. Aki láthatóan azt szeretné, ha nem a valóság illúzióját teremtené újra a filmje – hanem egy ízt a szájban, amely valóságos. Ha elégtételt ad, hát így ízlelhető: tudod, hogy bosszú a valóságon, csalás, nem igazi, kicsavart és kifacsart, mint minden mozgókép – a legjobb szándékok ellenére mind. Hiszen (hogy mást ne is mondjak) komponál mind, időt kezel – leginkább sűrít: kicselezi az órák telésének unalmát. Vannak kivételek – de Tarkovszkij, Bergman (avagy: Tarr Béla) nyelvén nagyon nehéz volna egy ilyen szelíden morbid történetet elmesélni. Egy ennyire komplementer-történetet. Egy ennyire amerikai, mondjuk így: tömegkultúra-nyelven megszólaltatható történetet. Amely épp hogy a tömegkultúra-nyelven pofoz vissza a kortárs filmnyelves fősodornak, beint a szinte kikövetelt, szinte kötelező dramaturgiának – a beállításait, a képeit megvalósítva ölt nyelvet a minket oly sokszor (és sikerrel) manipuláló Ipari Képelőállító Műveknek; s mindezt ízléssel és rengeteg humorral teszi.

Na de félre az okoskodással! Ez egy Wes Anderson film. Amelyben Sam Shakusky az ifjú keki cserkész egy 1964-es templomi színielőadáson beleszeret Suzy Bishopba. Aki a Benjamin Britten által megzenésített Noé-darabban a hollót énekelte. A két gyerek hosszas levelezés után együtt szökik a meg nem értés, a kiközösítés, a legszörnyűbb gyerekszerep elől: a különbözés elől, amely megkülönböztet – tehát fáj. A két nem értett gyerek. A problémás, akinél ha kihúzod a gyufát, beléd mártja a balkezes ollót – és az árva, aki nem tette magát szerethetőbbé, amikor letagadta az árvaságot. A két gyerek, aki körül mint az anyától lopott illatfelhő ott lengedez ez a más vagyok-érzet, aminél a közösségekbe így vagy úgy (stréberként avagy csibészként) illeszkedőket jobban nem irritálja semmi. Akik leginkább szeretnének szökni, egy időbe, egy helyre, ahol végre a saját szabályaik szerint olvashatnák a természet és kultúra térképeit…

Na de félre az okoskodással! Az úgyis csak olyan, a filmbe belebeszélő manó, mint a Bob Balaban által eljátszott narrátor, aki Wes Andersonnál nemcsak látszik, de még szerepet is kap az események irányításában – úgy anakronizmus tehát, ahogy van, de a rendező filmjeiben az ilyen anakronizmus a természetes. Mint a filmben előre bejelentett vihar, mint a postáskisasszony vaskosan látszó vonzalma, a cserkészvezető hang-naplója, mint a gyámhivatal vénkisasszony kinézetű munkatársnője, akit mindenki, még ő maga is Gyámhivatalnak hív, mint az Ivanhoe csekésztábor felett a csálé felirat, mint a távcső, ami egy lány varázsereje. Ezt a filmet nem kell szerteokoskodni. Szorongó gyerekek fantáziája valósul benne, az említett filmes dramaturgiákat dugóhúzószerűen önmagukba csavarva - a közepén lenne szokásosan vége, ott, amikor felfedezik a szökevényeket, de nem - Wes Anderson tovább tekeri, amíg bele nem fér egy gyönyörű képsor a házasságról, egy a szerelmi kudarcok emberéről, egy ihletetten valószínűtlen templomi esküvő, több üldözés és egy jelenet, amikor Bruce Willis megmenthet „mindenkit”.

Láthatóan mindenki szívesen jött ebbe a filmbe – mondjuk így: hülyét csinálni magából. Úgy képzelem, így hívta fel a rendező például Edward Nortont: „gyere, szeretném, ha mély kétségbeeséssel belenéznél a kamerába, mint egy tükörbe – tudod, ahogyan szoktad… csak ezúttal nevetséges leszel tőle”. Úgy képzelem, ezzel hívta Willist: „csináljuk meg az összes nyomozószereped együttes paródiáját. Legyél az a halk szavú fazon, aki a végén megment – nem zavar ugye, ha közben kiröhögnek?” Elképzelem Tilda Swinton arcát, amint a forgatókönyvet olvassa, a szerepét, ahol Gyámhivatalnak hívják… Jason Swartzmant, amint szembesül a felelőtlen-felelős maffiózó cserkész szerepével (amiről nekem hogy, hogy nem, Joseph Heller A 22-es csapdájának Milo Minderbindere jutott az eszembe). Elképzelem Harvey Keitelt, amint Wes Anderson elmeséli neki a sátor-apokalipszist… Azt hiszem ez a tán legnagyobb varázs egy színész számára, ha egy rendező ilyen: ha így látja a színészt, a karakterét, ami kirajzolódik azok által, akiket már megformált. Nem beszélve róla: rendkívül jól ível a pálya tőle, ha egy ilyen tükörszerepbe fordul a játékos, önironikus kacsintásba, ha így hagyja kinevetni magát – néha szinte többet ér, mint egy teljesen más osztatú figura megformálása. Azt hiszem, erről Bill Murray mesélhetne hosszan; szívesen meghallgatnám, miközben keressük a kivágható fát…

Ez a film tette fura figurából figyelemre méltó fura figurává a rendezőjét – hogy aztán még nagyobbat dobhasson a Grand Budapest Hotel megformálásával. Amit az Édes vízi életben úgy kellett megbocsátanom, azt itt megszerettem – persze ott az egyik gyermekkori hősöm, Jacques Cousteau kapott kegyetlenül eltalált görbe tükröt az egész természetfilm-biznisszel egyetemben; itt meg a saját gyermekkorom álmodozó „hősét” dédelgette egy kiskamasz-vágybeteljesítő mese. Ahol a lány a végén is fantasztikus történeteket mesél, és senki nem akarja, hogy befejezze. És a fiú emlékezetből festi le kettejük közös létének bázisát. A helyet, amelynek nevét egykor biztosan a 3.25 mérföldes árapály-öböl egébe kiáltották. Amely a filmben egyébként egyszer sem hangzik el, tehát kettejük titka. Emlékezetből festi az évszázad vihara által elmosott helyet, amit ők ketten így hívnak: Holdfény királyság.

Harry Potter és a bölcsek köve - Jim Kay illusztrációival

Gyorsan visszanéztem, közel három éve írtam utoljára ezen oldalakon a Harry Potter szériáról (a mozimaraton kapcsán) és már akkor megfogadtam, hogy „hamarosan” újraolvasom a könyveket. Na, ez azóta még jó párszor elhangzott… Közben teltek az évek, én egyre keserűbb idősebb, tapasztaltabb, kritikusabb lettem és egyre jobban távolodtam az egykori rajongó önmagamtól. Annyira, hogy az utóbbi időben inkább csak elnéző mosollyal tekintettem azokra akik még mindig ugyanolyan intenzitással és gyermeki rajongással viseltetnek a sorozat iránt mint tizenévesen. Egyfelől mert Rowling azóta írt művei közül van, ami sokkal jobban tetszik (ezzel adtam is egy pofont nyolc évvel ezelőtti önmagamnak [nyolc év – el se hiszem, hogy ilyen régóta írok ide], aki azt írta hogy a hölgy inkább ne fogjon többet tollat a kezébe, ehhez foghatót úgysem tud még egyszer összehozni…); másfelől mert nem és nem és nem tudom megbocsátani a hetedik rész borzalmas(an nyálas) végkifejletét. Ez van.

Ha ezen az úton haladtunk volna tovább, újraolvasás nélkül, akkor egy-két éven belül könnyen eljutottam volna a szériát felhúzott orral pocskondiázó kontyos-kardigános könyvtáros nénik szintjére – örüljünk együtt, hogy nem így történt. Mert jött Jim Kay, és egycsapásra újraélesztette rajongásomat.

Amikor először a fülembe jutott hogy lesz illusztrált kiadás, naná hogy én is rókabőrt kiáltottam – aztán az első képek meggyőztek hogy ezt ilyen formában valóban érdemes volt megrajzolni és újra kiadni. Igenám, de még mindig ott a nagy kérdés: vajon meddig tart a lelkesedés? Rajzolóé, kiadóé, olvasóé? Mert láttunk már olyan „díszkiadást” ami az első rész után szégyenkezve elbujdokolt az alsó sorokba, álmában sem remélve, hogy társakat kap a folytatások személyében. De van-e értelme nem kevés pénzért megvenni az illusztrált verziót akkor is, ha lehet, nem lesz tovább? Ér-e annyit hogy felülírja a töredék sorozatok feletti bosszankodásunkat?

Teszlek süveg - kb ezerszer jobban tetszik ez az
elképzelés mint a filmeseké 

Ezen kérdések egészen addig merülhetnek fel, amíg az ember kézbe nem vesz egy példányt (vagy meg nem nézi EZT a videót) – utána már fikarcnyit sem érdekel, mennyibe kerül, lesz-e folytatás, mekkora helyet fog foglalni a polcon, egész egyszerűen KELL. Mert a sok valóban rókabőr-kiadvány közt igazi gyöngyszem, amin érezni az odaadást, a művész saját rajongását az alapanyag iránt, az önálló víziót, ami nem csupán „más” de képes felülírni a filmek által belénk égetett képet. Jim Kay-nek ezt meg kellett rajzolnia, nincs mese! Azért pedig külön hála és köszönet, hogy az „illusztrált kiadás” nem merül ki abban hogy bedobáltak húsz random rajzot a regénybe oszt jó napot, hanem az egész művön koncepciózusan végigvitték a kisebb-nagyobb hangulatelemek, egész oldalas rajzok, tintapacák, fiktív könyvillusztrációk sorát.

Nem mondom, hogy minden rajzát imádtam, de ez nem is baj – mert ha valaki így képes megálmodni a saját Roxfortját, a saját Abszol útját, a saját szereplőit, akkor az nyugodtan elfér az én (vagy bárki más) elképzelése mellett. A legtöbb helyszín egyébként szerintem konkrétan zseniálisra sikeredett – ami kevésbé tetszett, azok az emberábrázolásai. A három kölyök még hagyján, és mondjuk Dursley-ék ábrázolásában is nehéz lenne kivetni valót találni, de a tanárok közül például egyik sem nyerte el a tetszésemet. Szegény Mógus meg hatványozottan béna lett – úgy tűnik, nem csak a filmesek nem tudtak mit kezdeni a kétarcú emberrel…

S hogy az illusztrációkon túl milyen volt maga a Harry Potter és a bölcsek köve újraolvasás?

Az Abszol úton ébredtem aranyvasárnap...

Nos, ha azt mondom, a karácsonyi szünetben többnyire úgy teltek a reggelek, hogy ültem a kanapé sarkába kucorodva, kávézva és arcomon gyermeki elragadtatással lapozgatva a könyvet, az gondolom, mindent elmond. Elvarázsolt. Újra. Ittam minden szavát, ismét rácsodálkoztam Vernon bácsi határtalan ostobaságára, a roxforti levél komikumára, a Weasley család dinkaságára, Harry elveszettségére és első valódi „otthon” töltött estéjére Roxfortban, az első varázslóleckék és söprűn repülés izgalmára, a trolltámadás árnyékában szövődő hamisítatlanul kisdiákos, de sziklaszilárd barátságra. Persze időnként eszembe jutott hogy jó-jó, de mi lesz ebből, de mindig elhessegettem a gondolatot – csak hagytam hogy hasson rám ez az első rész, minden csodájával.

Végtelenül hálás vagyok Jim Kay illusztrátornak, amiért megálmodta a saját Roxfortját és J. K. Rowlingnak, amiért hagyta neki – no meg az Animusnak, amiért bevállalták a kiadását, dacára a hazai viszonyoknak. Lenyűgöző kiadvány lett, ott a helye minden rajongó könyvespolcán – ha igazak a hírek, már készülnek a második rész illusztrációi, izgalmas lenne, ha évről évre odapakolhatnánk egy kötetet a karácsonyfa alá, bár tekintve az utolsó négy rész méreteit, lehet, külön polcot is kell nekik venni… De még az is megéri. Mert képes visszaadni valamit abból a gyermeki rajongásból, amiről azt hittem, már végképp elveszett-elnyomtam magamban. És leginkább ezért a visszanyert rajongásért vagyok nagyon hálás :)

Hagrid kunyhója egy felfordított csónak - azt hiszem, ez
 Shizoo kolléga kedvenc illusztrációja :)

Miamona’s Reading Challenge 2016

…mert Miamona könyves kihívására nem lehet nemet mondani…

Pedig idén aztán tényleg nem akartam több tervet, kihívást, listát, tag-et, rossznyavalyát a nyakamba venni, úgy gondoltam, bőven elég a várólista-csökkentés, de aztán megláttam Miamona kollegina hagyományos kihívásának idei kiadását és ismét csak úgy jártam, hogy annyira szórakoztató kategóriákat állított össze, hogy nem tudtam nekik ellenállni :) főleg kettőnek, amire egyből beugrott egy-egy ideális (és vicces) jelölt. Persze a többire is van (nagyjából) ötletem, aztán majd lehet, megint úgy járok, mint tavaly, hogy mindent olvasok, csak azokat nem, amiket év elején belőttem az egyes kategóriákra. Persze ha így lesz, annál jobb játék lesz utólag sakkozni az olvasottak és a kategóriák összepárosításával (ugye?).

Lássuk az idei 10+1 kategóriát (a leírásokat szemérmetlenül loptam a kihívás gazdájától):

1. Frissensült  

„Idei, 2016-os, friss, ropogós, új megjelenés. Lehet külföldi vagy magyar, regény vagy novelláskötet, képregény vagy zsoltáros könyv. A lényeg, hogy ide véle, melegébe'!”

Nos, elég sok idei könyvet szándékozom elolvasni, szóval ide egész biztosan lesz mit bepasszírozni :)

2. Madarat tolláról 

„Ne kérdezzétek hogy pattant ki a fejemből, a lényeg, hogy valamiféle madár szerepeljen vagy a címben vagy a borítón. Szárnyaljunk szabadon, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle...”

Hmmm… Azonnal beugrott A hollókisasszony, annál madarasabb könyv nem is kell, de hát azt már olvastam, ami persze nem kizáró ok, de mégiscsak illene majd valami új madarast találni… madár-madár-madár kerestetik…

3. Gyerek-gyerek-gyerek...

„Jó, tudom, ezzel hajlik leginkább magam felé a kezem, mert amúgy is vonzanak engem a gyerekek, mármint normál módon...:) A megkötés itt egy kicsit szigorúbb, legyen a könyv főszereplője (vagy egyik főszereplője) egy maximum 10-12 éves gyerek.”

Pfff… én épp ellenkezőleg, nem annyira szívesen olvasok gyerekekről és/vagy gyereknézőpontból, szerencsére Ove akkora hatással volt rám, hogy a másik Backman-csodát egyre csak halogatom, úgyhogy A nagymamám azt üzeni, bocs! lesz ide a tökéletes jelölt.

4. Al dente

„Az olaszok tudnak. Szerintem nem is akárhogy! Eddig valahányszor olvastam tőlük, még nem nagyon csalódtam. Aki ismeri már a dörgésüket, azért, aki meg még nem, azért keresse velem együtt a társaságukat. Tehát olvassunk (legalább) egy könyvet olasz szerzőtől. Nem kell belemennünk a részletekbe, hogy Olaszországban élő legyen-e vagy elég ha ott született, rátok bízom, csak olasz legyen,ízig-vérig!”

Baricco. Naná. Nem telhet(ne) el év nélküle!

5. Made in Hungária

„Úgy érzem, sokkal több figyelmet érdemelnek hazai valaha volt és mai aktív íróink, költőink. Olvassunk hát tőlük is,(legalább) egy magyar szerző, (legalább) egy magyar művét. Ugyanaz vonatkozik a részletekre, mint az előbb, illetve lehet akár szerkesztésről is szó, csak ez esetben a szerkesztett művek is magyar tollból származzanak és magyar nyelven legyenek.”

Sosem volt olyan törekvésem, hogy ennyi meg ennyi százalékban hazai szerzőtől olvassak vagy ilyesmi de most is csücsül a várólistámon több magyar szerző keze alól kikerült mű, egész biztos, hogy Kleinheincz Csilla és Moskát Anita regénye például sorra kerül idén.

6. Borzongás

„Mostanában sokat volt igazi ködös, misztikus időjárásban részünk, lehet, hogy ezért is kezdett el annyira vonzani a borzongás. Itthon elkezdtünk ilyen jellegű filmeket is nézni, és mivel ez sem az a műfaj, amit olyan gyakran vennék a kezembe könyv formájában, ám, amikor mégis megteszem, be kell látnom, hogy tetszik, arra gondoltam legyen ez egy kicsit tudatosabb. Szóval olvassunk valami és bármi borzongatót! Lehet az horror, thriller, krimi, sci-fi, cli-fi, amit akartok, a lényeg, hogy a szőrszálaink az égnek álljanak, és kétszer is meggondoljuk, hogy fel merünk-e kelni, ha moccan valami a sötétben...”

Óóó, bár épp tavaly állapítottam meg, hogy a horror nem az én műfajom, a várólista-csökkentős játékba azért csak betettem egy Stephen Kinget, nála borzongatóbb aligha kell, illetve itt les rám a polcon a Mint senki más, amit lassan illő lenne sorra kerítenem, szóval itt is lesz miből válogatni.

7. Hát ez kriminális!

„Hogy egyáltalán nem olvasok krimit, az tényleg kriminális! Nem, nem és nem. Nem akarom, hogy egyáltalán, semmilyen mértékben, formában ne feküdjön nekem a műfaj. Nem és kész. Olvassunk krimit! Kri-mit akar... hahaha. Ennyi!”

A krimi az utóbbi években nekem egyre jobban bejön, szóval tuti nem telik el nélküle az év. Érzésem szerint lesz valami skandi krimi, reményeim szerint hamarosan kiadják a Cormoran Strike-sorozat harmadik részét magyarul, talán jön új Dennis Lehane, úgyhogy itt is lehet miből válogatni majd.

8. Cím: Eres ökör?

„Gondolom ettől most mindenki szemöldöke kicsit a homloka közepére szaladt. Nem karácsonyi puncsoztam be, pont ezt a reakciót keresem. :) Olvassunk olyan könyvet, aminek annyira hülye címe van, hogy már furdalja az oldalunkat a kíváncsiság, hogy ez meg mi a fenéről szólhat...”

Hahaha, ez volt az egyik kategória amire egyből ugrott az ideális jelölt, ami - szentségtörés ide vagy oda - szerintem az „all time leghülyébb könyvcímek” toplistán is dobogós lehet: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?

9. Mestersége???

„Annyiféle furmányos, érdekes és sosem hallott mesterség létezik a világon. Régebben tetszett például, amikor festőkről, gésákról vagy éppen muránói üvegfúvókról olvastam, de a gyöngyhalászok élete is nagyon érdekelne, csak ezzel is pont úgy vagyok, mint a történelemmel, hogy amíg nem ültetik nekem érdekes történetbe, addig nem köt le, és nem szánom rá magamat. Keressünk és olvassunk hát olyan regényt, és ez itt most megkötés, hogy ne dokumentarista leírás legyen, amelynek középpontjában valami számunkra érdekes mesterség bemutatása áll. Elég, ha a középpontjában áll, nem kell, hogy az egész könyv, 100%-ig csak arról szóljon, csak 1-2 jelenetnél, mozzanatnál azért kicsit többet mutasson belőle. :)”

Ez meg a másik, mert amióta itt kukucskál a polcomon a Sámándob című skandináv krimi azóta mosolyogtat meg újra meg újra a rénrendőr mint foglalkozás :) A fülszöveg szerint az a dolguk, hogy rendet tartsanak a rénpásztorok között, akik jobbára a csordák keveredése miatt kerülnek konfliktusba; bár meg kell mondjam, Pupilla ötlete, miszerint irányítják a rénszarvasforgalmat csúcsidőben is rém izgalmas lehet :)

10. Hahota

„Nevetni jó. Én az életben nagyon sokat szoktam, állítólag van, hogy minden különösebb ok nélkül is... :) Humor nélkül nincs szerelem, nincs élet, mégis, könyvekben valamiért nem nagyon keresem a kifejezetten humoros, derűs írásokat, pedig, ha a kezembe akad egy, mint mondjuk nemrég Durrell vagy Jonas Jonasson, rájövök, hogy tetszik, és igenis tudom értékelni, és önfeledten kikapcsolódni, szóval rajta, olvassunk valamit, amitől a hasunkat fogjuk a nevetéstől!”

Hááát… a humoros könyvektől mindig ódzkodom kicsit, aztán amikor már elolvastam, rájövök, hogy nem kellett volna. Nincs konkrét tippem, lepjen meg valamivel ez az év.

+1 Játszd újra, Sam!

„Ezzel a kategóriával, mint eddig is, ha az én listámat követitek, kiválthattok egy számotokra kevésbé tetszetőset. Régebben kategorikusan kijelentettem, hogy márpedig én nem fogok újraolvasni semmit, mert közben mennyi újdonságot szalaszthatok el, hisz így is túl rövid az élet, túl sok a könyv, bla-bla-bla, aztán szépen, évente elkezdett beficcenni egy-egy újrázás, és elkezdtem ráérezni a gyönyörére. Hogy ez a sor ne szakadjon meg, vegyünk elő valami abszolút kedvencet, amit már olvastunk, és megfogadtuk, hogy bizony újra magunkévá szeretnénk tenni! Most itt az alkalom!”

Amúgy is számtalan újraolvasást tervezek erre az évre, mindre egész biztosan nem kerül sor, de nagyon mérges lennék magamra év végén, ha legalább egy Woolf újrázás nem férne bele. Bele fog férni…

Hajrá-hajrá, gyertek játszani! A kihívásra Miamona blogján tudtok jelentkezni, egészen év végéig bármikor lehet csatlakozni. Ha meg nem játszotok, akkor drukkoljatok nekünk, hogy minél jobban szórakozzunk :)

Paolo Bacigalupi: Hajóbontók

Poalo Bacigalupi az első általam olvasott regényével jött, látott és meggyőzött, még úgy is, hogy A kételygyár hamisítatlan YA – nem is tudtam megállni, hogy gyorsan kézbe vegyem a másik rövid, könnyed ifjúsági művét, a Hajóbontókat. Nagyjából ugyanarra az élményre számítottam, pepitában, ehhez képest meglepett, hogy mennyire mást és jobbat kaptam: ha ott azt írtam, Bacigalupi nagyon tud írni, hát itt aztán bebizonyította, hogy de mennyire… Most már tényleg nincs más hátra mint A felhúzhatós lány, és ha minden jól megy, idén érkezik egy újabb felnőtt sci-fi regénye, a The Water Knife is. Alig várjuk!

Mindig érdekes, ha egy ifjúsági regény fülszövegében olyasmit olvasok hogy „húsbavágóan kegyetlen kaland” – mert hát valljuk be, a zsáner az utóbbi években azért erősen kilúgozódott, a kegyetlen az esetek többségében kap némi cukormázat, a húsbavágó meg némi romantikus színezetet, oszt’ kész is a kegyetlen tinirománc… Bacigalupi regénye a kivétel, ami erősítheti a szabályt (persze ne legyünk már ennyire gonoszak). Ez itt valóban húsbavágóan kegyetlen világ, mocskos, cseppet sem trendi, nem romantikus, nem csillogó – ez a nyomor, a napról napra való túlélés, a gyerekeket (is) gátlástalanul felfaló rozsdás olajtanker-roncsok világa, ahol az élet értéke aprópénzben mérhető, a sors és a babonák irányítanak a sötétbe burkolódzó alagutakban, a tisztesség, a lojalitás, a család, a szeretet már rég jelentésüket vesztett fogalmak.

Ebben a világban próbál boldogulni Vézna, a tizenéves suhanc, aki kis termetének és fürgeségének köszönhetően játszi könnyedséggel járkál ki-be a partra sodródott olajszállító hajók gyomrában, eladható fémekre vadászva, melyek aztán újabb pár nappal elodázzák az éhenhalást. Egészen addig, amíg túl nagyra nem nő és drogosként, szervdonorként vagy ketrecharcosként nem végzi, mint az apja. Hogy hány éves Vézna, nem tudjuk – e világban senkit nem érdekel. Valahol a part menti bungalók ezrei között él, papírok, nyilvántartások, iskolázás, gyógyszerek, valamirevaló társadalom nélkül. Csak a brigádja van és az apja, aki bár ne lenne… No meg az álmai a vízen karcsú testtel repülő klipperekről, melyek olykor átszelik az öblön túli vizeket.

Aztán egy nap, egy gigantikus városromboló vihar után zátonyra futott klipperre lel egyetlen kvázi-barátjával… A hajón látott mesés gazdagság egy életre megválthatná őket, ám akad egy bökkenő: egy még épp élet és halál határán lebegő lány. Aki megfoszthatja őket talált kincsüktől – vagy épp egy jobb jövő felé vezetheti őket. Ha megölnék, minden gondjuk megoldódna – leszámítva persze azt az egyet, hogy hogyan rejtenék el felfedezésüket a part hiénái elől. De vajon képesek rá? Vagy a tisztesség és a becsület még mindig jelentenek valamit, akkor is, ha az ember állatként él, a világ által elfeledve, egy valaha volt metropolisz utolsó utáni romjai mellett, az olajtól fuldokló tenger partján, és még a saját apja is gondolkodás nélkül eladná egy üveg piáért?

Nem tudunk meg sokat arról, hogyan jutottunk idáig – de amit felvázol Bacigalupi, az épp elég. Városromboló viharok, melyek romba döntötték New Orleanst, majd az utódját, majd az utód utódját; partra vetett hajók tömkelege, melyekből még évtizedek múltán is szivárog az olaj a tengerbe; kutya-tigris-ember génekből összemixelt zsoldosok, akik a fényévente a szegénynegyedbe tévedő gyárosokat védik; elképesztő gazdagság és luxus a puccosok klipperein, miközben milliók tengődnek partra vetett halként a zavarosban – fájdalmasan könnyű elképzelni, hogyan is juthatunk idáig. Ebben rendkívül erős az író, úgy vázol fel néhány ecsetvonással társadalmi- és klimatikus katasztrófákat, hogy egy percre sem jut eszünkbe megkérdőjelezni a világát.

Ugyan némi romantikus vonzalom itt is befigyel (tuti hogy Bacugalupi lúzer gimisként szerelmes volt egy menő csajba vagy valami hasonló, annyira fetisizálja ezt a csóró gyerek – gazdag lány kombót), szerencsére sokkal-sokkal visszafogottabban, mint A kételygyár esetében; ráadásul itt sikerült távol tartania magát a divatmárkák és a Starbucks túltengésétől (mondjuk ebbe a világba azért nehéz is lett volna beilleszteni őket): a Hajóbontók világa pont annyira mocskos, rozsdás, fojtogató, amit ez a történet megkövetel (a gazdag csajszi meg csak alkalmazkodjon és belezzen angolnát térdig dzsuvában). Baromi erős az atmoszféra, kárpótol is a sztori vakvágányaiért (szerencsére nincs sok) és a szokásos „néhány tini minden felnőtt segítség nélkül szembeszáll a legrosszabb rosszfiúkkal” felállásért. És muszáj megemlítenem, hogy a borító ezzel az engem egy éhes tátott szájra emlékeztető hajóronccsal zseniálisan támogatja ezt a hangulatot.

Szóval Bacigalupi még mindig elég jó. Nekem pedig most már tényleg nincs választásom, következzék A felhúzhatós lány…

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Horváth Norbert

Alessandro Baricco: Az ifjú Ara

A Család ebédjére, amely valójában az éjszaka múltát ünneplő, klienseket és vendégeket fogadó, boldog és változatlan rendben elnyújtott reggeli, betoppan az ifjú Ara. A reggelire, ahol a Család (amelynek minden tagja éjjel hal meg) az életet ünnepli, csak a jól kezelhető, apró változások hírnökeit beengedve az életbe, egyszer csak betoppan a reggel maga. Valami újnak a reggele. Csakhogy a Család: az Apa, az Anya, a Leány és a Bácsi erre nem áll készen – hiszen nincs otthon a vőlegény: a Fiú, aki a távoli Szigeten gyűjti a maga számára a jövő gazdagságának trükkjeit és kincseit. Különleges és árnyalatgazdag viszonyok tömegébe kell hát az ifjú Arának beilleszkednie, miközben megismeri a Családot, s nem mellesleg önmagát – miközben mi megismerhetjük általa a Családot, s magát az ifjú Arát.

Ez az egész alapszituáció megint hallatlanul mélyen Baricco-s! Először némileg csalódott is voltam miatta, a Mr. Gwyn és folyománya, de főleg az Emmaus után nem gondoltam hogy így talál vissza, ilyen könnyed eleganciával a már levetettnek tűnő, gardróbba száműzött egykori irodalmi öltözetbe, ahol a sors és választás játékai, a szeretetteljes óvás börtönei, és az őket felbontó szexualitás természetes, jobbára minden attrakciót nélkülöző (de ha kell: játékos, színpadias, pajkos és attraktív) gátlástalansága lakik. Aztán egy ponton túl úgy tűnt, csak azért húzta magára oly akkurátusan az egykori gúnyát, hogy mintegy leszaggatva végképp levesse. Aztán egy újabb ponton túl észrevettem magát az Írót, hadd nevezzem most így, nagy betűvel, látszólag alázatos, mint később látni fogjátok inkább ironikus felhanggal. Az Írót, aki mesét sző, legendát és titkokkal teleszőtt múltat a Családnak és az ifjú Arának, olyan jövőkkel terhes mesét, amelyben megint épp elég életismeret és -szeretet lakik az elbájolásunkhoz. 

Óhatatlanul fontosnak érzem, hogy az Író könyvéről szép cikk szülessék! Pontos definíciókkal, a fogalmi keret különös cafrangjait ha lehet levagdosva – ha nem, legalábbis kordában tartva. Nem voltam soha úr, nem jártam végig a jó példán nevelődés napritmusát; tehát kénytelen vagyok elképzelni mindehhez némi eleganciát – hogy miután kellő mértékig hátrálok a tiszteletem jeléül a szövegtől, úgy tudjak mintegy felétek fordulni belőle, leheletnyit felszegett állal, mintha egy széllökés és nem a tiszteletteljes döntésem következménye lenne… szeretném, ha az Író könyvei esetében még a másmilyen napokon sem feledkeznénk meg erről a kétségtelenül szükséges eleganciáról. Amely talán kellően árnyalja a tényt, hogy én, mint cikkíró (hogy ne mondjam, recenzens) így előretolakodom itt, e bekezdésben, lehetőleg tiszteletteljes másolataként az Író előre tolakodásának; a pillanatoknak, ahol a szereplők és az őket megalkotó elme közt elvékonyodik, olykor teljesen eltűnik a távolság.

Másfelől e könyv cselekményének második legfontosabb helyszíne egy bordély – és nem csak ott kapunk arcpirító mélységű érintésekről érzékletes és tabumentes leírást. Sőt nemcsak ott, az elbeszélés azon pillanataiban, ahol a szex ábrázolásának kedvesen bevallott kihívásával birkózik az Író – tehát hadd legyek profánabb a szolgai tiszteletnél: ez a szövegbe gyűrűző írói jelenlét olyan, mintha közölném veletek: irritálóan narancssárga pólómhoz színben egyező narancssárga alsógatya van rajtam (mintegy a test harmóniáját segítendő) a nadrág alatt. E tényről elfeledkezhettek, miközben e könyvről beszélek, hiszen nem látszik. Folyamatosan a tudatban tarthatjátok, az sem fog látszani. Valójában persze eldönthetetlen e közlés alapján, milyen színű az alsónadrágom. Sőt, hogy van-e rajtam egyáltalán, miközben e sorokat írom. Eldönthetetlen, hogy a feltárt, mesterien alapozott, karakteres szereplők csetlés-botlástól teljességgel mentes, elegáns gesztusain át elmesélt történet alól ki kacsint ki. Az Író jelenléte nem Alessandro Baricco jelenléte. Miközben mindezt valóban a leginkább tisztelt kortársam meséli, még mindig nem derült ki a számomra, hogy ő valójában mit gondol a világról és benne önmagáról – túl azon a rejtélyes állandóságon, ami az összes könyve mélyén ott lüktet. Ott hullámzik, ahol bennem, az olvasóban partot ér.

Viszont alig akad könyv, amely nyilvánvalóbbá teszi: leírva a legtisztább szándék, igazmondás is manipuláció, hamiskártyás gesztus lesz, valamely rétegében a legjobb szándék ellenére is csalás. Az egyes szám első személy: a vallomás a fejedben bármelyik szereplő szájába beleköltözhet – a legtöbbször az ifjú Ara fejébe költözünk így, mielőtt mintegy szégyenteljesen elhátrálnánk az Író narrátor-hangjának biztonságába: úgymond a történeten kívülre. Ahol különben szintén nem vagyunk biztonságban: hallatlanul vicces, amikor a kikacsintó hang eltéved a maga szövegének addig mesterien tartott beszédszintjéről egy mágikusabb irányba; hallatlanul vicces, ahogy mindezt konstatálja, s ahogy a szemünk láttára túlragozva ezt az alkotástechnikai belügyet, végül benne hagyja a szövegben a tévutat is. Utoljára Auster mert így a szemem láttára eltévedni a saját szövegében. Mert miközben kapunk egy minden porcikájában eredeti, hangsúlyosan „hangban tartott” igazi Baricco-mesét (amilyen a Selyem volt, a Tengeróceán, a Vértelenül vagy a Mr. Gwyn), számos pillanatával emlékeztet rá a szerző: amit látunk, az a velejéig mesterséges.

Konstrukció, amelynek új és új formáját ötli ki ez a magával annyi interjújában elégedetlen, állandóan kihívást kereső író. Amely az olvasásba szőtt távolságtartó gesztusok, bravúrosan elővezetett bravúr-leleplezések, attraktív, olykor igen fájdalmas, szinte a tudathasadtság Írói rémével hadakozó trükk-fosztások ellenére megint varázslattá lesz, elsődleges rétegének, a mesének alázatos hordozója; a mesébe göngyölt életismeret és részvét himnusza lesz. Költészet, olyan természetes valóérzettel, amely józan számítás szerint nem jöhetne létre ennyi arcunkba tolt csalás tudatában – mégis létrejön, és hat. Alessandro Baricco olyan nehezebb utat választ, amit olvasóként könnyű végigjárni. Hagyd, hogy az álom rétegezze benned véglegesre ezt az olvasmányt – legfeljebb úgy jársz, ahogy én: álmomban eszembe jutott, melyik könyvében és hol tesz utalást erre az Íróra, aki nincs Mr.Gwyn tisztánlátásának birtokában (még, vagy már…), aki csak részben hasonlít egy másik említett íróra, aki ki akarja mondani - egyetlen, teremtő szóval - a tengert… Legfeljebb úgy jársz, mint én: reggelre elfelejted a legnagyobb ajándékot, amit kaptál. Engem megvigasztal a tudat, hogy egyáltalán megkaptam.

Kiadó: Helikon

Fordító: Nádor Zsófia

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Két azonnal kedvenccé váló sci-fi után Kim Stanley Robinson akkora pofont adott az olvasói önérzetemnek, hogy a fal adta a másikat. És még csak nem is bántam. Mert ugyan van abban valami fantasztikus, ha egy szerző mindig megbízhatóan hozza ugyanazt, szoktam is szeretni, de valljuk be, az igazán lenyűgöző az, amikor egy kedvenc úgy tud meglepni egy egészen más zsánerben, hogy csak szedegetjük az állunkat a földről, miközben a minőségből cseppet sem adunk alább. Sőt! Persze noha A rizs és a só évei gyökeresen más, mint az Aurora vagy a 2312, ez sem szól másról, mint az ember örök vágyáról a megismerésre, határaink soha véget nem érő feszegetéséről, vagyis rólunk, emberekről. Legyen az sci-fi vagy gigantikus alternatív történelem, Robinson figyelmének fókuszában az ember, a ma embere áll – a „hogyan csinálhattuk volna másképp” pont azt szolgálja, mint a „hogyan csináljuk majd háromszáz év múlva”: hogy vegyük végre észre, mennyire rossz úton járunk a jelenünkben…

Vajon mi történt volna, ha a 14. században Európa 99%-át kiirtja a pestis? – teszi fel a kérdést a fülszöveg. Az általunk ismert világ lehetősége az enyészeté, a keresztény kultúra megsemmisül, a néhány túlélő európai ember egzotikummá válik. Kontinensünk kultúráját és politikáját a betelepülő iszlám és buddhista népcsoportok formálják. Az Újvilágot Kína fedezi fel, a világpolitika alakulását az ázsiai kontinens két szuperhatalma határozza meg, a függetlenedési mozgalmak élére pedig a harapófogóban szorongó India áll. De milyen jövő vár egy olyan világra, amelyből hiányzik jelen korunk egyik legmeghatározóbb kulturális-politikai-vallási viszonyítási pontja, a kereszténység?

Ugyanaz, mégis más. Robinson tíz fejezeten (gyakorlatilag tíz különálló novellán) keresztül gondolja végig az emberiség elmúlt hét évszázadát, kitérve a legfontosabb szellemi csomópontokra – és arra jut, hogy sajnos-szerencsére ugyanoda jutnánk. Determinista felfogása persze vitatható, vitatják is sokan, de hát ha alternatív történelmet játszunk, el kell fogadnunk, hogy ez egy játék. Akár így is történhetett volna. A hódítások kora, a forradalmak, a tudományos felfedezések reneszánsza, a különböző tudományágak kialakulása, a világháborúk, az emberiség elpusztítására alkalmas tömegpusztító fegyverek, a világkereskedelem és a gazdasági fellendülés egyaránt megkapják a maguk alternatív játékát, ahogy a liberalizálódás, az egyenjogúsági mozgalmak és a ma környezettudatossága is, mi pedig nem győzünk álmélkodni a szerző fantáziáján és alaposságán.

Pláne, amikor észrevesszük apró játékait. A tíz fejezet mindegyike más és más hangnemben íródott, mintha Robinson a kor kultúrájára nem csak a történettel, de a hangvétellel is reflektálna – nem mondom, hogy maradéktalanul sikerült, de akadt néhány rész, ahol élvezettel lubickoltam a jellegzetes elbeszélési módban (az alkimista története például e szempontból kiemelkedő). Gyakran éri az a vád, hogy nem „eléggé” regényszerű, nem elég irodalmi – ha az irodalmiságot a könnyen olvashatósággal és a gördülékenységgel azonosítjuk, valóban nem: ez a szöveg közelebb áll az esszék stílusához, gyakran szakítja meg saját történetét filozofálgatással, eszmetörténettel, gondolatkísérletekkel (és olykor fiktív tudományos cikkekkel, ami rögtön eszembe juttatja a 2312 fiktív vendégszövegeit), nem kevés nyitottságot követelve az olvasótól – hogy a nyitottság elég-e vagy feltétlen szükséges az átlagnál valamivel nagyobb műveltség, arról nem nyitnék vitát. Nem árt, ha valakinek vannak ismeretei az elmúlt hétszáz év történelméről és tudománytörténetéről, valamint otthon van a buddhizmus és az iszlám fogalomkörében, de nem gondolom, hogy elengedhetetlen lenne a vallástörténet beható ismerete. Nyilván hozzáad az élményhez, de ennyi. Az más kérdés, hogy el is vehet – ha valaki a „tájékozottság” leple alatt mindenáron bele akar kötni a szerző minden egyes gondolatkísérletébe, megteheti. Csak nem biztos, hogy érdemes, mert megfosztja magát egy remek könyv élvezetétől.

Számomra egyébként az alapvető próbatétele ennek az egész gondolatkísérletnek az volt, hogy működik-e a keresztény-zsidó kultúrkör mint alapvető viszonyítási pont nélkül?  Tudja-e eme viszonyítási pont nélkül, más színben, önálló világformáló erőként láttatni velem, mint a keleti vallások iránt nem igazán érdeklődő, azokra mindig egy más kultúrkör piszkos lencséjén keresztül tekintő olvasóval e vallásokat? Tudta – ennél nagyobb dicséret szerintem nem kell. Ahogy látszik a fentiekből, olvasópróbáló mű, de megér minden ráfordított percet.

Már csak azért is, mert a tíz különálló történet mellett egy olyan, az egész hétszáz éves utazáson átívelő keretet kapunk, ami egyszerre lenyűgöző és valahol mélyen ijesztő. Eleinte két, később több lélek korról korra történő újjászületésén keresztül ismerjük meg az egyes időszakokat és kapunk képet arról, valójában mily csekély is az egyes ember és mégis mily jelentős minden tette. Robinson csodásan játszadozik az egyén tetteinek társadalomra gyakorolt hatásával: „főszereplői” nem mindig születnek jelentős személyiség bőrébe, sőt…, mégis minden cselekedetükkel hozzájárulnak a nagy egészt illető változások megszületéséhez. Idealizmus? Nyilván. De szép gondolat, hogy mindannyian számítunk, hogy bár tetteink csupán cseppek a végtelen óceánban, a világméretű áramlatok mind-mind az egyes cseppek mozgásaiból adódnak össze.

Persze nem mind ugyanúgy munkálkodunk a változásokért – a három középpontban álló lélek is mást és mást tesz hozzá. A mindig azonos kezdőbetűkkel nevet nyerő „K” a folyvást előre hajtó indulat, a cselekvő erő, az elszántság, a tűzön-vízen át kockáztató igazságérzet; „B” a kitartás, az összhang, az alkalmazkodás, az együttműködés, aki élvezi az élet ajándékait, anélkül, hogy feltétlen rúgkapálna valami szebbért-jobbért; „I” pedig az örök megismerésvágy, a szellem, az elme, a tudomány tisztessége, aki mindenekelőtt érteni vágyja világunkat, nem megváltoztatni. A harmóniához, a valódi előremutatáshoz mindhárom tulajdonság együttes hullámzása szükséges. Gyönyörű idealizmus, nemde?

Persze Robinson sem tagadhatja, hogy emberek vagyunk – miközben könyve középpontjában a vallás, az egyes vallások egymásra hatása, a szellem és a hit egymást kizáró vagy egymást támogató ereje áll, könyve hétszáz évnyi háború és pusztítás története. Mert ilyenek is vagyunk, mi, emberek. Mindegy, milyen köntösbe bújtatjuk, a felfedezés sosem marad véráldozat nélkül, az ismeretlen sosem lehet más, mint potenciális ellenség, akit le kell igázni, a nekünk ajándékozott erőforrások sosem maradhatnak kifosztatlanok. Az egyik oldalon (tán) szélsőséges idealizmus, a másikon (tán) túlzott pesszimizmus – hiába, Robinson is épp olyan, mint mi. Csak picit jobban lát minket, a szélsőségeinkkel együtt.

„Az eljövendő időknek ez az új érzékelése nagyon fontos. Ettől válunk szállá a szőttesben, amely már évszázadokkal előttünk is készült, és évszázadokkal utánunk is készül majd. Félúton helyezkedünk el a szövőgépen, ez a jelen, és minden, amit teszünk, egy bizonyos irányba tereli a szálat, és ennek megfelelően változik a szőttes mintázata. Amikor először próbálunk olyan mintázatot létrehozni, amely kedvünkre van, és amely az utánunk jövőknek is kedvére lesz, valószínűleg akkor mondhatjuk azt, hogy irányításunk alá vontuk a történelmet.”

Ott a helye a két kedvenc sci-fi mellett a polcon! És bár idő- és figyelemrabló, nem kérdés, hogy ezt is újra fogom olvasni. Még vagy ezer rétege vár kibontásra…

Kiadó: Metropolis Media

Fordító: Uram Tamás